2011. július 31.

(tiszteletreméltó)

Nézni, ahogy a tiszteletreméltó embert nyilvánosan ajnározzák a hívei. Látni, ahogy hirtelen fölbukkan valaki, aki megvádolja azzal a "bűnnel", amit vele szemben elkövetett. És látni a tiszteletreméltó ember felháborodását; ő kikéri ezt magának, ez rágalom, ő ilyet soha és senkivel. Ő nem olyan. Mit érezzek? Kaján örömöt? kárörömöt? a leleplezés miatt - nem a nyilvánosság előtt, hanem csak hogy előttem. Vagy csak afölötti öröm, hogy megtudtam valamit? vagy csak a döbbenet? Mert ÉN tudom, hogy megtette ugyanazt (is és még annál többet is) énvelem is. És tudom azt is, hogy hazudik. Hazug a védekezése: ő soha, ő nem olyan. De igen, olyan. És még hazug is. Olyan hazug ember, aki letagadja a tetteit, amik őt nem abban a színben tüntetik föl, akinek mutatni szeretni magát - nem annak a nagy jóságos mindenható félistennek.

És tudni még valamit: az ilyen embernek (ez abszolút jellemző volt) minden kritika, ne adj' isten szembesítés a nemkívánatos tetteivel (tkp. hiányosságaival) rosszindulatú támadás - az illető minden kritikára azzal reagált, hogy azzal biztosan szándékosan és konspiratívan, érdekből akar neki ártani a konkurencia.

Tudni: az ilyen emberben soha föl se merül a lehetősége se, hogy a másik nem elsősorban ővele van elfoglalva, nem ő a fontos, egyáltalán: nem ő a világ közepe - hanem más fontos. Mondjuk rendet rakni ellentmondásos információk között. Megkérdezni: hogy gondolta, miért mondta. (Pl. mint ismeretterjesztő guru.) Tisztázni vagy megbeszélni valamit. Ami önmagában se járna rá nézve semmi különösebb kedvezőtlen következménnyel - hacsak azzal, hogy el kellett volna ismernie: nem olyan mindenható és emberfelettien tökéletes, ami akart lenni: ilyen szerepben tetszelegni. (Mint "guru", a rajongók előtt.) És legtöbbször még az ilyen tökéletlenségeket is ki lehetne magyarázni, ha valakinek az kell. (Rossz lehet tényleg: vagy azt kellene elismerni, hogy az ember nem rendelkezik olyan emberfeletti és korlátlan lehetőségekkel, csak olyan közönséges és gyarló halandó maga is, azért volt kénytelen vagy azért tévedett - vagy azt kellene elismerni, hogy csakis és kizárólag az ő felelőssége, amit csinált, nem volt különösebb kényszerítő "objektív" oka)

És tényleg, normális ember bizonyos helyzetekben udvariasságból mond valami közhelyes kifogást. Ami nem is arról szól, hanem valami egészen másról (az udvariaskodásról, a másik ember igényeinek a méltánylásáról) - a nem normális embernek ez nincs. Csak biztosan mindig a vérre menő harc van és minden konfrontáció biztosan az. És aki vele konfrontálódik, ellentmond - jelentéktelen pici dolgokban: Ultraortodox - az mind gonosz Ellenség, akit le kell győzni! Vagy legalábbis eszközként használni. Másféle funkciója, szerepe a másik embernek nem lehetett. (És ezért én is "eszközként" használtam a saját céljaimra, tudatosan - de ez pontatlan. Kb. csak az történt, hogy nem voltam udvarias én sem, pláne az elvárt módon: mindenkitől, de főleg nőktől imádatot és agyba-főbe dicsérést várnak el. És nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Hogy meg se próbáltam.)

Dolgok, amiktől irtózom, undorodom. Meg még más. És a késztetés: leküzdeni saját rossz érzéseimet. És, mit ad isten, elő bír fordulni olyan szituáció, amikor az olyan ember szinte felkínálja magát erre. És a hülye azt hiszi persze: a másik őt akarja legyőzni biztosan! Nem mondtam, hogy nem, csak szociális fóbiám van, azon szeretnék úrrá lenni és ezért kezdeményeztem beszélgetést - nagy lélekbúvár guruk nem értik ezt meg, és nem ismerik föl! és pláne megtiszteltetésnek nem veszik, ha félénk emberek is szóba állnak velük - ha valaki nem nyalja-falja őket, pláne női közönség nem produkálja azt a sikoltozó rajongást, ami elvárás, az már biztosan gonosz ellenség.)

De utána ugyanezt nem akartam tenni mással. (Andorral.)

2011. július 27.

Kétszer kettő

(folytatás)

Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...

Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...

És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.

2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...

Szerethetetlen

Én vagyok a Rossz.
 
 3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést -   a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.

Közben a másik ember le is van szarva.

Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.

Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.

Kétszer kettő.

Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...

Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.

És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...

És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...

És még meg is volt magyarázva.

2011. július 24.

(animus)

És az az egész csak még iszonyúbb volt, mindig, még iszonyúbb attól, hogy én nem vagyok olyan leglegnő.

Aki miatt érdemes lenne, akivel ezt tényleg. Az a rettenetes magakellető pózolás, riszálás. Mert velem "érdemes". Ha én valami olyan világszépe lennék, lettem volna, valami olyan gyönyörűség, akiért magától értetődően muszáj rajongani, akkor legalább ez menthette volna azt a viselkedést. (Vagy ha akármi, ha tényleg valami személyes jó tulajdonság, érdem, amit ki lehet nézni valakiből. Ha mondjuk azért "érdemes" valakivel, mert olyan kedves, jóságos, okos, intelligens, olyan nagyon-nagyon, hogy annak terjed messzire a híre. De nekem semmi egyéb ilyen nagyon nagy, látványos személyes érdemem se volt. (És mellesleg még aztán: ő utálja az olyan embereket. Voltak pedig egypáran.))

Érthetetlen volt csak ezért is. Hogy mégis, mivel érdemeltem én ezt ki. Ezt a fene nagy magakelletést. Ahogy ugyanígy az is, hogy egyes nők ellenszenvét mivel. És miféle ellenszenvet. Nincs nekem semmim, ami miatt énrám mint nőre "irigykedni" kellene. Lehetne egyáltalán.  Le kellene engem győzni, és megmutatni - mert ez valahogy mindig erről szólt. Mért pont engem.  Ahogy mellesleg nem voltak igazak soha azok a konkrét dolgok se, amik miatt állítólag. Árnyékra vetődtek, mindig.

Iszonyú volt ez is.

Ez az abszolút értelmetlensége az egésznek. 

(otthon)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés.

Mint egy mindig rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig megbotlik az ember. Mégis.

