2011. szeptember 12.

(líra és logika)

Dolgok, amiket régebben nem gondoltam helyből. Az erőszakos "érzelmekről" se. (De láttam elégszer és most más gondolom.) Miféle emberek, a saját "érzelmeikkel" abszolút eltelve - és akkor mindenki másnak is ugyanazt kell érezni, ugyanúgy! És az agressziójuk amiatt is, ha valaki nem úgy érez, ahogy ők. De pontosan úgy és azért, ahogy ők.

El van várva mindig ugyanaz a procedúra is - ahogy az a barom is elvárta, mindig 1) először elkezdi "rosszul érezni" magát: kihívóan, teátrálisan 2) az után a céltudatosan arra irányuló fenyegető, erőszakos magatartásával (vagy valami károkozással) kierőszakolja azt a helyzetet, ami íme az oka annak: a sértődöttségének (vagy még az agressziónak is) - mint pl. amikor úgy meg volt sértődve azon, hogy én nem hívtam meg olyan utazásra, mint az álomnő bezzeg: úgy meg volt sértődve, hogy azt se tudta elviselni, ha én közös helyiségben tartózkodom vele, és ezzel a sértődött és erőszakos viselkedéssel ki is erőszakolta, hogy én hagyjam el a helyiséget, ahol ő van, szabályosan elkergetett, és utána még jól megsértődött ezen is. Azon, hogy én távoztam a környezetéből, miután ő elég látványosan agresszíven adta a tudtára mindenkinek, hogy mennyire nem bír engem elviselni sem.

Ráadásul adva volt már eleve az is (tudtuk, tudatta), hogy neki mindig olyan előre kimódolt-kitervelt szerepjátékok kellettek, amiket ő elképzelt, eltervezett magának és akart (legtöbbször "példaképek" alapján) - és az ő érzésvilága is mindig valami elképzelt és "vágyott" (és iszonyú teátrálisan előadott) szerepjáték volt. Úgy általában: előbb mindig kell lenni az ideának és a sztorinak és a szerepeknek, ami neki mind kell - és utána akkor annak kell lenni, meg kell lenni annak fizikailag is. És ugyanilyen erőszakos követelés volt mindig, hogy a közönség "érezzen együtt" vele! De ez ne az ő érzelmi állapotának és helyzetének a tényleges megértése legyen. Még kevésbé arra irányuló gyakorlatias igyekezet hogy őt megvigasztalják - hanem csinálják és adják, ami neki kell!

De ez a fajta agresszió csak az egyik oldala annak, amiért nyomasztó és fenyegető és veszélyes. A másik fele még ugyanennek: ha az ilyen tanúja annak, hogy egy másik ember valamiért rosszkedvű, másnak baja van, megsértődik azon is - mert csak azt tudja feltételezni: a másik ember is biztosan akar valamit (biztosan "el akar érni valamit" azzal, hogy rosszul meri érezni magát: annak biztosan célja van!). És biztosan azt, amit jellemzően ő akart: erőforrásokat - konkurencia.

Az meg külön iszonyat volt, hogy mindig egyszerre láttam az egészet. Nem kis részleteket csak. Nem is volt szükség rá: kis részekből összerakni vagy rekonstruálni. Mert mindig elénk volt teregetve az egész. Hajlamot se éreztem valami kis részletből "tudni", hogy az biztosan mi. Most se. De néha "tudom", miről szólnak bizonyos megnyilvánulások - most már ismerem tényleg annak a viselkedésnek és észjárásnak a "logikáját" is.

2011. augusztus 6.

(logika)

Amikor végül pár szót mondtam neki n-ről, akkor először és utoljára, többek között azt: háborús bűnösökre hasonlított. És hogy miben. Amit fölsoroltam, azok az antiszociális személyiségzavar tünetei voltak. (Amit én akkor nem tudtam.)

Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.

Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.

És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!

2011. augusztus 5.

(idill)

Sokkal később tudtam meg, hogy gyakorlatilag az érzelmi és verbális bántalmazás teljes eszköztárát végigpróbálgatta rajtam. Olyan dolgokat is, amiket állítólag politikai foglyok megtörésére használnak, magántermészetű kapcsolatokban nem feltétlenül fordul elő.

Mi sem volt természetesebb és rendszeresebb, hogy mondott vagy tett valamit, azután letagadta, kihívóan és felháborodottan, mintegy kikérve magának - és mintegy utasításképpen kinyilatkoztatva: most ez a valóság van! 

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.

2011. július 31.

(tiszteletreméltó)

Nézni, ahogy a tiszteletreméltó embert nyilvánosan ajnározzák a hívei. Látni, ahogy hirtelen fölbukkan valaki, aki megvádolja azzal a "bűnnel", amit vele szemben elkövetett. És látni a tiszteletreméltó ember felháborodását; ő kikéri ezt magának, ez rágalom, ő ilyet soha és senkivel. Ő nem olyan. Mit érezzek? Kaján örömöt? kárörömöt? a leleplezés miatt - nem a nyilvánosság előtt, hanem csak hogy előttem. Vagy csak afölötti öröm, hogy megtudtam valamit? vagy csak a döbbenet? Mert ÉN tudom, hogy megtette ugyanazt (is és még annál többet is) énvelem is. És tudom azt is, hogy hazudik. Hazug a védekezése: ő soha, ő nem olyan. De igen, olyan. És még hazug is. Olyan hazug ember, aki letagadja a tetteit, amik őt nem abban a színben tüntetik föl, akinek mutatni szeretni magát - nem annak a nagy jóságos mindenható félistennek.

