A következő címkéjű bejegyzések mutatása: időtlen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: időtlen. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 13.

(idill)

(két régi bejegyzés a "magánügyek" oldalról - már rég ki is kellett volna raknom onnan)

13.02.09. Az "igényes ember", akinek az az érdeke, hogy ő azt tudhassa: ő a jó és neki járnak az ajándékok - és egyedül csak neki minden! még az is, mint h-nak, hogy ő [ítélkezhessen: kik az "életre méltók" és kiket kellene elpusztítani, kiirtani, és pláne: kik a "jók", akik a jutalmakat érdemlik és kik a "rosszak", akiket büntetni kell! és] elpusztítani akarjon másokat, akik neki nem tetszenek, akik az útjában állnak, akik nem őt szolgálják, nem adják ami neki kell!

Ahogy h-nak is "járt": minden, ami Margitkának kell! És a kapcsolatunk második fele arról szólt, hogy rendszeresen kérkedett vele nekem, mint "pszichológus" a kliensének: neki minden jár, ami neki kell! Miután a kapcsolatunk első felében szó szerint az első perctől kezdve állandóan attól volt fölhergelve, hogy én, mint fizikai létező (és mint a másik ember - és mint kliense) nem engedelmeskedem neki (neki!) az ő tetszése és (pillanatnyi) követelőzései szerint és nem azt csinálom azt ("mostazonnalmár!") és nem adom, amit ő követel tőlem: kezdve azzal, hogy nem az a bajom volt, aminek lenni kellett volna.

És nekik az "jár", hogy azt is magabiztosan tudhassák: a másik a rossz [azok a nők: szisztematikusan, mert ez specifikusan a nőkkel szemben támasztott elvárásokról szól, akik nem felelnek meg az Elvárásoknak!] - akivel igenis azt kell csinálni! elítélni és bántalmazni és (lehetőleg!) elpusztítani akarni! És ő a ROSSZ akinek nem jár semmi jó! és tilos szeretni és neki nem jár elismerés semmiért: a munkájáért sem, soha! (max. ha "ellopják" és azt hazudják, hogy "híres írók" műve stb.)

Sőt: nem jár az étel sem, amit meg akar enni! és meg kell büntetni azért is, ha enni akar! és bűnös azért is ha ételt fogyaszt és akar fogyasztani! (A Szendi Gáborért sem véletlenül lelkesedő tahó és állatias mocskos barom irodalmáraink ezt is szakmányban fennen és megfellebbezhetetlenül "tudták": nőkről, rendszeresen - elvégre "szakmai tekintély": divatos diétaguru is megmondta! És hogy a nők mindig MINDIG! a férfiak pénzét zabálják meg! Mert az az étel és annak az ára, amit a nők elfogyasztanak, a férfiakat illetné meg - vagy esetleg az "érdemesebb" nőket, pl. K. művésznőt. Az a pénz, amit a másik nő megzabál, őt illetné meg! az olyan tökéletesen nőies nőket, mint ő!)

... és ahogy a kapcsolatunk második felében egyszer-kétszer h "dicsért" valamiért: hangsúlyosan csakis olyasmiért persze, ami az ő ízlésének és igényeinek megfelelt. És mindig azt hangsúlyozta: hú ez másokhoz képest! Mert hangsúlyozni kellett azt is, hogy ez így "helyes".

II.

A "jó emberek": akiknek az kell: önmagukról azt tudhassák, hogy ők az a "jó", akinek az elismerés és jutalom jár! és ők az akivel azt kell csinálni: megjutalmazni és ajándékokkal elhalmozni! és neki adni kell - és kötelező! - ami neki kell! És ő az akar lenni, aki azt kapja - tehát neki azt meg kell kapni! (Hogy az lehessen, aki lenni akar: ahogy a "csodálatos" követelőzött.)