És rohadtul hiányzik csak technikai okokból is: azért, mert így, hogy van, de nincs, nem tudok és nem akarok és nem fogok leírni se dolgokat. Amik nekem fontosak. Örökre titok.

(Ugyanígy hiányzott akkor. Nem mertem a hiányában megszólítani. Nevesíteni. Az egyes szám második személlyel. Töredékek - név nélkül. És egy rohadt szemét alak már csak ezért is. Nem lehet róla írni. Nem lehet leírni. Bizonyos dolgokat. Így nem, nélküle nem. Kíváncsi lennék, mindenki etikai kötelességének érzi-e fizikailag is magáévá tenni azt, akiről, már olyanokat - hogy joga legyen hozzá. Muszáj ezt? (Ez költői kérdés volt.))

Kedves Andor! Egy rakás bosszúság vagy! Mert nem vagy, csak azért.

Bosszú

Nem tudom, csak sejtem, hogy azelőtt is

Rosszul sejtetted, bébi. És, ahogy elnézem, a többi sejtelmed is körülbelül ilyen értékű volt. Há. Há. Há.

Vagy: hagyd ezt azokra, bébi, akik értenek hozzá.

(otthonunk)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés. Mint egy rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig  megbotlik az ember...

csak a helyiértékük fontos

Kíváncsi vagyok, kinek hisz még. (Ha egyáltalán gondol rám.) Azokon a dolgokon kívül, amiket, akkor úgy nézett ki, eleve megfeltételezett nekem.

Nevek tengere

Emiatt ijedtem meg tőle is mindig: hogy ugyanaz kell neki, ugyanazt csinálja velem. És ugyanattól a játszmától. Ahogy be kellett vallanom, hogy én hiszek a magasabb dimenziókban, ahogy be kellett "bizonyítani", hogy igenis nekem fontosak a Ley-vonalak. Sőt: biztosan nekem van olyan családom is, amilyen nincs. A többiről mind nem is beszélve.

Vagy másképpen ugyanaz: kitalálni és igenis tudni, hogy a másik miféle, mi baja van, mi kell neki, biztosan - és azért csinálni vele valamit, ami neki rossz, aminek szükségképpen rossz következményei lesznek: mert ki van találva, hogy neki kinek kell lenni.

mindig igazam szokott lenni.

Egészen vakon.

Nekem nem mindig.

Nevek tengere

És nem is akarom tudni se, neki miféle fogalmai vannak az "igazságról".

2011. július 6.

Időtlen

Tudom, hogy az olyan ember számára gyakorlatilag nem létezik különbség, nem fogja fel a különbséget a szexualitás testi megnyilvánulásai és a nem mint társadalmi konstrukció között.

Tudom, ahogy az olyan ember számára általában a fizikai valósággal való kapcsolat nem létezik arra a fizikai valóságra irányuló vágyként sem - neki ideái vannak, amiknek lenni kell! meg kell lenni, és az ő vágyai arra irányulnak: az ideára. És ez az "örök szerelem"...

Tudom, ahogy az ilyen ember az ideákhoz "kötődik", "érzelmileg" - és a másik emberhez úgy és azért. Pláne, mert már Platón is megmondta: eztet így kell! Szeretni az ideákat kell és vonzódni is az ideákhoz kell, így. Mert csak az ilyen szerelem örök...

És tudom azt is, az ilyen ember miket magyaráz bele aztán az olyan nem ideális megnyilvánulásokba, mint amit én írtam nemrég. Egyáltalán: abba, ha valaki a másik emberhez és a saját szexualitásához így viszonyul - és nem olyan ideálosan és identitásosan, ahogy kell! Kétszeresen se. A saját nemiségét vagy a (testi, fizikai) szexuális vonzalmat magát se úgy éli meg, ahogy azt "kell": ideálosan. Nem önmaga elképzelt, vágyott és társadalmilag jóváhagyott ideáját akarja megvalósítani - és nem ezzel az ideával akar egyesülni gnosztikusan. És a másik emberhez való viszonya sem arról szól, hogy a másik ember ilyen vagy olyan szerepre van szánva - és benne ilyen vagy olyan ideáknak, ideáloknak kéne megtestesülve lenni.

És pláne, ha valakinek aztán még egy-egy konkrét személyhez való érzelmi viszonya se olyan ideális, amilyennek "lenni kell". Nem ideákhoz kötődik, "érzelmileg": érzelmek ideájához, történések ideájához, sztorikhoz, amiknek lenni kell - mert ki vannak találva, el vannak tervezve, és azok vannak megírva könyvekbe' is. 

2011. június 21.

Ugyanaz

Ugyanezt az agresszív, támadó sértettséget és felháborodást produkálta aztán h is, olyankor például, amikor egyszerűen praktikus okokból rákérdeztem valamire - amit nekem jó lett volna tudni.

De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...

Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan.  Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az! 

Helyből mindig így. És mindig agresszíven, felháborodva és nagyon megsértve (iszonyú teátrálisan) - mint pszichológus, általam, a kliense által. (És mindig rettentő drámaian.) Ugyanarról szólt ez is. És ugyanabban a modorban.

+1
Meg még jut eszembe: antropozófikusan például (állítólag) tényleg úgy van (ezt írták valahol), hogy az anyagi valósággal törődő ember, a kovács, az ács, a (mestersége fizikai alapjaival, anyagával törődő) művész az alsóbbrendű, sőt! az éretlen, az infantilis ember. Aki az aktuális fizikai környezetével, az anyagi valósággal foglalkozik, odafigyel, tekintettel van rá. 

Mert szerintük ez a figyelem és érdeklődés primitív, éretlen, gyerekes dolog. Ezzel szemben bezzeg az az igazi, a felnőttes, az érett személyiséghez méltó, amikor valaki 1) nincs tekintettel az anyagi, fizikai valóságra, annak aktualitására, az őt fensőbbségesen nem érdekli, és 2) azzal az indíttatással és céllal tevékenykedik, olyan szellemileg felsőbbrendűen, hogy ő azzal azt csinálja meg és demonstrálja: ő kicsoda. Meg azt az ideálisat, aminek lenni kell, mert van. És akinek a gyakorlati tevékenységek sem magáról arról a gyakorlati tevékenységről szólnak - hanem mindig minden igenis a ki Kicsodáról. Ez nekik az emberi - és "szellemi" - tevékenység csúcsa, sőt a lét igazi értelme - ezzel foglalkozni, ezzel lenni elfoglalva.