És tudni még valamit: az ilyen embernek (ez abszolút jellemző volt) minden kritika, ne adj' isten szembesítés a nemkívánatos tetteivel (tkp. hiányosságaival) rosszindulatú támadás - az illető minden kritikára azzal reagált, hogy azzal biztosan szándékosan és konspiratívan, érdekből akar neki ártani a konkurencia.

Tudni: az ilyen emberben soha föl se merül a lehetősége se, hogy a másik nem elsősorban ővele van elfoglalva, nem ő a fontos, egyáltalán: nem ő a világ közepe - hanem más fontos. Mondjuk rendet rakni ellentmondásos információk között. Megkérdezni: hogy gondolta, miért mondta. (Pl. mint ismeretterjesztő guru.) Tisztázni vagy megbeszélni valamit. Ami önmagában se járna rá nézve semmi különösebb kedvezőtlen következménnyel - hacsak azzal, hogy el kellett volna ismernie: nem olyan mindenható és emberfelettien tökéletes, ami akart lenni: ilyen szerepben tetszelegni. (Mint "guru", a rajongók előtt.) És legtöbbször még az ilyen tökéletlenségeket is ki lehetne magyarázni, ha valakinek az kell. (Rossz lehet tényleg: vagy azt kellene elismerni, hogy az ember nem rendelkezik olyan emberfeletti és korlátlan lehetőségekkel, csak olyan közönséges és gyarló halandó maga is, azért volt kénytelen vagy azért tévedett - vagy azt kellene elismerni, hogy csakis és kizárólag az ő felelőssége, amit csinált, nem volt különösebb kényszerítő "objektív" oka)

És tényleg, normális ember bizonyos helyzetekben udvariasságból mond valami közhelyes kifogást. Ami nem is arról szól, hanem valami egészen másról (az udvariaskodásról, a másik ember igényeinek a méltánylásáról) - a nem normális embernek ez nincs. Csak biztosan mindig a vérre menő harc van és minden konfrontáció biztosan az. És aki vele konfrontálódik, ellentmond - jelentéktelen pici dolgokban: Ultraortodox - az mind gonosz Ellenség, akit le kell győzni! Vagy legalábbis eszközként használni. Másféle funkciója, szerepe a másik embernek nem lehetett. (És ezért én is "eszközként" használtam a saját céljaimra, tudatosan - de ez pontatlan. Kb. csak az történt, hogy nem voltam udvarias én sem, pláne az elvárt módon: mindenkitől, de főleg nőktől imádatot és agyba-főbe dicsérést várnak el. És nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Hogy meg se próbáltam.)

Dolgok, amiktől irtózom, undorodom. Meg még más. És a késztetés: leküzdeni saját rossz érzéseimet. És, mit ad isten, elő bír fordulni olyan szituáció, amikor az olyan ember szinte felkínálja magát erre. És a hülye azt hiszi persze: a másik őt akarja legyőzni biztosan! Nem mondtam, hogy nem, csak szociális fóbiám van, azon szeretnék úrrá lenni és ezért kezdeményeztem beszélgetést - nagy lélekbúvár guruk nem értik ezt meg, és nem ismerik föl! és pláne megtiszteltetésnek nem veszik, ha félénk emberek is szóba állnak velük - ha valaki nem nyalja-falja őket, pláne női közönség nem produkálja azt a sikoltozó rajongást, ami elvárás, az már biztosan gonosz ellenség.)

De utána ugyanezt nem akartam tenni mással. (Andorral.)

2011. július 27.

Kétszer kettő

(folytatás)

Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...

Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...

És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.

2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...

Szerethetetlen

Én vagyok a Rossz.
 
 3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést -   a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.

Közben a másik ember le is van szarva.

Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.

Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.

Kétszer kettő.

Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...

Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.

És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...

És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...

És még meg is volt magyarázva.

2011. július 24.

(animus)

És az az egész csak még iszonyúbb volt, mindig, még iszonyúbb attól, hogy én nem vagyok olyan leglegnő.

Aki miatt érdemes lenne, akivel ezt tényleg. Az a rettenetes magakellető pózolás, riszálás. Mert velem "érdemes". Ha én valami olyan világszépe lennék, lettem volna, valami olyan gyönyörűség, akiért magától értetődően muszáj rajongani, akkor legalább ez menthette volna azt a viselkedést. (Vagy ha akármi, ha tényleg valami személyes jó tulajdonság, érdem, amit ki lehet nézni valakiből. Ha mondjuk azért "érdemes" valakivel, mert olyan kedves, jóságos, okos, intelligens, olyan nagyon-nagyon, hogy annak terjed messzire a híre. De nekem semmi egyéb ilyen nagyon nagy, látványos személyes érdemem se volt. (És mellesleg még aztán: ő utálja az olyan embereket. Voltak pedig egypáran.))

Érthetetlen volt csak ezért is. Hogy mégis, mivel érdemeltem én ezt ki. Ezt a fene nagy magakelletést. Ahogy ugyanígy az is, hogy egyes nők ellenszenvét mivel. És miféle ellenszenvet. Nincs nekem semmim, ami miatt énrám mint nőre "irigykedni" kellene. Lehetne egyáltalán.  Le kellene engem győzni, és megmutatni - mert ez valahogy mindig erről szólt. Mért pont engem.  Ahogy mellesleg nem voltak igazak soha azok a konkrét dolgok se, amik miatt állítólag. Árnyékra vetődtek, mindig.

Iszonyú volt ez is.

Ez az abszolút értelmetlensége az egésznek. 

(otthon)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés.

Mint egy mindig rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig megbotlik az ember. Mégis.

