2012. április 30.

A pusztítás

Messzemenően nem érdekelte, mások mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak. Kitalálta, hogy mit kell: ami az ő világképének megfelel, másoknak kell azt gondolni, amit ő gondol.

Mindig saját világképéből vezette le: mások biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit éreznek - amit az ő világképe szerint kell. Mindig a saját világképéből vezette le, mit kell gondolni. Amit így kitalált, az mindig meghökkentő volt, bizarr, valószerűtlen. (És mindig idegenekről találta ki: olyan emberekről, akik nagyon különböztek tőle.)

És ahányszor kitalált dolgokat emberekről, mindig valószerűtlen volt - ha ismertem azokat az embereket, tudni lehetett vagy később kiderült, amennyire ez kiderülhet: az ellenkezője igaz. Ha a fizikai valóságról beszélt, akkor is ugyanígy - ha emberekről beszélt. Vagy akár könyvekről - nem a könyv ürügyén egy jelenségről, saját asszociációjáról, személyes konnotációkról.

A hozzá közel állókat, a legszűkebb köréhez tartozó embereket soha nem minősítette, nem jellemezte őket vélelmezett, kitalált lelki tulajdonságaikkal, indíttatásaikkal, róluk nem talált ki, nem "tudott", nem mondott olyan dolgokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit szeretnek, mi kell nekik. Kizárólag csak fizikai tulajdonságaikról és megnyilvánulásaikról beszélt - olyan banális, elemi megnyilvánulásaikról, amik akárki megnyilvánulásai lehettek volna. Ahogy kinézett: ők valóban kizárólag csak fizikai entitásokként léteznek a számára. Csak idegenekről talált ki olyanokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mi kell nekik, mit szeretnek. És azt aztán tényként mondta-terjesztette - és mindig élvezettel, kéjesen.

(az eredet birtoklása)

Úgy beszélt róluk, mintha isteni lények lennének - vagy inkább szuperhősök, képregényhősök. Gyerekes és bizarr volt a rajongása - és ahogy hozzájuk képest mindenkit indulatosan elutasított, megvetett, utált.

Amit valóban megélt és mutatott is, az még csak nem is a tisztelet vagy imádat volt - hanem mások szenvedélyes és szenvelgő gyűlölete, lenézése, megvetése: így artikulálta a szülei iránti rajongását vagy tiszteletét. Úgy, mintha a szülei nevében utasítana el, vetne meg másokat, az ő vélelmezett indulataikkal azonosulna: odaadón - és látványosan. Néha színpadiasan. Mutatta a szenvedést, a mártíriumot is: amit a rossz emberek okoznak nekik - és ezt is: mint aki a másik ember vélelmezett indulataival azonosul. (Amitől embertelennek hatott: bármiféle meghitt érzelemnek a hiánya.)

(az igazság birtoklása)

Tizennégy vagy tizenöt évesek voltunk - és ő konfabulált. Elmesélte, miről szól egy könyv, amit ő olvasott: kik a szereplői és mi történik benne. Nem arról szól, ő valami egészen másról beszélt - és elég gyermeteg volt a történet is, amit ő fölmondott, mint a könyv állítólagos tartalmát.

Akkor már sokszor és alaposan kinyilatkoztatta: az ő szülei értékrendje szerint a műveltség, az olvasottság, a szellemi javak birtoklása a menő és azok, akik sok olyat birtokolnak, és akiknek ez fontos: akiknek fontos az ilyen javak birtoklása! (ez azért kicsit álszent volt, ugyanis az anyagi javak birtoklása talán mégis fontosabb volt neki is, a családjának is) - és ő messzemenően azonosul a szüleivel: az ő véleményeiket ismételgette, mindenben igyekezett őket utánozni.

Elég nyilvánvaló volt, miért hazudott. Azt gondoltam: gyerekesen viselkedik, de majd kinövi. Nem szóltam érte. Akkor már "barátnők" voltunk. És láttam már ilyet. Nem nőtte ki. Sőt, ez a viselkedése fajult el annyira, hogy végül megkértem, függesszük fel a kapcsolatunkat.