Keveset tudok róla, de ezt igen: ezeknek valami alapelvük, hogy az anyagi, az érzéki valóságra való odafigyelés, az érzékelés, a fizikai, érzéki valósággal való törődés, a figyelem, a fizikai valóság megismerése is "alsóbbrendű" és "primitív", "éretlen tevékenység, ami szerintük normális esetben csakis az egyedfejlődés korai, kisgyermekkori szakaszát jellemezheti. És ezt aztán meg kell haladni, ezen túl kell lépni, ebből ki kell nőni. És infantilis, éretlen, a fejlődésben visszamaradott ember például minden fizikus és minden olyan művész is, aki olyanokkal foglalkozik! 

Meg minden olyan építész is, aki az anyagi valósággal törődik, így...

Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása... 

(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)

2011. április 25.

Az antropozófia emberképe

alacsonyan, suhogva repül

(drámai modorban, drámai, hitetlenkedő rácsodálkozással kinyilatkoztatva - hogy tudniillik: hi-he-tet-len az én puszta létezésem is! És helyenként erőszakosan, fenyegetőzőn követelőzve: vegyem tudomásul! mindent! amit ő kinyilatkoztat! Mert neki az a dolga! - ki volt nyilatkoztatva ez is.)

- nekem valami hihetetlenül férfias arcom van! 
- és annak, mint általa észlelt fizikai "valóságnak": jelentése van! (és neki az a dolga, hogy ilyen jelentéseket nyilatkoztasson ki: ez is ki volt nyilatkoztatva) 
- és ez azt jelenti, hogy én a) biztosan egy elnyomó, parancsolgató, tekintélyelvű férfi vagy férfias nő hatása alatt állok b) a közelebbről meg nem határozott, titokzatos "férfias elnyomó hatalom" hatása alatt. Aki biztosan elnyom engem, rám kenyszeríti az akaratát és értékrendjét, és nekem biztosan egy ilyen elnyomó atyai tekintély férfi családtagom van: ez látszik rajtam! De ha nincs, akkor ilyen férfias nő is jó. És akkor is ennek kell lenni igenis, ha nem ez van, és az nem számít! mert ennek kell lenni! 

Mert az nem normális, ha fölvesznek valakit a Műegyetem építészkarára! Ez egy abnormális dolog és "súlyos rendellenesség"! És nekem ez a bajom van: ez az abnormitás! És ő (mint pszichológus!) azt látja rajtam, hogy nekem az arcom is "hihetetlenül férfias"! (hihetetlen!) 

Egy nőies nőnek ugyanis például nem lehet olyan feltűnően kiugró orrnyerge és járomcsontja, mint nekem. És nem úgy áll a szeme se! Ez tehát a férfias arckifejezés. Látszik rajtam igenis...

- és (vegyem tudomásul!) az is egy súlyos abnormitás és én azért is "abnormális" vagyok és "megátalkodott", mert olyan dolgokkal foglalkozom, amikkel nőknek egyáltalán nem lenne szabad: műszaki és természettudományokkal. Valami olyan racionálissal, logikaival és matematikaival, ami férfias tudomány és "bal agyféltekés" - és nem nőies és "jobb agyféltekés". A nőies nőknek olyan hülyének kell a matematikához, mint ő! És a nőies nőnek az "eredendő természete" szerint utálni kell azokat a (gonosz!) "férfias tudományokat" és azokat a matematikai-logikai és természettudományos dolgokat, és önszántából nem foglalkozhat ilyenekkel! Csak akkor, ha gonosz elnyomó hatalom férfiak vagy férfias nők elnyomták és erőszakkal kényszerítették rá a matematikatanulást. 

A nőies dolgok azzal szemben a nem racionális és kiszolgáló-gondoskodó tevékenységek - és az "anyai princípium". És a nőies nő olyan nőies dolgokért lelkesedik és csakis olyan kifogástalanul nőies dolgokkal foglalkozik, mint a keleti kultúrák, az indiai hastánc és az előadóművészetek!

Lehetőleg más nők társaságában. Mert az igazi nőies nő utálja és kerüli is a férfiak társaságát is, és nem jár olyan helyekre se, ahol sok férfi van - és nem tanulhat olyan egyetemen se! 

- hogy én olyan egyetemen tanulok az azt jelenti: nekem abnormális vonzalmaim is vannak és "nemi identitászavarom" van ezért is: mert rendszeresen olyan helyekre járok, olyan egyetemen tanulok, ahol sok férfi van. Mert a nőies nő nem szeret olyan helyekre járni és nem tanul olyan egyetemen! Mert egy nőnek az nem jó, ha férfiakkal vegyül és koedukált oktatásban tanul, olyan egyetemen tanul, ahol fiúk is vannak. És a nőies nő "nem szereti" (utálja) a férfi társaságot. A nőies nő nőtársaságra vágyik, az kell neki és más nők társaságában érzi jól magát. Mert az a nőies!
 
- nekem valami felfoghatatlan és rendkívüli szexuális rendellenességem és "nemi identitászavarom" van úgy egyáltalán! és úgy általában egy elképesztően és "hihetetlenül" és "érthetetlenül" és teljesen "abnormálisan" férfias, nőietlen nő vagyok. (Szerinte, h.margit szerint, azaz: az ő érzései és észlelései szerint - és azok gyakorlatilag isteni kinyilatkoztatásnak számítanak!) 

Mert nem is olyan "nőiidentitásosan" nézek ki és öltözöm! és a hajam se olyan! 

És mert nem akarok "identitásosan nőies" ruhákat vásárolni-beszerezni se: olyan holmikat, amik nekem nem tetszenek, nem állnak jól, úgyse venném föl. Mert nem az számít!

Nem az számít! hogy egy nőnek az tetszik-e, jól áll-e! És az se számít, ha nincs pénze arra, hogy fölösleges dolgokra költse: olyan ruhaneműkre például, amikben nem érzi jól magát. Mert vásárolni kell! Mert az is nőies tevékenység és gyakorolni kell! És az olyan személyes vélemény és nemtetszés, hogy "nekem nem tetszik ez a ruha", "én ilyet nem akarok felvenni" egyébként is felháborító agresszió és intolerancia más emberekkel szemben! (lásd alább.)

- én a rossz istenben hiszek, és nem a jóban, és nekem téveszméim vannak a világ teremtéséről és az nem úgy van! mert én nem abban az istenben hiszek, amelyikben kell - hanem biztosan a zsidók és keresztények istenében! és az nem úgy van!

- én nem jól tudom és nem tudom, miről kell szólni az építészetnek és azt hogyan kell csinálni és mi az építész dolga - mert a Műegyetemen azt rosszul tanítják és nem jól tanítják! mert ott biztosan a zsidó és keresztény vallás szerint tanítják az építészetet - ezt ő, Honti Margit nagyon jól tudja! (És hogy amiatt én is biztosan a zsidók és keresztények Istenében hiszek - és nem abban, akiben kell!) 