És rohadtul hiányzik csak technikai okokból is: azért, mert így, hogy van, de nincs, nem tudok és nem akarok és nem fogok leírni se dolgokat. Amik nekem fontosak. Örökre titok.

(Ugyanígy hiányzott akkor. Nem mertem a hiányában megszólítani. Nevesíteni. Az egyes szám második személlyel. Töredékek - név nélkül. És egy rohadt szemét alak már csak ezért is. Nem lehet róla írni. Nem lehet leírni. Bizonyos dolgokat. Így nem, nélküle nem. Kíváncsi lennék, mindenki etikai kötelességének érzi-e fizikailag is magáévá tenni azt, akiről, már olyanokat - hogy joga legyen hozzá. Muszáj ezt? (Ez költői kérdés volt.))

Kedves Andor! Egy rakás bosszúság vagy! Mert nem vagy, csak azért.

Bosszú

Nem tudom, csak sejtem, hogy azelőtt is

Rosszul sejtetted, bébi. És, ahogy elnézem, a többi sejtelmed is körülbelül ilyen értékű volt. Há. Há. Há.

Vagy: hagyd ezt azokra, bébi, akik értenek hozzá.

(otthonunk)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés. Mint egy rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig  megbotlik az ember...

csak a helyiértékük fontos

Kíváncsi vagyok, kinek hisz még. (Ha egyáltalán gondol rám.) Azokon a dolgokon kívül, amiket, akkor úgy nézett ki, eleve megfeltételezett nekem.

Nevek tengere

Emiatt ijedtem meg tőle is mindig: hogy ugyanaz kell neki, ugyanazt csinálja velem. És ugyanattól a játszmától. Ahogy be kellett vallanom, hogy én hiszek a magasabb dimenziókban, ahogy be kellett "bizonyítani", hogy igenis nekem fontosak a Ley-vonalak. Sőt: biztosan nekem van olyan családom is, amilyen nincs. A többiről mind nem is beszélve.

Vagy másképpen ugyanaz: kitalálni és igenis tudni, hogy a másik miféle, mi baja van, mi kell neki, biztosan - és azért csinálni vele valamit, ami neki rossz, aminek szükségképpen rossz következményei lesznek: mert ki van találva, hogy neki kinek kell lenni.

mindig igazam szokott lenni.

Egészen vakon.

Nekem nem mindig.

Nevek tengere

És nem is akarom tudni se, neki miféle fogalmai vannak az "igazságról".

2011. július 6.

Időtlen

Tudom, hogy az olyan ember számára gyakorlatilag nem létezik különbség, nem fogja fel a különbséget a szexualitás testi megnyilvánulásai és a nem mint társadalmi konstrukció között.

Tudom, ahogy az olyan ember számára általában a fizikai valósággal való kapcsolat nem létezik arra a fizikai valóságra irányuló vágyként sem - neki ideái vannak, amiknek lenni kell! meg kell lenni, és az ő vágyai arra irányulnak: az ideára. És ez az "örök szerelem"...

Tudom, ahogy az ilyen ember az ideákhoz "kötődik", "érzelmileg" - és a másik emberhez úgy és azért. Pláne, mert már Platón is megmondta: eztet így kell! Szeretni az ideákat kell és vonzódni is az ideákhoz kell, így. Mert csak az ilyen szerelem örök...

És tudom azt is, az ilyen ember miket magyaráz bele aztán az olyan nem ideális megnyilvánulásokba, mint amit én írtam nemrég. Egyáltalán: abba, ha valaki a másik emberhez és a saját szexualitásához így viszonyul - és nem olyan ideálosan és identitásosan, ahogy kell! Kétszeresen se. A saját nemiségét vagy a (testi, fizikai) szexuális vonzalmat magát se úgy éli meg, ahogy azt "kell": ideálosan. Nem önmaga elképzelt, vágyott és társadalmilag jóváhagyott ideáját akarja megvalósítani - és nem ezzel az ideával akar egyesülni gnosztikusan. És a másik emberhez való viszonya sem arról szól, hogy a másik ember ilyen vagy olyan szerepre van szánva - és benne ilyen vagy olyan ideáknak, ideáloknak kéne megtestesülve lenni.

És pláne, ha valakinek aztán még egy-egy konkrét személyhez való érzelmi viszonya se olyan ideális, amilyennek "lenni kell". Nem ideákhoz kötődik, "érzelmileg": érzelmek ideájához, történések ideájához, sztorikhoz, amiknek lenni kell - mert ki vannak találva, el vannak tervezve, és azok vannak megírva könyvekbe' is. 

2011. június 21.

Ugyanaz

Ugyanezt az agresszív, támadó sértettséget és felháborodást produkálta aztán h is, olyankor például, amikor egyszerűen praktikus okokból rákérdeztem valamire - amit nekem jó lett volna tudni.

De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...

Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan.  Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az! 

Helyből mindig így. És mindig agresszíven, felháborodva és nagyon megsértve (iszonyú teátrálisan) - mint pszichológus, általam, a kliense által. (És mindig rettentő drámaian.) Ugyanarról szólt ez is. És ugyanabban a modorban.

+1
Meg még jut eszembe: antropozófikusan például (állítólag) tényleg úgy van (ezt írták valahol), hogy az anyagi valósággal törődő ember, a kovács, az ács, a (mestersége fizikai alapjaival, anyagával törődő) művész az alsóbbrendű, sőt! az éretlen, az infantilis ember. Aki az aktuális fizikai környezetével, az anyagi valósággal foglalkozik, odafigyel, tekintettel van rá. 