És ugyanúgy másról azt tudhassa: az a másik a rossz - akit azért bántalmazni kell és elpusztítani akarni! (Főleg azok a lányok, akik nem felelnek meg az ő "kifogástalan és eszményi" férfiúi igényei/k/nek, és nem adják, ami neki/k kell - és nekik az "jár"!) És a másikkal (a lányokkal/nőkkel, akik nem adják, ami kell!) azt kell csinálni, amit ő is akar csinálni vele: büntetni, bántalmazni, sőt: azokat a nőket, női testeket, akiket-amiket az eszményi hímnemű gyűlöl, lehetőleg megölni, elpusztítani is. Azért is és pláne, ha nem adja ami kell: azokat a sok nagy drága ajándékokat, az amerikai utazást és az erkélyes házat és főleg: előkelő, befolyásos és gazdag rokonságot! Azt mind, ami pedig neki igenis jár mert kell! - és kérkedett vele, ahogy aztán h is: neki az már gyerekkorában is "járt".

És az igényük és követelőzésük: legyen az is megmondva, mi a jó és mi a menő, milyennek kell lenni és mit kell/ene csinálni: ahogy n. követelte az albérletben tőlünk, lányoktól is, rendszeresen. ("Csak" amiatt is, hogy aztán meg lehessen sértődve 1. amiatt is, hogy a lányoknak "elvárásaik vannak!" ha tudniillik megmondjuk neki, aminek a megmondását követeli: mit illik, hogyan illik viselkedni - mert ő azt tudni akarja! 2. mert ő nem olyan. Pláne, a nyafogásai még ráadásul: ő nem is akar olyan lenni!) És legyen az megmondva technikailag és praktikusan is: ha azt úgy csinálják, ahogy "kell", akkor abból az legyen, ami a "jó" - akkor is, ha nem. De ez mellékes volt. Sokkal inkább akarták "tudni" [hogy mit "kell" azaz inkább kellene csinálni és milyennek kell/ene lenni: milyen eszményeket utánozni] azért: ha ők azt és úgy csinálják (mint s. a fogyókúrázást, amitől nem fogyott le, és n. azt a legeszményibb "férfiasságot", amit a lányok dolga elintézni és adni!), akkor azért járjon az elismerés és a jutalom! És tudhassák: ha azt csinálják, amit "kell" és azokat az eszményképeket utánozzák, ők akkor az, akinek azért a jutalom és elismerés "jár" - és joguk van követelni! (Ahogy követelték is.)

... és ahogy bizonyos körökben nem látni egy olyan embert se, aki ne ilyen tudásra vágyna, ne azért: lehessen tudni: ki a jó és ki a rossz! és kivel mit kell csinálni! (nőkkel főleg - és a másik nővel: aki nem olyan, mint ők!) az legyen megmondva!

2014. június 10.

(a történelem jelentősége)

Nőíróknak roppant fontos volt nemcsak azzal kérkedni és azt bizonygatni, hogy ők olyan nőies nő amilyennek lenni kell nekik olyan a testük és ők úgy öltöznek-vetkőznek - és ők bezzeg kaptak és örököltek olyan lakást is ahova beköltözhet a férfi! Ellentétben azokkal, akiket büntetni kell azért, mert nm ilyen nőideálok! (És büntetésből kifosztani is!)

Ugyanolyan fontos (vagy talán még fontosabb) volt nekik azt bizonygatni: ők a múltban is mindig és egyfolytában olyan nőies nő voltak amilyennek lenni kell! ők már az óvodában is szépségkirálynők voltak és zenés-táncos színpadi előadóművésznek készültek és ők mindig királylánynak öltöztek és ők már az iskolában is fiúztak és titkos naplót is arról írtak. És a lányaikat is királylánynak öltöztetik és arra nevelik hogy a lányoknak mindig szépen és királylányosan kell öltözni és viselkedni. (És nekik a felmenőik is olyanok amilyennek lenni kell és őket úgy nevelték ahogy kell! És ők kapták és örökölték azt amit kell: olyan "értékrendet" és jó nevelést - sőt: nőírók olyan anyagi javakat is.)