- én nem jól tudom, mi a jó művészet és mi a művész dolga: az isteni igazságok kinyilatkoztatása, természetesen - és ő, Honti Margit ezt is megmondta, természetesen. (Sőt azt is, hogy neki miért az a dolga: mert ő Margit A Kesztyű! ő Isten Kesztyűje, akit fölhúzott az Isten, és neki mint isten kesztyűjének az a dolga, hogy kinyilatkoztassa az Isteni Igazságokat!)

+1 mert ez rám tartozik, én vagyok az, akinek muszáj lenne ezt tudni, ezzel foglalkozni, igazságot osztani az egyetemes művészettörténetben...

II.
- én nem tudok rendesen kommunikálni! mert soha nem azokat a dolgokat mondom, amiket kell, és nem arról beszélek, amiről kell és nem úgy! És mert nekem még az se tetszik, ha a másik ember úgy "reagál" arra, amit én mondok, hogy elkezd valami egészen másról beszélni...
- stb.

III.
- engem érdekelnek (biztosan és igenis - annak kell lenni!) a Ley-vonalak 
- én hiszek igenis biztosan a természetfölöttiben, nem is akárhogy
- én hiszek igenis a túlvilágban: pont úgy, ahogy azt ő, H. Margit elvárta 1. azokban a dolgokban, amikben ő hitt vagy akart hinni 2. azokban a dolgokban, amikben az ő elvárásai szerint hinnem kellett volna) 
- úgy általában nekem vannak valami bizarr vallásos téveszméim és eltévelyedéseim. És ezért sem akartam azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiket ő követelt - amikkel kell! 

Annyira nagyon kellett volna, hogy rendszeresen fenyegetőzve követelte: például veréssel, fizikai bántalmazással fenyegetőzve. És azért sem akartam beiratkozni pl. a buddhista főiskolára, indiai hastánctanfolyamra, stb. És biztosan azért nem akartam agykontrollozni sem, és az általa ajánlott ezotérikus "szakirodalmat" olvasni a művészetről például.

- az valami felháborító, hogy velem olyan elő szokott fordulni, hogy néha régi ismerősökre hasonlító idegen embereket látok, és az aztán pláne felháborító BŰN! hogy ha megpillantok egy ilyen embert, aki hasonlít valakire, akkor első pillantásra képes vagyok azt hinni, hogy talán az a régi ismerős, vagy akár csak eszembe jut is - és vegyem azt tudomásul, hogy ez a hallucináció!
- nekem olyan rettenetes üldözéses rémálmaim kell legyenek és biztosan vannak igenis, amik nincsenek, de akkor is annak kell lenni! az kell! és minden azt jelenti!
- következésképpen: ha nem fogadok szót neki! és csakis neki!és nem csinálom azt, amit ő megmond és követel, és nem kezdek el azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel kell: agykontrollozással, mágiával stb., akkor rendkívül súlyos büntetésekkel leszek megbüntetve! (Kivégzéssel, stb.)

- én felháborítóan rosszindulatú, ellenséges, összeférhetetlen és agresszív és mindenkit megtámadó ember vagyok - különösen olyankor pl., amikor az antropozófus-agykontrollozós "sztárpszichológus" erőszakoskodik és fenyegetőzik épp, és látszik rajtam, hogy nekem ez "nem tetszik", pláne ha meg merek ijedni tőle: az nagyon súlyos agresszió az agresszorok ellen!
- én felháborítóan intoleráns, ellenséges, összeférhetetlen, mindenkit megtámadó ember vagyok: tipikusan azzal szoktam ezt gyakorolni, hogy nem akarom megengedni az agressziót, amit el akarnak ellenem követni, és azzal szoktam rátámadni másokra - húú! - amikor valamiről nem azt gondolom, amit kell mert az meg van az mondva!
- én egy másokkal és mások javaival szemben felelőtlen, önző ember vagyok - biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet, amiből őt kellett kifizetnem (de nem veszítettem el, de az, hogy el akartam veszíteni az akkor is súlyos felelőtlenség!)
- én nem teljesítem az ígéreteimet biztosan, mert biztosan megígérek dolgokat, hogy én azt adni fogom a másik embernek, és akkor nem adom meg (biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet)

- én egy önző, rossz ember vagyok; én nem akarom adni másoknak azokat a javakat és általában azokat a dolgokat, amikre igényt tartanak. Például nem halmoztam el lehetőleg jelentős anyagi értékkel is bíró hálaajándékokkal h-t sem - és a csodálatos udvarlónak sem adtam az anyagi javakat és ajándékokat, amik neki kellettek! És az is felháborító önzés és súlyos abnormtás, hogy rendszeresen NEM részesítem szexuális szolgáltatásokban sem azokat a számomra visszataszító, ellenszenves (és szexuálisan sem vonzó) férfiakat sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök. 

És nem részesítem szexuális szolgáltatásokban azokat a szexuálisan aberrált, rosszindulatú szadista személyeket sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök, és még azt sem szeretem és nem akarom soha megengedni, ha személyes szükségleteik kielégítése céljából, beteges hatalomvágyból, szexuális perverzióból bántalmazni akarnak olyan személyek, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök - és ez is hú de nagy gonoszság!

- biztosan én akarok mindent csak ajándékba kapni, csak úgy kapni, meg nem érdemelten
- én vagyok az, aki csak úgy tesz, mintha csinálná azt, amit kell (különféle feladatait), de közben nem is; én vagyok az, aki biztosan csak olyan magamutogatósan csinál úgy, mintha, de közben nem
- az is egy súlyos abnormitás, hogy nekem nincs rendes identitásom, amit rendesen mutogatni lehet, sőt: hogy nekem olyan életcélom sincs! és nem vagyok senki és ja persze!
- én nem jól gondolkodom az identitásokról és az identitásosságról és egyáltalán: arról, hogy minek kell a JÓ életcélnak lenni és hogyan kell identitásos célok szerint élni és viselkedni, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom és viselkedem, ahogy kell
- én vagyok a gonosz és rossz azért is, mert én mások látványosan elmutogatott és kinyilatkoztatott identitását se fogadom el, és hogy akkor az van, ami el van mutogatva és meg van mondva
- én ki tudja mit gondolok magamról és kinek képzelem magam! 