2012. április 25.

(nem magánügy)

Gyűlölködő volt vagy megvető: attól függően, hogy a puszta létezésük okán nézte le az alantas embereket, úgy általában, elvontan valóságos létezőként, vagy valamilyen személyes sérelmet is felrótt. És ha gyűlölt, bántalmazni is akart. Az ellenséges indulatai mindig agresszív indulatok is voltak. Ilyen indulatokkal beszélt mindenkiről, akiről a szülei állítólag rossz véleménnyel voltak. Később másokról is. Párhuzamosan azzal, hogy ő tudatosan igyekezett magáévá tenni, könyvekből elsajátítani és gyakorolni a keresztényi szeretetet.

II.
A mutogatós ember meg hiába mutogat: ez nem az én magánügyem volt. Ez egy másik embernek a magánügye volt - akinek én gyakorlatilag mindenben az ellentéte voltam. Külsőségekben is. Úgy lett magánügyem az ő viselkedése, hogy egy ponton elkezdett engem vádolni a rosszaságokkal, amiket ő követett el. Először konkrét fizikai csekedettel - gyűlölte t-t, az osztályfőnökünket, több okból is, ártani is akart neki és amikor alkalma volt rá, megtette - ellenemben is: nem tudtam benne megakadályozni. Kötelességemnek éreztem de nem tudtam. Ahogy kinézett, fizikai agresszióval fenyegetőzött - és mindenki tudhatta: mindig el volt szánva rá, hogy eléri amit akar, mások testén keresztül is, szó szerint fizikailag keresztülgázolva másokon. (Nem gondoltam rá, de akkor úgy érezhette: "legyőzött" engem, úgy is mint valami etikai akadályt, nem állok már az útjában - azután már bármit megtehet, én nem akadályozom meg benne.) A végén már élvezkedve vádolt engem bármilyen kifogásolható viselkedéssel, ami rá volt jellemző, amit ő gyakorolt.

Más dolgoknak tudtunk örülni is. Ő annak örült, amit másoktól kapott és birtokolt, és a birtoklásnak. Ahogy kinézett: ő úgy volt büszke arra, amit kap, mintha az ő erénye, érdeme lenne az a dolog maga vagy a birtoklásának a ténye. És szélsőségesen tekintélyelvű és tekintélykövető volt - nem mások kedvéért, hanem az elismerésért, ami azért jár. És a szemében ez volt az erény, ez a megfelelés az elvárásoknak-előírásoknak - és az ilyesfajta "siker". Mindig is szeretett másokat hibáztatni a rosszaságokért, amiről anyukája, apukája megmondott, hogy az rossz, szerette azt vélelmezni is másokról. Ez volt az egyik ok, amiért t-t gyűlölte: mert erkölcstelen nőszemély - elvált nő! És még nem is titkolta, hangoztatta, hogy érdekli a szexualitás! És az apukája is mondta róla, hogy erkölcstelen és ő is utálta. Én is rossz voltam - mert én nem voltam olyan szófogadó és nem akartam úgy megfelelni az elvárásoknak ahogy kell. "Nőies nőként" sem. És néha ellentmondtam tanárainknak is - akiket az ilyesmi többnyire nem túlzottan izgatott föl.

Szeretett sokat beszélni mások előtt, másoknak, én nem. Ő beszélt és én hallgathattam: ez volt a szereposztás. Azután kiderült: szereti úgy megélni magát, hogy ő értékes és fontos tudás információk birtokosa és másokat érdekel amit mond, akkor is ha nem - és ezt az bizonyítja, ha sokat beszél mások jelenlététében, lehetőleg csak ő beszél és azt gondolja, hogy másokat az érdekel.