2013. július 21.

(undorító testek)

A nő követelőzése... és a permanens követeléseknek a hivatkozásai alapja: az én rosszaságom és megátalkodottságom - amiért az "ilyeneket" büntetni kell! VEGYEM TUDOMÁSUL! Az agresszív modora sajátossága volt, hogy nem kellett a hétköznapi beszédhangnál nagyobb hangerő, hogy az agresszív és ellentmondást nem tűrő hanghordozása kiabálásnak hasson: ugyanolyan harsány, figyelemfelkeltő volt....

Az a mindig drámai és iszonyú teátrális előadásmód. (És egyértelműnek látszott: ez nála föltehetően nemcsak spontán "tehetség" és igény, hanem tudatosította is, hogy ő ilyen, erre hajlamos, sőt ezt szereti, és innentől aztán direkt tudatosan is adta elő - meg is volt mondva, a világképe lényege volt: mindenből csak az a jó, amit és ahogy ő csinálja és olyannak kell lenni! És természetesen ez is abban a szélsőségesen drámai és erőszakos, ellentmondást nem tűrő modorban volt megmondva.)

Ilyen drámaian nyilatkoztatta ki (folyamatosan) a követeléseit: minek kell lenni! annak amit ő megmond! (az építészek "fóbiájától" az én biztosan zsidó/ufó felmenőimig) Mindig mindennek: annak kell lenni! És mások azt vegyék tudomásul! Én is vegyem tudomásul - és fizikailag csináljam, hogy az legyen. A szimplán fizikai utasításait: hova menjek, mit csináljak, hogyan öltözzem, ne öltözzem, kicsit más modorban nyilatkoztatta ki... De például azt, hogy minek kell a fontosnak lenni és csak annak! és vegyem azt is tudomásul! hogy csak az anyagi javak a fontosak és azt kell akarni és az embernek attól "kell" magát rosszul érezni - csak attól szabad és semmi mástól! -, hogy neki nincs annyi, amennyi kéne, nincs az, ami másoknak van! ezt is ilyen drámai modorban adta elő...

... és ehhez a rettenetesen drámai modorhoz még a szokásos homályosság: soha nem volt korrektül megfogalmazva, konkrétan mi az, aminek "lenni kell", amit kinyilatkoztat és követel. (Szétszórt részleteket esetleg konkrétan megmondott belőle mint pl. amikor azt követelte, hogy hagyjam ott a Műegyetemet azonnal és ilyen meg olyan "nőies" ezotérikus tanfolyamra és ezotérikus "magánegyetemre" iratkozzam meg: akkor pl. nevesített pár ilyen konkrét dolgot - és akkor nekem ezekre mind gyorsan és azonnal be kellett volna iratkozni: még csak nem is azért mondott gyorsan egyszerre többet, hogy választhassak, nem. Hanem mert azt mind egyszerre akarni kellett volna. És nekem úgy kellett volna engedelmeskednem, hogy kb. legkésőbb másnap az összes ilyen hülye tanfolyamra, buddhista főiskolára és ezotérikus "magánegyetemre" amiket ő megmondott (és még azokra is, amikre csak célozgatott, vagy csak gondolt - és találjam ki azt is!) beiratkozom... A drámai kinyilatkoztatások-követelőzések: tkp rámutatás volt arra a dologra, aminek "lenni kell"...

De pl. az anyagias "célokkal" kapcsolatban hamar kiderült, nagyjából: miket kéne akarni (és minek a hiányától kell magát rosszul érezni az embernek és csak attól!) Amiket ő is ú-úgy imádott, amikért rajongott, amiket akart - és meg volt mondva: azt kell! Pl. egzotikus utazások, aranycirádás paloták, olyan életmód, amit csak a nagyon tehetős emberek engedhetnek meg maguknak... Ezekről így tartalmilag konkrétan kiderült (nagyjából), mit kéne akarni - viszont ezek irreális "célok" voltak: épeszű átlagember ezeket azért nem akarja.