Mert ha csak meg merek is szólalni, nyilvánvaló, hogy én olyasvalaki vagyok, lerí rólam: "ja persze biztosan azt hiszi!" És ha csak megszólalok, pláne ha a saját piszlicsáré hétköznapi életemről akarok valamit mondani - neki! a Nagy És Dicsőséges Sztárpszichológusnak! (akinek kizárólag nagyon különleges, misztikus és egzotikus élményei vannak és imádja az egzotikus utazásokat, és egy gazdag amerikai kliense is befizette egy hawaii utazásra!) - biztosan azzal akarok dicsekedni, hogy én ki vagyok, és hogy nekem milyen különleges életem van és milyen érdekes és különleges kalandjaim voltak és milyen különleges gondolataim vannak, amikor pedig vegyem tudomásul! én egy utolsó senki vagyok és szinte felháborítóan unalmas életem van és minden élményem és gondlatom értéktelen és nem érdekel senkit! és az én gondolataim és érzéseim se érdekelnek senkit! 

És neki, mint pszichológusnak az a dolga, hogy ezt minél agresszívebben a tudomásomra adja. 

IV.
- mert én nemcsak egy közönséges senki vagyok (és vegyem tudomásul, hogy engem meg is kellene ölni! mészárolni, legyilkolni, kivégezni akarni!) hanem egy IDENTITÁSZAVAROS SENKI! sőt egy identitásnélküli ember vagyok, és én rosszul gondolkodom és nem jól, és én nem olyan vagyok, amilyennek lenni kell, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom, ahogy kell, és nekem nincs olyan rendes kitalálós-megcsinálós és példaképutánozós identitásom, amit ki lehet nyilatkoztatni és el lehet mutogatni és lehet csinálni, meg, hogy az legyen az ember. És nem is tartok igényt ilyenre, nem is akarok ilyen lenni. Nem élem bele magam ilyen identitásokba úgy, ahogy kell. És mert nincsenek megfelelő példaképeim se, és nem utánozok példaképeket se úgy, ahogy kell!

- nekem kell valamilyen megmondós identitás és példakép - nekem erre igenis igényem kell legyen! 

És nekem kell azt tudni akarni igenis, permanensen, hogy én ki vagyok éppen, így, ilyen identitásosan - mert milyen példaképre hasonlítok éppen. Nekem kell az és nekem kell annak kelleni, hogy nekem mások azt megmondják, hogy én ki vagyok és mit kell akarnom é kinek kell lennem, milyen identitásba kell beleélnem magam, milyen példaképet kell utánoznom

- nekem utánozós-példaképes téveszméim és tévképzeteim kell legyenek önmagamról, nekem mindig hinni kell magam valakinek (lehetőleg mindig épp annak, akinek ő, h. - önmeghatározásai szerint pl. nagy és leg sztárpszichológus és Isten kesztyűje - akart épp hinni) 

- én egy dürgő fajdkakas vagyok. Mert tetszik nekem a flamenco tánc - és az azt jelenti! (És akkor amiatt is nemi identitászavarom van és az annak a bizonyítéka!)

- én Assisi Szent Ferenc reinkarnációja vagyok. Mert beszélgettem már ferencesrendi szerzetessel. És ha valaki valamilyen vallásos, a vallását nyíltan gyakorló emberrel beszélget, az akkor azt jelenti, hogy neki olyan súlyos vallásos téveszméi vannak. És akkor ő az! Az a minimum, ha buddhistával beszélget, akkor ő is buddhista, ha protestáns keresztényekkel barátkozik, akkor biztosan ő is protestáns, ha katolikussal, akkor ő is biztosan katolikus, stb. Mert normális és identitásos ember, aki tudja magáról, hogy kicsoda és hova tartozik, nem érintkezik idegenekkel és más vallású, a vallásukat gyakorló és nyíltan vállaló emberekkel, különösen nem különféle vallások papjaival, hitoktatóival, szerzeteseivel, laikus testvérekkel stb. Hanem elutasítja őket.

- én Piroska vagyok. Mert vannak időnként piros színű ruhadarabjaim. Úgymint sziénavörös, Tizian-vörös, és cinóber. Vagy rózsaszín: az is piros. És már több alkalommal volt mahagóniszínű cipőm is. És ha fölveszem ezeket, akkor én vagyok Piroska.

- én egy köztéri szobor vagyok, mert volt egy olyan cipőm, ami olyan alakú volt, mint annak a köztéri szobornak, és ezért, amikor én azt a cipőt fölvettem, akkor az a köztéri szobor voltam. (Legalábbis az antropozófusos-ezotérikus "sztárpszichológusnő" H.Margit szerint.)

- én egy hím szövőmadár vagyok. Mert olyan gondolataim vannak, mint az a fészek, amit a hím szővőmadár csinál, és általában úgy is viselkedem: nyakra-főre szövögetem ezeket az építményeket, és aztán kidobom. Nem ragaszkodom hozzájuk úgy, ahogy normális emberek... És ha én gondolkodom és viselkedem, akkor én egyrészt szövőmadár vagyok, másrészt ez is a nemi identitászavar bizonyítéka

- én egy édes kicsi angyalka vagyok, amelyik a mennyországban él. Mert egyszer hirtelen felindulásból egy kék színű sütőedényt vásároltam magamnak, és abban sütöttem vargabélest.

- én a Szűzanya vagyok. Mert az agykontrollozós-antropozófikus "sztárpszichológus" az egyik ezotérikus - agykontrollozós összejövetelen, ahol szóba kerültek különféle madonnák is, és ahol hideg volt és én fáztam, egy kék színű takarót teregetett rám nagy szeretettel. Mert tudta, hogy nekem az kell... (Hiába ácsingóztam inkább valami melegebb holmira, arra az ocelotmintás plédre például.)

(Több most nem jut eszembe.)

V.
- nekem valami egészen különleges és bizarr és elfogadhatatlan! szexuális perverzióim vannak
- én biztosan az öreg, szakállas férfiakat szeretem
- én biztosan a nőket szeretem
- én biztosan az öreg, szakállas nőket szeretem
- én biztosan azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány! Mert nem öltözöm és nem viselkedem rendesen nőidentitásosan. Mert a szexualitás és a szexuális vágy is identitásos dolog és az identitásmutogatásban és az identitásos viselkedésben és identitásos öltözködésben van és látszik és az arról szól.
- engem verni kell, mert én biztosan azt szeretem, ha büntetnek, bántalmaznak - biztosan azért nem akarok engedelmeskedni!

+1 azért vannak biztosan ilyen szexuális perverzióim, mert nem az olyan infantilis fiúkákat szeretem, amilyeneket egy rendes felnőtt nőnek szeretni kell! És mert nem úgy szeretek, nem olyan ideálisan és nőidentitásosan. És még azért is, mert biológiailag nő vagyok; női testem van, és női nemi szervem.

