2013. február 18.

A jó és a rossz

Találkozott azzal a lánnyal, aki az álmai nője volt és még úgy is viselkedett: egyből meg is hívta őt egy külföldi utazásra is és neki az is tetszett - és ő volt az ideális nő, aki mindent adott volna neki, ami kell. És én a rossz, aki azt mind nem adta - és akire azért haragudott és követelőzött és fenyegetőzött. Volt az álomnő, ami neki kellett volna és különféle eszményi és ideális dolgok: olyan regényes szerelem, amit ő romantikus regényekben olvasott, olyan ideálnő, olyan romantikus körülmények (az erkély!) és az erkélyes ház, plusz még önmagáról is voltak ilyen vágyott eszményei: ki akar lenni - és én a rossz, aki azt mind nem adja!

II.
Amikor a végén nyávogott, hogy ott semmi nincs ami neki kéne, akkor beszélt valami számításáról: ő azt nem találta ott meg és azon "gondolkodik" hogy ha félév végéig sem, akkor inkább elmegy máshova. Talán többször beszélt arról is - először csak nyávogott, utána részletezte és magyarázta. Mindenesetre akkor, amikor részletezte, "konkrét" anyagias számításokról beszélt - neki pénz kéne, saját lakás kéne és ő "valaki" akar lenni. És ő a mérnökhallgatókat, akik senkik, akik csak tanulnak és diplomát akarnak, lenézi és megveti. (És ő azért nem akart olyan lenni, azért akart "valaki" lenni. Énrám meg azért haragudott, mert én nem adtam neki ehhez a kellékeket.) Látványosan mutogatta is. Olyankor mindig, amikor előadta, hangoztatta azt is: ő másokat hogy utál, lenéz és megvet, a környezetét is, mert az nem felel meg az igényeinek. És ő ezért a menő...

Abból az egész nyávogásból akkor úgy tűnt: elsősorban az egyetem nem tetszik neki és a város, mert ő ott "nem találta meg a számítását". És ott nincs olyan társasági élet se, és még olyan lányok se, ami neki kéne, és ott nincs olyan ideálnő. Zavaros is volt: valami számításról beszélt, hogy ő azt ott nem találta meg ha nem találja meg akkor lehet hogy a félév végén lelép, azon "gondolkodik". Ez már a szorgalmi időszak vége felé volt, talán már vizsgaidőszakban. (Már az után, hogy fölháborodott és megsértődött amiatt is - és rám haragudott - mert őt nem hívták meg olyan szilveszteri buliba se, ahova menni akart.) Ahhoz képest akarta még a vizsgaidőszak végéig megtalálni a számítását. Később derült ki: az ideálnő volt a főszereplője.

Arról szólt az is, ahogy elköszönt tőlem. Iszonyú teátrálisan (de mint egy hivatásos színész, amikor ripacskodva, túlzóan színpadiasan eljátszik ilyen szerepet) leereszkedőn és úgy, mintha ő az lenne, aki akart lenni: egyrészt olyan felsőbbrendű, menő valaki, akinek van honnan leereszkednie, másrészt a nők rajongásának és vágyainak a tárgya - akit annyira akarnak, hogy ajándékokat is fölajánlanak neki (és arra igényt is tart), de a közeledésükre fensőbbségesen nemet mond, mindig muszáj, mert valamiért senki nem felelt meg az igényeinek mégsem. És azért nyávogott és hisztizett, hogy neki ez kell: hogy így történjenek a dolgok, és ő az akar lenni - és meg volt sértődve, mert tőlünk, lakótársaitól nem kapta ezt meg. Mert én nem adtam, és én nem ajánlottam föl neki ugyanolyan ajándékokat és nem adtam meg neki azt a szerepet. Ennek ellenére akkor eljátszotta, mintha az történt volna, amiért hisztizett: én is akartam  volna őt, mint azok a lányok, akiket elutasított és ő az a szerep lenne (ott is, velem szemben), aki-ami ő akart lenni: a nők vágyainak és hódolatának a tárgya. (Konkrétan az enyém.) Nem értettem, mire fel játssza az eszét és azt se, hogy velem mire fel viselkedik úgy - mert kicsit se volt vonzó, egy bunkó seggfej volt és én nem akartam a társaságát és örültem, hogy elhúz onnan. Reméltem, minél messzebb és tartósabban.

Az stimmelt, hogy én nem feleltem meg az igényeinek. Ezt nyilatkoztatta ki napi huszonnégy órában, ezért utált (és lenézett, megvetett és haragudott - és mocskolódott, rágalmazott) és ezért viselkedett egyre fenyegetőbben. Volt okom nem akarni a társaságát.

