2012. április 30.

A pusztítás

Messzemenően nem érdekelte, mások mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak. Kitalálta, hogy mit kell: ami az ő világképének megfelel, másoknak kell azt gondolni, amit ő gondol.

Mindig saját világképéből vezette le: mások biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit éreznek - amit az ő világképe szerint kell. Mindig a saját világképéből vezette le, mit kell gondolni. Amit így kitalált, az mindig meghökkentő volt, bizarr, valószerűtlen. (És mindig idegenekről találta ki: olyan emberekről, akik nagyon különböztek tőle.)

És ahányszor kitalált dolgokat emberekről, mindig valószerűtlen volt - ha ismertem azokat az embereket, tudni lehetett vagy később kiderült, amennyire ez kiderülhet: az ellenkezője igaz. Ha a fizikai valóságról beszélt, akkor is ugyanígy - ha emberekről beszélt. Vagy akár könyvekről - nem a könyv ürügyén egy jelenségről, saját asszociációjáról, személyes konnotációkról.

A hozzá közel állókat, a legszűkebb köréhez tartozó embereket soha nem minősítette, nem jellemezte őket vélelmezett, kitalált lelki tulajdonságaikkal, indíttatásaikkal, róluk nem talált ki, nem "tudott", nem mondott olyan dolgokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit szeretnek, mi kell nekik. Kizárólag csak fizikai tulajdonságaikról és megnyilvánulásaikról beszélt - olyan banális, elemi megnyilvánulásaikról, amik akárki megnyilvánulásai lehettek volna. Ahogy kinézett: ők valóban kizárólag csak fizikai entitásokként léteznek a számára. Csak idegenekről talált ki olyanokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mi kell nekik, mit szeretnek. És azt aztán tényként mondta-terjesztette - és mindig élvezettel, kéjesen.