- én biztosan alkoholista vagyok - akkor is, ha nem! Mert én például sportolással igyekszem karbantartani vagy javítani a közérzetem és a fizikai kondíciómat - ahelyett, ahogy azt ezotérikusan kell, ahogy ő is: hogy módosult tudatállapotba esnék, és módosult tudatállapotban rájönnék arra, hogy én egy nagy, erős állat vagyok. És ebben is a transzperszonáliás pszichológust utánoznám, mint példaképet és azokat az agykontrollozós technikákat alkalmaznám ebből a célból is, amiket kell.

VI.
Ami kimaradt valahonnan:

- nekem valami különös és ellentmondásos térrel kapcsolatos fóbiáim vannak. Amik igenis vannak! - mert aki az építészkaron tanul, annak az kell legyen! És akkor is vannak, ha soha nem produkáltam azokat a tüneteket. Mert akkor másképpen de igenis vannak! Egyszerre többféle is.

- nekem speciális térészlelési zavaraim vannak - mert szeretem az olyan építészetet, amiben vízszintes egyenes vonalak is vannak és nem szeretem Rudolf Steiner építészetét. És egyáltalán: mert én fizikai és geometriai terekben gondolkodom, és nem olyan szimbolikus történet-terekben, amilyenekben kell!

- nekem speciális és ellentmondásos kóros geometriai tévképzeteim vannak igenis biztosan, mert nem vagyok olyan hülye a geometriához, mint az antropozófikus sztárpszichológusok és olyannak kell lenni! És aki nem olyan hülye a geometriához, annak speciális geometriai tévképzetei vannak, mert a geometria is egy tévképzet és súlyos betegség! És azért az kell legyen! 

Mivel h. teljesen hülye volt a geometriához, ezért azt nem tudta pontosan megmondani: konkrétan a geometriának mely része, tétele, axiómája vagy változata képezi ezt a tévképzetet (kb. minden, amihez ő hülye és ami neki nem tetszik a geometriában: így nézett ki)  - de annak kell lenni! Mert ennek a "bizonyítéka" volt, hogy szeretem a vízszintes egyeneses építészetet, és nem olyan "szimbólumosan" és nem azokban a szimbólumokban és jelentésekben és mitikus sztorikban gondolkodom, ahogy kell!

- nekem rossz elképzeléseim vannak a logikáról - hogy mi a rossz és miért, az nem derült ki, csak az, hogy mi a jó logika: a körkörös! amiben jó és kívánatos a circulus vitiosus és minden, ami kör, amiben az okozat az ok oka, amiben a pars pro toto és az argumentum ad baculum érvelés a jó, és legfőleg: a logikai intenzió az extenzió és fordítva. És az én logikám nem ilyen jó logika.

2011. március 31.

(az akart jó)

Nekem érzéki valóság volt, megélni: látni és hallani, ami történik, ami fizikai valóság. Agresszorok viselkedése és irreális követelései... És átélni az iszonyatot és a rettegés. 

És még tudni közben: nem (az ízlésük szerinti) "tudatos" dolgokat, amiket én találtam volna ki, hogy olyan "ideálisan" minek kellene lenni és minek kell - hanem mert annak kellett volna lenni, mindig, csakis, ami meg lett mondva, az is. Amit még meg is mondtak. Hogy minek kéne lenni - meg minek kell, és az legyen! Imperatívusszal csinálni a tényeket, fizikai tényeket is - nekik ezt is lehessen és ez is legyen! És nekem (mint fizikai valóságnak) is akkor miket kellene (fizikai tényeket is megcsinálni), hogy az legyen, az az ideális valóság. Meg hogy én is olyan ideális legyek, pláne. És milyen tűrhetetlen és felháborító, hogy nem csinálom azt! és én ezért milyen rossz vagyok! Megmondták ezt is.

Látnom és hallanom kellett és megélnem. Nekem ez (az irreális követelőzéseik, minimum a csodálatos férfiú és aztán h. őgurusága követelőzései, és minimum a felháborodásaik és a bosszúállásaik) az érzéki és "tudatidegen" valóság volt - az én tudatomtól mindenesetre abszolút idegen. És arra emlékeztem...

Meg még a hisztérikus követelésekre: azt kell "elfogadni"! És kvázi a "másik embert", így: hogy igenis az ő tudattartalmait fogadjam el - tényigazságként, fizikai valóságként is. Konkrétan úgy, mintha én benne a másik ember tudatában élnék, az lenne a mindenki szára létezendő és lehetőleg helyből ismerendő stb. hétköznapi realitás igenis... meg mer az is a jó és kívánatos, hogy engedelmeskedni kell és azt megcsinálni, hogy az legyen! A tényigazságok is igenis, mert aminek lenni kell, mert az van kitalálva, hogy annak kell lenni, mert az van, benne az ő fejükbe! tudva és igenis az van! és annak kell lenni! Meg mer ami bent van, az kint van, ami kint van, az bent van.

Én nem a saját őrültségeim "következményeit" tapasztaltam, pláne ahogyan elvárások szerint kellett volna, bármit is - vagyis még ebben se az volt, aminek lenni kellett volna, aminek pedig lenni kell! hogy nekem is az kéne legyen a bajom, ami másoknak (regulárisan), hogy legyenek nekem is mindenféle elképzeléseim "ideális" dolgokról, vágyott eszményekről (pl. az eszményi férfiról: kellett volna az is, hogy legyen az embernek arról is ideális eszményképe - de nem akármilyen, hanem pont olyan, ami őguruságának is tetszik!), úgy, ahogy annak lenni kell - és akkor ezek után ez legyen az ember baja a fizikai valósággal meg emberekkel meg mindennel, hogy milyen rossz, hogy nem az van! És hogy tapasztalatként nem az van, hogy én nem azt tapasztalom, aminek lenni kell, hogy a tapasztalatok és ideák (elképzelések) nem passzolnak - mer ugye az is kell, mert az is az élet értelme és célja állítólag: így "uralkodni" a világon, ilyen tudatilag, en bloc...

Én mások őrültségét tapasztaltam, pontosan ezt az őrültséget és ennek a következményeit - a saját bőrömön, szó szerint. Odáig bezárólag, hogy velem van baj azért is, ha nekem nem az a bajom van, aminek lenni kell - és igenis akkor biztosan az a bajom van, nekem, mert annak kell lenni és csak az lehet, csak az lehetséges, mint baj. (Az meg teljesen "természetes", hogy erőszakoskodtak velem és fenyegettek, mert mindig miattam nem az van, aminek lenni "kell", ami el volt képzelve, kitervelve, anticipálva, mert azt mindig én nem adtam - és hogy képzelem, hogy én a fenyegetésektől és az erőszakoskodástól merem magam rosszul érezni?!)

Nekem az átélt fizikai valóságtól és attól az iszonyattól kellett és kell megtennem az utat a "fogalmi igazságig". És nem fordítva - ahogy állítólag az "ideális".