Megdöbbentő volt, hogy valaki annyira ne legyen tisztában a saját viselkedése reális értékével és okszerű, várható következményeivel. Láthatóan nem akart tudomást venni róla, hogy azok után, ahogy hónapokon át viselkedett velem és általában is, kicsit se vonzó, se a személye, se a társasága. Egész félévben nyávogott, hisztizett, követelőzött - és duzzogott és fenyegetőzött és bosszút állt, mert nem adják, ami neki kell, mert én nem adtam.  És agresszíven, indulatosan undorodott a fizikai jelenlétemtől, a puszta létezésemtől is, utált és lenézett, becsmérelt és rágalmazott, és fenyegetően agresszív volt. És ez az egész egyre szélsőségesebb lett. Utána meg eljátszotta, hogy ő a vonzó személyiség, aki leereszkedőn elutasít engem, aki (biztosan) imádom és akarom őt - ahogy (elmondása szerint) mindig ezt csinálta más lányokkal is. És előadta nekünk, hogy ez az, amire ő vágyik. Félelmetes volt. Csak ezért is jó okom volt nem akarni a társaságát.

Mindig az volt a menetrend: volt az, ami neki tetszett és kellett volna (nőideálok, ideális-vágyott események: min. olyan külföldi utazások, ahova menni akart és a nőideálok imádata és hogy akarják az ő társaságát és hívják meg olyan bulikba, ahova menni akar, plusz még a lakás is, ami neki kellett volna: ideálnővel) - és haragudott, mert én nem olyan nőideál voltam, ami neki kellett, és én nem adtam azt, ami neki kellett. És mindig rám haragudott és engem büntetett.

III.
Volt az álomnő (akibe annyira szerelmes volt és annyira epekedett érte, hogy halt bele - de azért arra még futotta, hogy énrám haragudjon amiatt is, mert én nem vagyok olyan! és én nem hívtam meg olyan külföldi utazásra sem!). Azután ebből is menetrend lett: mindig voltak azok a nőideálok, akikkel ő máshol találkozott, és akik neki tetszettek, mert pont majdnem mindenben megfeleltek volna az igényeinek - és voltam én: a rossz aki mind nem adja azt és akit azért bántalmazni kell. Amikor visszajött (mégis) akkor már fizikailag is megpróbált rám támadni, többször is. Mert neki ilyen "intimitás" kellett volna: előadta azt is. És megsértődött még amiatt is, mert azt sem engedtem meg, megkértem, ne rugdosson. Nem adtam neki azt a "szexet"  sem, ami neki kellett. Mert ő volt a nőgyűlölő jani, aki undorodik a nők testétől és a női nemi szervtől: alaposan részletezte előttünk ezt is, hogy mi mindentől undorodik (miközben nyafogott, hogy neki barátnő kell és egyre hiányosabb öltözékben és egyre obszcénebbül riszálta magát, és közben harsányan utálkozott a nők "erkölcstelen" vágyaitól) - és bántalmazni akarta a nők testét, és neki az tetszett, filmekben is, ha például nőket megöltek, és neki az kellett volna.

Mert azt ő olvasta is, és meg volt írva híres magyar írók és költők műveiben is: a nők teste és nemi szerve és a vaginális közösülés milyen undorító! és ha egy nőnek női teste és női nemi szerve van és baszni akar vagy gyereket szül az a nő milyen undorító és erkölcstelen és rossz-gonosz! (És még az is meg volt írva a híresírók műveiben és még filmben is látta, hogy a nőket ezért büntetni kell és bántalmazni kell! És filmben még azt is látta, hogy a nőt meg kell ölni.)

Bántalmazni akarta nők testét és neki az tetszett, ha filmekben is az volt. Azt élvezte, már akkor, abban a félévben, amikor közös lakásban laktunk. Később fizikailag is akarta velem csinálni azt is. Rám támadt nem egyszer és rugdosni vagy ütlegelni akart vagy föllökni. És haragudott és megvetett azért is, mert én azt sem adtam, nem akartam megengedni. Egyre jobban utált-gyűlölt (mert semmit nem adtam, ami neki kell!) és egyre indulatosabb lett.

De a nagy utálata és agressziója mellé mindenből volt olyan ideális, ami neki kellett volna: ideális nő, életvitel, körülmények. Amiket ő mind "akart". És ő azért a jó volt, aki akarja azt a sok eszményi dolgot. És az a rossz, aki azt nem adja, nem csinálja, nem akarja azt: amit ő, ami neki kell.