III.
Én is a rossz voltam - mert nem voltam szófogadó és nem akartam megfelelni az Előírásoknak. Nőies nőként sem. Ezért tudni vélte: engem biztosan mindenki elutasít amiatt, biztosan én vagyok mindenkinek a szemében a nőietlen nő akit azért hibáztatni kell - vagy még büntetni is, bántalmazni, rólam biztosan azt gondolják mások, velem biztosan azt akarják tenni,

t szeretett osztályfőnöki minőségében "nőies" dolgokról is beszélni, kb. olyan stílusban, mint a női magazinok jótanácsai. Nem hiszem, hogy túlzásba vitte, nem volt túl általános se vagy túl személyeskedő és nem erőszakosan vagy rosszinulatúan csinálta. Ő ezek miatt a dolgok miatt úgy gondolta: biztosan t-nek is az a baja velem, hogy én nem vagyok olyan mintaszerűen nőies amilyennek lenni kell - vele ellentétben.

2012. április 22.

Ő az akar lenni

Találkozott azzal a lánnyal, aki őt meg is hívta egy külföldi utazásra. De neki azt el kellett utasítani - és rettenetesen sajnálta magát és panaszkodott: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan barátnőt aki neki kell! Pedig kéne mert másoknak ennyi idős korukban már van és az úgy illik. És neki az az utazás is kellett volna és ő azért is szerencsétlen mert így arról is lemaradt! Azután rám haragudott. Talán hetekig nem is köszönt, rám se nézett. Akkor "békült ki", amikor egy este megint kajáért kuncsorgott, mert neki már megint nem volt pénze. Akkor "kedves ember" lett, törleszkedett, még cukiskodott is - és magyarázta, hogy be kellett fizetni valami utazásra-buliba, arra kellett kölcsönkérnie és tartozásai vannak, voltak, és ő azt pontosan akarja fizetni! Azután azt magyarázta: ő mennyire szeret utazni! És még többet akar még messzebb! És ábrándozott: hova...

Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)

Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...

Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt. 

Irracionálisan, teátrálisan és erőszakosan vádaskodott és követelőzött mások előtt. Mindig azért hibáztatott: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne megadni! Mindig erőszakosan követelte: mások is vegyék tudomásul, hogy én az vagyok akinek ő megmond, az a bűnöm van amivel ő vádol és úgy viselkedjenek velem, ahogy ő megmondja.

II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!

Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt".  Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam. 

Harsányan hibáztatott: ő miattam nem tud az lenni, aki akar.

Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.

Amíg közös lakásban laktunk, én sem ettem szinte semmi olyat, amit ő megtiltott - de amit előtte és utána is rendszeresen fogyasztottam: sajtokat például. Sokallotta azt is, hogy vajat kentem a kenyeremre, amikor megehettem volna az üres kenyeret is. Szóvá tette azt is, ha két szelet kenyeret ettem, egy nem volt elég - abból, amit én vettem magamnak.

III.
Rendszeresen azzal vádolt: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne adni! És én nem adok senkinek enni az ő igényei szerint, és én nem adom meg neki azt a szerepet se, aki ő lenni akar! A másik bűnöm az volt, hogy a saját szükségleteimre költöm a pénzem, élelmiszert és más szükségleti cikkeket vásárolok magamnak. Dühös, indulatos volt és látványosan utált miatta, ha én magamnak vásároltam akár élelmiszert, akár téli lábbelit. Haragudott azért is, ha ettem, ha csak vizet ittam is.

Nekem a saját szükségleteimre egyáltalán nem lett volna szabad költenem és semmit nem lett volna szabad fogyasztanom: élelmiszert, tisztálkodószert, még ivóvizet sem - de kötelességem lett volna mindent adni, ami neki kell. Meg is mondta, miért: azért, mert az én kötelességem adni mindent, ami neki kell! Mellesleg föl volt háborodva azért is: ő nem akar évekig tanulni és dolgozni azért, hogy "elérje, amit akar", neki az most kell! Most kell a lakás és az az életmód, ami "másoknak is van". Mert ő az akart lenni, akinek az van - és aki kapja! 

És aki értékes ajándékokat kap, és a lányoktól kap mindent, ami neki kell! - és ilyen "kapcsolatra" vágyott és ilyen ideálra. (És a megfelelő ideál erre alkalmas körülményeire.)

Haragudott azért is, mert nem voltak olyan anyagi körülményeim és olyan életmódom, ami neki kellett volna. Utálta és megvetette az olyan embereket: hangoztatta is - rám még haragudott is miatta.