2010. június 27.

Jó emberek

A jófiú. Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell. Ami meg van mondva, megvanírva, hogy azt kell. Aki az akar lenni, akinek lenni kell és úgy. És a jóanyuka. Aki megmondja.

És h és bj. És az ő drága mucuskájuk, egyék a szivét, az a kedves és tökéletes mintaember! Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell! És aki azt csinálja, amit kell, aki úgy viselkedik, ahogy kell! És akit szegényt sajnálgatni is kell - mert neki olyan rossz, mert az a csúnya valóság nem azt csinálja neki. És azok a csúnya rossz kislányok se csinálják neki azt, ami neki kell. Mert a lányok mind ilyenek! De majd ők! Majd ők jóanyukásan megvigasztalgatják. És megmutatják, hogy igenis azt úgy kell. És meg is mondják, mondják is neki. És mindenkinek.

Külön ijesztő volt a gyerekkora iránti nosztalgiája. És a teátrális infantilizmusa: beleéli magát és mutatja, hogy ő az, akinek az kell! És a panaszkodásai, hogy neki lányoktól mi kell és hogyan, mert mi legyen, mert az legyen, ami meg van írva, ami már van, mint eszményi minta és idea! És hogy neki azt mások csinálják meg - úgy, ahogy gyerekkorában a szülei. Magától értetődőnek látszott, ha neki ez kell, ezt egy idősebb nőtől kéne beszereznie. Az lenne praktikus. És biztosan van is olyan, aki szívesen - akkor csak sejtettem, amit később láttam: ahogy h viselkedett. Hogy van ilyen nő tényleg. Aki direkt imádja, el is várja, hogy mellette felnőtt férfiak infantilisek legyenek, ezt imádja...

Volt is ilyen ideálnő. És a hisztis felháborodása (amikor rákérdeztünk), hogy de neki az nem kell mert az se jó! mert az is meg van írva, és annak is lenni kell, hogy a lánynak fiatalabbnak kell lenni! És én voltam az egyetlen, aki a jelenlévők közül ennek a kritériumnak is megfelelt volna. Én voltam az egyetlen - és én voltam kiszemelve arra, hogy én legyek az az ideál, ami neki kell. De mégsem voltam az. És emiatt haragudnia kellett és büntetnie. És iszonyú volt megérteni, hogy direkt csinálta ezt is - mert szadista barom volt és ezt "élvezte" neki ez volt jó.

És hogy direkt kellett neki olyan "ideál", mint én: aki nem felelt meg az ő magasságos igényeinek, és emiatt mindig meg lehetett sértődve és haragudhatott és (gyakorlatilag tetszés szerint bármikor, amikor olyanja volt) kiélhette emiatt az agresszióját. Még jó, hogy elmenekültem előle...

Meg is volt magyarázva (többször is), hogy miféle ideál kell neki, a fizikai tulajdonságokon túl is még - és már ezekben a zavaros megmagyarázásokban is volt olyan, hogy neki olyan ideál kell, aki nem felel meg az elvárásainak. Meg még borzalmasabb agyrémek is. És már abból is sejteni lehetett: pont azért én "kellek" neki, mert én nem az az ideál vagyok, nem olyan ami neki kell - és azért vagyok én az. Mert neki még például az is kellett, hogy de ne ő legyen felelős azért, ami lesz! És ha ő egy olyan lányt választ, aki neki valóban tetszik, aki megfelel az ő igényeinek, aki pont olyan, és akivel épp ezért akarja azt a kapcsolatot (amit még ráadásul a lány is akar: majdnem mindig ilyen ideálokról számolt be, akik nemcsak mindenben maximálisan pont majdnem megfeleltek volna minden elvárásának, hanem ez "kölcsönös" volt és akarták őt, az ő becses társaságát, közös programokat - és neki arra kellett volna igent mondani), akkor az az ő felelőssége lesz! Olyan döntés, amiért ő felelős.

És neki ez nem kellett, neki az kellett volna, hogy ez ne így legyen! Mert neki az kell, hogy ami neki kell, az csak úgy legyen, mindenestül adassék, hogy ne ő legyen azért felelős - ahogy gyerekkorában csinálták a szülei! Körbe-körbe. Ilyen játékba NEM...

Ez volt az iszonyat mélye: ezt megérteni. Hogy mennyire nincs nekem közöm az egészhez - és hogyan van, miért. Miután (még ráadásul, azon túl, hogy állandóan varnyogott és halálosan meg volt sértődve mert és nem feleltem meg semmilyen elvárásának) állandóan "leleplezett", mindig teljesen agyrémszerű (és egyre extrémebb és irreálisabb "bűnöket") és büntetett: ez volt a "tökéletes férfi" tökéletesen romantikus "szerelme". A végén abban az iszonyatosan gusztustalan színjátékban, mások előtt (amikor nagyközönség előtt adta elő, hogy őneki micsoda szenvedései vannak és mitől, hogy én semmit nem adok, ami neki kell és mennyire nem felelek meg az ő igényeinek - és miféle igényeknek!) még az volt ráadásul előadva, hogy DE ő mérhetetlen jóságosságában  és mindent felülmúló "szeretetében" megbocsátja azokat a kimondhatatlan, mitikus bűnöket, amiket előadott mások előtt, pláne amiket ő "bizonyított" be (az egyik ilyen főbűn: hogy én nem gondoskodom őróla úgy, mint egy jóanyuka, ahogy az neki kell! a másik meg hogy biztosan megcsalom őt, meg akarom csalni, biztosan mást szeretek és ezért hogy meg van sértődve: ezért akart verni is) - és ezt az egész undorító színjátékot is azért adja elő, mert ezt a mocskot "élvezi".

Kb. az volt előadva, hogy az "igazságtételt" és az én megbüntetésemet - ráadásul még annak is "csak" az egyik fele volt (és tudni lehetett!), hogy engem mint konkrét személyt "büntet" (és akar büntetni) azért, mert én nem felelek meg az elvárásainak, a másik (és jelentősebb) fele, hogy ő úgy általában a lányokra/nőkre, sőt: a Mitikus Nőre haragszik (amit pl. irodalmi művekből és filmekből rakott össze magának - nőgyűlölő sztereotípiákból: milyen undorítóak a nők!) és azt a mitikus "gonosz nőt" akarja büntetni - bennem. És a legundorítóbb: teljesen lerítt róla (nem próbálta titkolni, szinte kérkedett is vele) hogy a mocskos önkényeskedés az, amit "élvez". A kizárólag a saját fejében létező (fizikai tényeknek direkt ellentmondó) agyrémeknek az előadását-megcsinálását -  és annak az ideának a valóra válását, hogy a fizikai valóságban is minden úgy legyen!