Mert szerintük ez a figyelem és érdeklődés primitív, éretlen, gyerekes dolog. Ezzel szemben bezzeg az az igazi, a felnőttes, az érett személyiséghez méltó, amikor valaki 1) nincs tekintettel az anyagi, fizikai valóságra, annak aktualitására, az őt fensőbbségesen nem érdekli, és 2) azzal az indíttatással és céllal tevékenykedik, olyan szellemileg felsőbbrendűen, hogy ő azzal azt csinálja meg és demonstrálja: ő kicsoda. Meg azt az ideálisat, aminek lenni kell, mert van. És akinek a gyakorlati tevékenységek sem magáról arról a gyakorlati tevékenységről szólnak - hanem mindig minden igenis a ki Kicsodáról. Ez nekik az emberi - és "szellemi" - tevékenység csúcsa, sőt a lét igazi értelme - ezzel foglalkozni, ezzel lenni elfoglalva.

Keveset tudok róla, de ezt igen: ezeknek valami alapelvük, hogy az anyagi, az érzéki valóságra való odafigyelés, az érzékelés, a fizikai, érzéki valósággal való törődés, a figyelem, a fizikai valóság megismerése is "alsóbbrendű" és "primitív", "éretlen tevékenység, ami szerintük normális esetben csakis az egyedfejlődés korai, kisgyermekkori szakaszát jellemezheti. És ezt aztán meg kell haladni, ezen túl kell lépni, ebből ki kell nőni. És infantilis, éretlen, a fejlődésben visszamaradott ember például minden fizikus és minden olyan művész is, aki olyanokkal foglalkozik! 

Meg minden olyan építész is, aki az anyagi valósággal törődik, így...

Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása... 

(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)

2011. április 25.

Az antropozófia emberképe

alacsonyan, suhogva repül

(drámai modorban, drámai, hitetlenkedő rácsodálkozással kinyilatkoztatva - hogy tudniillik: hi-he-tet-len az én puszta létezésem is! És helyenként erőszakosan, fenyegetőzőn követelőzve: vegyem tudomásul! mindent! amit ő kinyilatkoztat! Mert neki az a dolga! - ki volt nyilatkoztatva ez is.)

- nekem valami hihetetlenül férfias arcom van! 
- és annak, mint általa észlelt fizikai "valóságnak": jelentése van! (és neki az a dolga, hogy ilyen jelentéseket nyilatkoztasson ki: ez is ki volt nyilatkoztatva) 
- és ez azt jelenti, hogy én a) biztosan egy elnyomó, parancsolgató, tekintélyelvű férfi vagy férfias nő hatása alatt állok b) a közelebbről meg nem határozott, titokzatos "férfias elnyomó hatalom" hatása alatt. Aki biztosan elnyom engem, rám kenyszeríti az akaratát és értékrendjét, és nekem biztosan egy ilyen elnyomó atyai tekintély férfi családtagom van: ez látszik rajtam! De ha nincs, akkor ilyen férfias nő is jó. És akkor is ennek kell lenni igenis, ha nem ez van, és az nem számít! mert ennek kell lenni! 

Mert az nem normális, ha fölvesznek valakit a Műegyetem építészkarára! Ez egy abnormális dolog és "súlyos rendellenesség"! És nekem ez a bajom van: ez az abnormitás! És ő (mint pszichológus!) azt látja rajtam, hogy nekem az arcom is "hihetetlenül férfias"! (hihetetlen!) 

Egy nőies nőnek ugyanis például nem lehet olyan feltűnően kiugró orrnyerge és járomcsontja, mint nekem. És nem úgy áll a szeme se! Ez tehát a férfias arckifejezés. Látszik rajtam igenis...

- és (vegyem tudomásul!) az is egy súlyos abnormitás és én azért is "abnormális" vagyok és "megátalkodott", mert olyan dolgokkal foglalkozom, amikkel nőknek egyáltalán nem lenne szabad: műszaki és természettudományokkal. Valami olyan racionálissal, logikaival és matematikaival, ami férfias tudomány és "bal agyféltekés" - és nem nőies és "jobb agyféltekés". A nőies nőknek olyan hülyének kell a matematikához, mint ő! És a nőies nőnek az "eredendő természete" szerint utálni kell azokat a (gonosz!) "férfias tudományokat" és azokat a matematikai-logikai és természettudományos dolgokat, és önszántából nem foglalkozhat ilyenekkel! Csak akkor, ha gonosz elnyomó hatalom férfiak vagy férfias nők elnyomták és erőszakkal kényszerítették rá a matematikatanulást. 

A nőies dolgok azzal szemben a nem racionális és kiszolgáló-gondoskodó tevékenységek - és az "anyai princípium". És a nőies nő olyan nőies dolgokért lelkesedik és csakis olyan kifogástalanul nőies dolgokkal foglalkozik, mint a keleti kultúrák, az indiai hastánc és az előadóművészetek!

Lehetőleg más nők társaságában. Mert az igazi nőies nő utálja és kerüli is a férfiak társaságát is, és nem jár olyan helyekre se, ahol sok férfi van - és nem tanulhat olyan egyetemen se! 

- hogy én olyan egyetemen tanulok az azt jelenti: nekem abnormális vonzalmaim is vannak és "nemi identitászavarom" van ezért is: mert rendszeresen olyan helyekre járok, olyan egyetemen tanulok, ahol sok férfi van. Mert a nőies nő nem szeret olyan helyekre járni és nem tanul olyan egyetemen! Mert egy nőnek az nem jó, ha férfiakkal vegyül és koedukált oktatásban tanul, olyan egyetemen tanul, ahol fiúk is vannak. És a nőies nő "nem szereti" (utálja) a férfi társaságot. A nőies nő nőtársaságra vágyik, az kell neki és más nők társaságában érzi jól magát. Mert az a nőies!
 