2013. február 17.

(magyar irodalom)

Amit műveltek, olyasmi volt, mintha fölismerhetetlenül torz képeket rajzolnának. Nagyon sematikus, primitív és semmilyen pálcikaemberkéket - amin még a testrészek sincsenek a helyükön. Vagy valami egészen mást: saját fantáziálásaikat a fizikailag létező helyett, direkt minél mesésebb, fantasztikusabb fantáziát. És rajtam akkor számon lehet kérni agresszíven és dühösen: mér nem olyan vagyok mér nem azt csinálom?! Mert nem az a rossz, aki kitalálja a fantasztikus valóságot, hanem az, aki nem csinálja, hogy az legyen! Humánus rögeszme.

És ha egy nőről megmondta egy perverz szarjankó, hogy ő az az undorító szerethetetlen undorító kövér zabáló nő aki igenis olyan! és igenis elkövette azt mind, amit ő megmond! (minimum, hogy a kövér nő, aki sokat zabál és arra költi a pénzét, tartozik azzal!) akkor annak a nőnek kötelessége alkalmazkodni ahhoz a fantáziához - és kötelessége tudomásul venni hogy ő akkor az! Mert csak az számít ami megmondva van hogy ki kicsoda és mi az ami van és mindenkiről megmondva kell legyen és akkor az van! - csak az ami megmondva van! És az építészek akik nem makoveczek és nem díszleteket mesélnek azok azért is hülyék bunkók és azért is kell agyonverni őket mert amit csinálnak az nem az.

II.
Tudom, hogyan működtek a hazugságaik, milyen "logika" szerint és milyen témákat preferáltak. És azt tudom, milyen modorban voltak képesek előadni a hazugságaikat, bármilyen fantáziálást.

Jól el tudom képzelni, hogy a zaklatóm azt hazudozta rólam bárkinek: én az ő pénzét zabáltam meg, neki kellett ennivalót vennie helyettem és nekem. (Már az egyetemen is próbálkozott ezzel.) El tudom képzelni azt is, hogy (olykor talán) nem állította konkrétan kimondva azt, ami nem történt meg: ő fizetett olyan élelmiszerért, amit én zabáltam meg, csak sugallotta: neki kellett helyettem megvenni az ennivalót! Vagy ugyanolyan sértetten és fölháborodva panaszolta: ez fagylaltot akart enni! amikor ő csak mutogatta azt a fagyizót! és direkt azért is mutogatta, mert ennek az a bűne van hogy máskor, máshol is evett már fagylaltot - ez olyat szokott! És drága cukorkát és csokoládét is! És vajat kent a kenyerére és drága teára pazarolta a pénzét!

El tudom képzelni, ahogy méltatlankodva beszámolt róla: ő a saját szemével látta azt is, hogy én ettem vagy akartam enni abból az ételből is, amit tanulmányúton szolgáltak fel az évfolyamnak! És ha ő nem akadályoz meg benne, még többet ettem volna! El tudom képzelni, ahogy sértetten és felháborodva vagy megvetőn, utálkozva beárulta azt a bűnömet is, hogy nem akartam vegánul se táplálkozni. De el tudom képzelni azt is, hogy teljesen nyíltan hazudozott, egyértelműen állított meg nem történt fizikai eseményeket. Azt meg abszolút el tudom képzelni, hogy arra hivatkozott: ő azt tudja, hallotta, mások mondták. Ez volt a kedvenc módszere: másoktól hallani.

Jellemző volt az is, hogy mások háta mögött szerette keverni a szart. És ahogy nagyra volt vele, ő is, a transzperszonális nő is: milyen exkluzív tudásuk van mások életének részleteiről - a tipikus érdeklődésük: 1. "híres emberek" és rokonságuk 2. ki kivel hova megy szórakozni, nyaralni, biztosan ki kivel barátkozik (ha két ember kb. három méternél közelebb kerül egymáshoz és nem verik agyon egymást, az biztosan egy nagy barátság), ki hol mikor hogyan volt öltözve ("társasági rovat"). Meg a másik fő téma: a másik biztosan mit gondol, mit akar, mit hisz, mit érez és mit nem.

De a nő még azt is állandóan "tudta": nekem biztosan milyen fizikai környezetem van. Hogyan kell berendezve lenni az egyetemi tantermeknek is! (r. tanár úr meg biztosan öreg és szakállas, és a képzelt szakállával papol a képzelt katedráról.) És mindenki hülye, aki nem azt tudja!