Tudni lehetett a legelső pillanattól azt is, hogy neki az kell: mindig az legyen, amit ő kigondol és akarja, hogy az "legyen", fizikai tények is úgy - már eleve ez volt a "bemutatkozása". (És már akkor iszonyú agresszív lett fél pillanat alatt, amikor kiderült, nem az van, amit elképzelt.)

Az álomember.

Azután h. És bj.

Otthonunk... építészetre lefordítva: a díszletek, amik az ilyen álomembereknek kellenek.

2010. június 17.

(rémekIV)

Megijedek ellentmondásoktól. Bizonyos ellentmondásoktól. Abban, amit mások mondanak. És nincs már kedvem feloldani sem őket. Utánuk menni, mi is ez, miért. Nem akarok menni sehova. De azért rossz miattuk, és félek tőlük. Vagy attól, ami mögöttük lehet. Dermesztő, még mindig. Helyből.

2010. június 8.

v8

r ijesztő megnyilvánulásai is csak a látható felszín voltak valamin. Kezdetben. Jelenség, amit láthatok - de nem tudhatom, mi van mögötte. És amíg nem közli az ellenkezőjét, nem is tartozik rám.

Csak azt láttam belőle, ami szemmel látható volt: amit mások is láttak, meg is botránkoztak rajta. A támadásain, az irracionális agresszióján. Én meg is ijedtem és kellemetlen és kényelmetlen volt ez is - mert én tapasztaltam már hasonló agressziót. De annak tudtam, mi volt a hátterében, pl. kinyilvánított nőgyűlölet. Hogy r támadásainak mi az oka, azt nem tudhattam. Elég gusztustalan és fenyegető volt önmagában is, de hogy miért csinálja, mit akar, és mit fog csinálni még, azt nem lehetett tudni - ahogy korábban ezt tudhattam, mert az a barom elég egyértelműen kinyilvánította (mindig) hogy ő (mint "romantikus szerelmes") hogy meg van sértődve, mert én nem adom, ami neki kell (és mert ő egyébként is hogy utálja a lányokat) és állandóan bosszút akart állni ezért: tudhattam, hogy van okom félni tőle. (És el is menekültem előle.) De r esetében ilyen dolgokról nem volt, nem lehetett tudomásom - a tanárom volt, aki rögtön az első rajzórán, ahogy meglátott, elég alpárian agresszív modorban nekem esett: csak, mert nem tetszett neki a képem. Aztán még jópárszor...

Azután bj. Az értetlenkedése és méltatlankodása és a felháborodása - még direkt ezen. (Nem ezen, az már más volt: akkor már a tanár úr kinyilatkoztatta a "fóbiáját" és azzal magyarázta visszamenőleg is az agressziórohamait: erről akartam vele beszélni. De bj ezt összemosta azokkal a korábbi támadásokkal, amik még nem voltak megindokolva.) Hogy ha én egyszer látok valamit, amit ijesztőnek látok, hogy valaki ilyet csinál, alkalomszerűen, akkor miért megyek oda hozzá megbeszélni, hogy gondolta ezt (hogy a homofóbiájával indokolja az agressziórohamait és azt, hogy ő "nem tud elviselni" engem és takarodjam az egyetemről) - ahelyett, hogy jó messzire elkerülném az idők végezetéig, miután megijedtem tőle. Pláne. Ha egyszer nem vagyok külső okok által kényszerítve, nem kötelező odamenni hozzá: érthetetlen. És még ez is felháborító!

És ő nem érti, hogy lehet, ő még soha nem hallott ilyenről! Hogy egy hallgató csak úgy fogja magát, és odamegy egy oktatóhoz, hogy kérdezzen tőle valamit!

Az meg végül is nem számít, hogy r esett nekem: mit csináljak mert egy nőnek mi a dolga. És kussoljak! és ne legyek építész, és ne járjak oda az egyetemre, mert ő nem akarja! de meg egyébként is. Ne legyek konkrét személy se, akit nem ő talált ki, mert ő az ilyet nem szereti! Ő azt szereti, ha az van a valóságban, ami az ő fejében! És ő, mint az egyetem oktatója, igenis azt csinál velem, amit akar. Meg mert ő férfi! Ettől: hogy őneki "joga van" azt csinálni velem, amit akar - erőszakoskodni velem, követelőzni, olyan magánéletre kényszeríteni akarni, ami neki tetszik és kiélni rajtam a "fóbiás" indulatait. És végül még a sértődött nyivákolása, hogy én bántom őt (az általa vélelmezett szexuális orientációval) és az milyen "felháborító", hogy én miket csinálok vele - korlátozni akartam őt a homofób "véleménynyilvánításban".

És még azzal is hogy bántottam őt (én őt!), hogy nem azt gondolom róla és az erőszakoskodásáról (arról, hogy engem "nőies" életmódra akart kényszeríteni és szexre férfiakkal akkor is, ha én azt nem akarom), amit erről gondolni kell, és rossz embernek gondolom őt azért, mert homofób...

2.
És az sem számított, hogy az, hogy én odamentem hozzá, beszélni akartam vele (mint építésszel és rajztanárral, ilyen dolgokról - és NEM a magánéletemről) ez eleve önmagában arról szólt, hogy én nem tartottam és nem akartam őt rossz embernek tartani. Hogy bíztam, bízni akartam benne. Azt akkor még nem tudtam, milyen "fóbiái" vannak és énvelem miért volt mindig is taplón agresszív - ezt akkor mondta meg, amikor odamentem hozzá konzultálni. (Megígérte azt a konzultációt.)

Az ellentmondás meg pláne nem számít.

Ahogy egyszerre voltak képesek kifogásolni és büntetni azért, hogy miért bíztam benne, miért nem tartottam rossz embernek, ha egyszer olyanokat csinál néha (taplón agresszív volt, nem tudtam, miért) - és hogy miért nem tartom jó embernek, amikor kiderült, hogy mi volt az agressziója oka: megmondta, hogy ő homofób és engem azért utál, mert én "biztosan leszbikus" vagyok. (És még ehhez ráadásul az is meg lett mondva, hogy ez csupa jóságosság, mert ő egy jó ember és kizárólag és direkt "jóemberség" a homofóbiája is.)

És ez volt a legiszonyúbb. Ez az ellentmondás. Az ellentmondásaik.

Ráadásul az egész tanszék is lelkesen asszisztált a jóemberkedéséhez. Miután szörnyen felháborodott, hogy én ezt nem értékelem, mehetett volna még egy kört nyivákolni, bj-hez is. bj meg örülhetett volna neki: na ugye! Örülhettek volna egymásnak.