- nekem valami felfoghatatlan és rendkívüli szexuális rendellenességem és "nemi identitászavarom" van úgy egyáltalán! és úgy általában egy elképesztően és "hihetetlenül" és "érthetetlenül" és teljesen "abnormálisan" férfias, nőietlen nő vagyok. (Szerinte, h.margit szerint, azaz: az ő érzései és észlelései szerint - és azok gyakorlatilag isteni kinyilatkoztatásnak számítanak!) 

Mert nem is olyan "nőiidentitásosan" nézek ki és öltözöm! és a hajam se olyan! 

És mert nem akarok "identitásosan nőies" ruhákat vásárolni-beszerezni se: olyan holmikat, amik nekem nem tetszenek, nem állnak jól, úgyse venném föl. Mert nem az számít!

Nem az számít! hogy egy nőnek az tetszik-e, jól áll-e! És az se számít, ha nincs pénze arra, hogy fölösleges dolgokra költse: olyan ruhaneműkre például, amikben nem érzi jól magát. Mert vásárolni kell! Mert az is nőies tevékenység és gyakorolni kell! És az olyan személyes vélemény és nemtetszés, hogy "nekem nem tetszik ez a ruha", "én ilyet nem akarok felvenni" egyébként is felháborító agresszió és intolerancia más emberekkel szemben! (lásd alább.)

- én a rossz istenben hiszek, és nem a jóban, és nekem téveszméim vannak a világ teremtéséről és az nem úgy van! mert én nem abban az istenben hiszek, amelyikben kell - hanem biztosan a zsidók és keresztények istenében! és az nem úgy van!

- én nem jól tudom és nem tudom, miről kell szólni az építészetnek és azt hogyan kell csinálni és mi az építész dolga - mert a Műegyetemen azt rosszul tanítják és nem jól tanítják! mert ott biztosan a zsidó és keresztény vallás szerint tanítják az építészetet - ezt ő, Honti Margit nagyon jól tudja! (És hogy amiatt én is biztosan a zsidók és keresztények Istenében hiszek - és nem abban, akiben kell!) 

- én nem jól tudom, mi a jó művészet és mi a művész dolga: az isteni igazságok kinyilatkoztatása, természetesen - és ő, Honti Margit ezt is megmondta, természetesen. (Sőt azt is, hogy neki miért az a dolga: mert ő Margit A Kesztyű! ő Isten Kesztyűje, akit fölhúzott az Isten, és neki mint isten kesztyűjének az a dolga, hogy kinyilatkoztassa az Isteni Igazságokat!)

+1 mert ez rám tartozik, én vagyok az, akinek muszáj lenne ezt tudni, ezzel foglalkozni, igazságot osztani az egyetemes művészettörténetben...

II.
- én nem tudok rendesen kommunikálni! mert soha nem azokat a dolgokat mondom, amiket kell, és nem arról beszélek, amiről kell és nem úgy! És mert nekem még az se tetszik, ha a másik ember úgy "reagál" arra, amit én mondok, hogy elkezd valami egészen másról beszélni...
- stb.

III.
- engem érdekelnek (biztosan és igenis - annak kell lenni!) a Ley-vonalak 
- én hiszek igenis biztosan a természetfölöttiben, nem is akárhogy
- én hiszek igenis a túlvilágban: pont úgy, ahogy azt ő, H. Margit elvárta 1. azokban a dolgokban, amikben ő hitt vagy akart hinni 2. azokban a dolgokban, amikben az ő elvárásai szerint hinnem kellett volna) 
- úgy általában nekem vannak valami bizarr vallásos téveszméim és eltévelyedéseim. És ezért sem akartam azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiket ő követelt - amikkel kell! 

Annyira nagyon kellett volna, hogy rendszeresen fenyegetőzve követelte: például veréssel, fizikai bántalmazással fenyegetőzve. És azért sem akartam beiratkozni pl. a buddhista főiskolára, indiai hastánctanfolyamra, stb. És biztosan azért nem akartam agykontrollozni sem, és az általa ajánlott ezotérikus "szakirodalmat" olvasni a művészetről például.

- az valami felháborító, hogy velem olyan elő szokott fordulni, hogy néha régi ismerősökre hasonlító idegen embereket látok, és az aztán pláne felháborító BŰN! hogy ha megpillantok egy ilyen embert, aki hasonlít valakire, akkor első pillantásra képes vagyok azt hinni, hogy talán az a régi ismerős, vagy akár csak eszembe jut is - és vegyem azt tudomásul, hogy ez a hallucináció!
- nekem olyan rettenetes üldözéses rémálmaim kell legyenek és biztosan vannak igenis, amik nincsenek, de akkor is annak kell lenni! az kell! és minden azt jelenti!
- következésképpen: ha nem fogadok szót neki! és csakis neki!és nem csinálom azt, amit ő megmond és követel, és nem kezdek el azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel kell: agykontrollozással, mágiával stb., akkor rendkívül súlyos büntetésekkel leszek megbüntetve! (Kivégzéssel, stb.)

- én felháborítóan rosszindulatú, ellenséges, összeférhetetlen és agresszív és mindenkit megtámadó ember vagyok - különösen olyankor pl., amikor az antropozófus-agykontrollozós "sztárpszichológus" erőszakoskodik és fenyegetőzik épp, és látszik rajtam, hogy nekem ez "nem tetszik", pláne ha meg merek ijedni tőle: az nagyon súlyos agresszió az agresszorok ellen!
- én felháborítóan intoleráns, ellenséges, összeférhetetlen, mindenkit megtámadó ember vagyok: tipikusan azzal szoktam ezt gyakorolni, hogy nem akarom megengedni az agressziót, amit el akarnak ellenem követni, és azzal szoktam rátámadni másokra - húú! - amikor valamiről nem azt gondolom, amit kell mert az meg van az mondva!
- én egy másokkal és mások javaival szemben felelőtlen, önző ember vagyok - biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet, amiből őt kellett kifizetnem (de nem veszítettem el, de az, hogy el akartam veszíteni az akkor is súlyos felelőtlenség!)
- én nem teljesítem az ígéreteimet biztosan, mert biztosan megígérek dolgokat, hogy én azt adni fogom a másik embernek, és akkor nem adom meg (biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet)

- én egy önző, rossz ember vagyok; én nem akarom adni másoknak azokat a javakat és általában azokat a dolgokat, amikre igényt tartanak. Például nem halmoztam el lehetőleg jelentős anyagi értékkel is bíró hálaajándékokkal h-t sem - és a csodálatos udvarlónak sem adtam az anyagi javakat és ajándékokat, amik neki kellettek! És az is felháborító önzés és súlyos abnormtás, hogy rendszeresen NEM részesítem szexuális szolgáltatásokban sem azokat a számomra visszataszító, ellenszenves (és szexuálisan sem vonzó) férfiakat sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök. 

És nem részesítem szexuális szolgáltatásokban azokat a szexuálisan aberrált, rosszindulatú szadista személyeket sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök, és még azt sem szeretem és nem akarom soha megengedni, ha személyes szükségleteik kielégítése céljából, beteges hatalomvágyból, szexuális perverzióból bántalmazni akarnak olyan személyek, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök - és ez is hú de nagy gonoszság!

- biztosan én akarok mindent csak ajándékba kapni, csak úgy kapni, meg nem érdemelten
- én vagyok az, aki csak úgy tesz, mintha csinálná azt, amit kell (különféle feladatait), de közben nem is; én vagyok az, aki biztosan csak olyan magamutogatósan csinál úgy, mintha, de közben nem
- az is egy súlyos abnormitás, hogy nekem nincs rendes identitásom, amit rendesen mutogatni lehet, sőt: hogy nekem olyan életcélom sincs! és nem vagyok senki és ja persze!
- én nem jól gondolkodom az identitásokról és az identitásosságról és egyáltalán: arról, hogy minek kell a JÓ életcélnak lenni és hogyan kell identitásos célok szerint élni és viselkedni, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom és viselkedem, ahogy kell
- én vagyok a gonosz és rossz azért is, mert én mások látványosan elmutogatott és kinyilatkoztatott identitását se fogadom el, és hogy akkor az van, ami el van mutogatva és meg van mondva
- én ki tudja mit gondolok magamról és kinek képzelem magam! 

Mert ha csak meg merek is szólalni, nyilvánvaló, hogy én olyasvalaki vagyok, lerí rólam: "ja persze biztosan azt hiszi!" És ha csak megszólalok, pláne ha a saját piszlicsáré hétköznapi életemről akarok valamit mondani - neki! a Nagy És Dicsőséges Sztárpszichológusnak! (akinek kizárólag nagyon különleges, misztikus és egzotikus élményei vannak és imádja az egzotikus utazásokat, és egy gazdag amerikai kliense is befizette egy hawaii utazásra!) - biztosan azzal akarok dicsekedni, hogy én ki vagyok, és hogy nekem milyen különleges életem van és milyen érdekes és különleges kalandjaim voltak és milyen különleges gondolataim vannak, amikor pedig vegyem tudomásul! én egy utolsó senki vagyok és szinte felháborítóan unalmas életem van és minden élményem és gondlatom értéktelen és nem érdekel senkit! és az én gondolataim és érzéseim se érdekelnek senkit! 

És neki, mint pszichológusnak az a dolga, hogy ezt minél agresszívebben a tudomásomra adja. 

IV.
- mert én nemcsak egy közönséges senki vagyok (és vegyem tudomásul, hogy engem meg is kellene ölni! mészárolni, legyilkolni, kivégezni akarni!) hanem egy IDENTITÁSZAVAROS SENKI! sőt egy identitásnélküli ember vagyok, és én rosszul gondolkodom és nem jól, és én nem olyan vagyok, amilyennek lenni kell, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom, ahogy kell, és nekem nincs olyan rendes kitalálós-megcsinálós és példaképutánozós identitásom, amit ki lehet nyilatkoztatni és el lehet mutogatni és lehet csinálni, meg, hogy az legyen az ember. És nem is tartok igényt ilyenre, nem is akarok ilyen lenni. Nem élem bele magam ilyen identitásokba úgy, ahogy kell. És mert nincsenek megfelelő példaképeim se, és nem utánozok példaképeket se úgy, ahogy kell!

- nekem kell valamilyen megmondós identitás és példakép - nekem erre igenis igényem kell legyen! 

És nekem kell azt tudni akarni igenis, permanensen, hogy én ki vagyok éppen, így, ilyen identitásosan - mert milyen példaképre hasonlítok éppen. Nekem kell az és nekem kell annak kelleni, hogy nekem mások azt megmondják, hogy én ki vagyok és mit kell akarnom é kinek kell lennem, milyen identitásba kell beleélnem magam, milyen példaképet kell utánoznom

- nekem utánozós-példaképes téveszméim és tévképzeteim kell legyenek önmagamról, nekem mindig hinni kell magam valakinek (lehetőleg mindig épp annak, akinek ő, h. - önmeghatározásai szerint pl. nagy és leg sztárpszichológus és Isten kesztyűje - akart épp hinni) 

- én egy dürgő fajdkakas vagyok. Mert tetszik nekem a flamenco tánc - és az azt jelenti! (És akkor amiatt is nemi identitászavarom van és az annak a bizonyítéka!)

- én Assisi Szent Ferenc reinkarnációja vagyok. Mert beszélgettem már ferencesrendi szerzetessel. És ha valaki valamilyen vallásos, a vallását nyíltan gyakorló emberrel beszélget, az akkor azt jelenti, hogy neki olyan súlyos vallásos téveszméi vannak. És akkor ő az! Az a minimum, ha buddhistával beszélget, akkor ő is buddhista, ha protestáns keresztényekkel barátkozik, akkor biztosan ő is protestáns, ha katolikussal, akkor ő is biztosan katolikus, stb. Mert normális és identitásos ember, aki tudja magáról, hogy kicsoda és hova tartozik, nem érintkezik idegenekkel és más vallású, a vallásukat gyakorló és nyíltan vállaló emberekkel, különösen nem különféle vallások papjaival, hitoktatóival, szerzeteseivel, laikus testvérekkel stb. Hanem elutasítja őket.

- én Piroska vagyok. Mert vannak időnként piros színű ruhadarabjaim. Úgymint sziénavörös, Tizian-vörös, és cinóber. Vagy rózsaszín: az is piros. És már több alkalommal volt mahagóniszínű cipőm is. És ha fölveszem ezeket, akkor én vagyok Piroska.

- én egy köztéri szobor vagyok, mert volt egy olyan cipőm, ami olyan alakú volt, mint annak a köztéri szobornak, és ezért, amikor én azt a cipőt fölvettem, akkor az a köztéri szobor voltam. (Legalábbis az antropozófusos-ezotérikus "sztárpszichológusnő" H.Margit szerint.)

- én egy hím szövőmadár vagyok. Mert olyan gondolataim vannak, mint az a fészek, amit a hím szővőmadár csinál, és általában úgy is viselkedem: nyakra-főre szövögetem ezeket az építményeket, és aztán kidobom. Nem ragaszkodom hozzájuk úgy, ahogy normális emberek... És ha én gondolkodom és viselkedem, akkor én egyrészt szövőmadár vagyok, másrészt ez is a nemi identitászavar bizonyítéka

- én egy édes kicsi angyalka vagyok, amelyik a mennyországban él. Mert egyszer hirtelen felindulásból egy kék színű sütőedényt vásároltam magamnak, és abban sütöttem vargabélest.

- én a Szűzanya vagyok. Mert az agykontrollozós-antropozófikus "sztárpszichológus" az egyik ezotérikus - agykontrollozós összejövetelen, ahol szóba kerültek különféle madonnák is, és ahol hideg volt és én fáztam, egy kék színű takarót teregetett rám nagy szeretettel. Mert tudta, hogy nekem az kell... (Hiába ácsingóztam inkább valami melegebb holmira, arra az ocelotmintás plédre például.)

(Több most nem jut eszembe.)

V.
- nekem valami egészen különleges és bizarr és elfogadhatatlan! szexuális perverzióim vannak
- én biztosan az öreg, szakállas férfiakat szeretem
- én biztosan a nőket szeretem
- én biztosan az öreg, szakállas nőket szeretem
- én biztosan azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány! Mert nem öltözöm és nem viselkedem rendesen nőidentitásosan. Mert a szexualitás és a szexuális vágy is identitásos dolog és az identitásmutogatásban és az identitásos viselkedésben és identitásos öltözködésben van és látszik és az arról szól.
- engem verni kell, mert én biztosan azt szeretem, ha büntetnek, bántalmaznak - biztosan azért nem akarok engedelmeskedni!

+1 azért vannak biztosan ilyen szexuális perverzióim, mert nem az olyan infantilis fiúkákat szeretem, amilyeneket egy rendes felnőtt nőnek szeretni kell! És mert nem úgy szeretek, nem olyan ideálisan és nőidentitásosan. És még azért is, mert biológiailag nő vagyok; női testem van, és női nemi szervem.

- én biztosan alkoholista vagyok - akkor is, ha nem! Mert én például sportolással igyekszem karbantartani vagy javítani a közérzetem és a fizikai kondíciómat - ahelyett, ahogy azt ezotérikusan kell, ahogy ő is: hogy módosult tudatállapotba esnék, és módosult tudatállapotban rájönnék arra, hogy én egy nagy, erős állat vagyok. És ebben is a transzperszonáliás pszichológust utánoznám, mint példaképet és azokat az agykontrollozós technikákat alkalmaznám ebből a célból is, amiket kell.

VI.
Ami kimaradt valahonnan:

- nekem valami különös és ellentmondásos térrel kapcsolatos fóbiáim vannak. Amik igenis vannak! - mert aki az építészkaron tanul, annak az kell legyen! És akkor is vannak, ha soha nem produkáltam azokat a tüneteket. Mert akkor másképpen de igenis vannak! Egyszerre többféle is.

- nekem speciális térészlelési zavaraim vannak - mert szeretem az olyan építészetet, amiben vízszintes egyenes vonalak is vannak és nem szeretem Rudolf Steiner építészetét. És egyáltalán: mert én fizikai és geometriai terekben gondolkodom, és nem olyan szimbolikus történet-terekben, amilyenekben kell!

- nekem speciális és ellentmondásos kóros geometriai tévképzeteim vannak igenis biztosan, mert nem vagyok olyan hülye a geometriához, mint az antropozófikus sztárpszichológusok és olyannak kell lenni! És aki nem olyan hülye a geometriához, annak speciális geometriai tévképzetei vannak, mert a geometria is egy tévképzet és súlyos betegség! És azért az kell legyen! 

Mivel h. teljesen hülye volt a geometriához, ezért azt nem tudta pontosan megmondani: konkrétan a geometriának mely része, tétele, axiómája vagy változata képezi ezt a tévképzetet (kb. minden, amihez ő hülye és ami neki nem tetszik a geometriában: így nézett ki)  - de annak kell lenni! Mert ennek a "bizonyítéka" volt, hogy szeretem a vízszintes egyeneses építészetet, és nem olyan "szimbólumosan" és nem azokban a szimbólumokban és jelentésekben és mitikus sztorikban gondolkodom, ahogy kell!

- nekem rossz elképzeléseim vannak a logikáról - hogy mi a rossz és miért, az nem derült ki, csak az, hogy mi a jó logika: a körkörös! amiben jó és kívánatos a circulus vitiosus és minden, ami kör, amiben az okozat az ok oka, amiben a pars pro toto és az argumentum ad baculum érvelés a jó, és legfőleg: a logikai intenzió az extenzió és fordítva. És az én logikám nem ilyen jó logika.

2011. március 31.

(az akart jó)

Nekem érzéki valóság volt, megélni: látni és hallani, ami történik, ami fizikai valóság. Agresszorok viselkedése és irreális követelései... És átélni az iszonyatot és a rettegés. 

És még tudni közben: nem (az ízlésük szerinti) "tudatos" dolgokat, amiket én találtam volna ki, hogy olyan "ideálisan" minek kellene lenni és minek kell - hanem mert annak kellett volna lenni, mindig, csakis, ami meg lett mondva, az is. Amit még meg is mondtak. Hogy minek kéne lenni - meg minek kell, és az legyen! Imperatívusszal csinálni a tényeket, fizikai tényeket is - nekik ezt is lehessen és ez is legyen! És nekem (mint fizikai valóságnak) is akkor miket kellene (fizikai tényeket is megcsinálni), hogy az legyen, az az ideális valóság. Meg hogy én is olyan ideális legyek, pláne. És milyen tűrhetetlen és felháborító, hogy nem csinálom azt! és én ezért milyen rossz vagyok! Megmondták ezt is.

Látnom és hallanom kellett és megélnem. Nekem ez (az irreális követelőzéseik, minimum a csodálatos férfiú és aztán h. őgurusága követelőzései, és minimum a felháborodásaik és a bosszúállásaik) az érzéki és "tudatidegen" valóság volt - az én tudatomtól mindenesetre abszolút idegen. És arra emlékeztem...

Meg még a hisztérikus követelésekre: azt kell "elfogadni"! És kvázi a "másik embert", így: hogy igenis az ő tudattartalmait fogadjam el - tényigazságként, fizikai valóságként is. Konkrétan úgy, mintha én benne a másik ember tudatában élnék, az lenne a mindenki szára létezendő és lehetőleg helyből ismerendő stb. hétköznapi realitás igenis... meg mer az is a jó és kívánatos, hogy engedelmeskedni kell és azt megcsinálni, hogy az legyen! A tényigazságok is igenis, mert aminek lenni kell, mert az van kitalálva, hogy annak kell lenni, mert az van, benne az ő fejükbe! tudva és igenis az van! és annak kell lenni! Meg mer ami bent van, az kint van, ami kint van, az bent van.

Én nem a saját őrültségeim "következményeit" tapasztaltam, pláne ahogyan elvárások szerint kellett volna, bármit is - vagyis még ebben se az volt, aminek lenni kellett volna, aminek pedig lenni kell! hogy nekem is az kéne legyen a bajom, ami másoknak (regulárisan), hogy legyenek nekem is mindenféle elképzeléseim "ideális" dolgokról, vágyott eszményekről (pl. az eszményi férfiról: kellett volna az is, hogy legyen az embernek arról is ideális eszményképe - de nem akármilyen, hanem pont olyan, ami őguruságának is tetszik!), úgy, ahogy annak lenni kell - és akkor ezek után ez legyen az ember baja a fizikai valósággal meg emberekkel meg mindennel, hogy milyen rossz, hogy nem az van! És hogy tapasztalatként nem az van, hogy én nem azt tapasztalom, aminek lenni kell, hogy a tapasztalatok és ideák (elképzelések) nem passzolnak - mer ugye az is kell, mert az is az élet értelme és célja állítólag: így "uralkodni" a világon, ilyen tudatilag, en bloc...

Én mások őrültségét tapasztaltam, pontosan ezt az őrültséget és ennek a következményeit - a saját bőrömön, szó szerint. Odáig bezárólag, hogy velem van baj azért is, ha nekem nem az a bajom van, aminek lenni kell - és igenis akkor biztosan az a bajom van, nekem, mert annak kell lenni és csak az lehet, csak az lehetséges, mint baj. (Az meg teljesen "természetes", hogy erőszakoskodtak velem és fenyegettek, mert mindig miattam nem az van, aminek lenni "kell", ami el volt képzelve, kitervelve, anticipálva, mert azt mindig én nem adtam - és hogy képzelem, hogy én a fenyegetésektől és az erőszakoskodástól merem magam rosszul érezni?!)

Nekem az átélt fizikai valóságtól és attól az iszonyattól kellett és kell megtennem az utat a "fogalmi igazságig". És nem fordítva - ahogy állítólag az "ideális".