II.
Nála pl. ez abszolút nem volt bekalkulálva, hogy az ember irreális dolgokat nem akar - de ő igen! és azt úgy kell! És aztán még 1) dicsekedett, hogy ő hogyan szokta követelni és kihisztizni 2) utasított, hogy én is csináljam azt - mert azt úgy kell! Én pedig azért is a rossz voltam - aki nem engedelmeskedik és nem azt csinálja, amit kell! -, mert ennek az utasításnak sem tettem eleget, és nyilván egyértelmű volt, hogy nem fogok neki engedelmeskedni. Akkor már kellett az is: az ilyen követelőzések annyira extrémek legyenek, hogy tudható legyen: biztosan meg sem próbálok engedelmeskedni - és hibáztathatott direkt emiatt . Akkor már be volt betonozva, hogy nekem az a fő-fő bűnöm, én az a rossz vagyok, aki NEM ENGEDELMESKEDIK! az ő - az ő! - utasításainak, és nem azt csinálja, amit ő megmond és nem adja, ami kell! (Neki se - és annak a "csodálatos embernek" se adtam! annak a baromnak: természetesen kiderült végül, hogy ez a nagy bűnöm is van.) És ezért az engedetlenségért kell engem büntetni; én az vagyok, akit ezért büntetni kell!

Mert olyan célokat kell akarni! (Olyan anyagias "célokat", mit ő - és konkrétan azokat, amiket ő megmond!) Ezzel kezdte. Rögtön az első találkozásunkkor, amikor megkérdezte: nna, mi van. És várta, hogy én mondjam: hogy nekem mi minden kéne, ami nincs és attól érzem magam rosszul. És én erről sápítozzak - úgy, ahogy a zaklatóm is csinálta, olyan modorban is lehetőleg, azzal a nagy átéléssel. El is helyezkedett hozzá a nő, rágyújtott, teátrálisan kezdte fújni a füstöt a plafon felé és révülten bámult is oda valahova, a semmibe: nem rám nézett. Én csak annyit nyögtem ki: rosszul érzem magam. Ezt se nagy átéléssel, drámaian mondtam, hanem csak úgy. Be is gorombult azonnal...

Aztán "magyarázta": miket kell akarni. (Nem részletesen még, utána részletezte, hanem agresszíven elégedetlen volt, mert én nem olyan dolgokat akarok, amiket kell és nem attól érzem magam rosszul, amitől kell - attól, hogy az ember akarja azokat az anyagias dolgokat, amiket "akarni kell", és lehetőleg még nem is az élvezeti értékük miatt, hanem mert másoknak is van: olyan konkrét anyagi javakat, szórakozásokat - én is ilyeneket akarjak és attól érezzem magam rosszul, hogy ezeket nem kapom meg!) Meg hogy az nem elég célnak ha valaki építész akar lenni! Úgy gondoltam: ez az ő véleménye, ha neki nem elég, legyen az ő dolga.

De ő egzecírozni akart, ő akarta megmondani: miket kell akarni!

Nem igazán értettem azt sem: ha attól is érezném magam rosszul, amitől szerinte kéne, ahhoz neki, mi köze lenne és miféle hatalma volna azon segíteni? - mert ha ilyen dolgok hiányoznak és kellenek is az embernek, az nem rá tartozik, és ezen nem ő tud segíteni. (Max. úgy, hogy ő nem szipolyozza az embert, és pl. nem követelőzik, hogy minden pénzem arra költsem, amit ő megmond! - és még fenyegetőzött, mert nem engedelmeskedtem neki.)

De a követelőzésével és az "értékrendjével" megidézte a zaklatómat és másokat is, akiknek bezzeg az fájt, az a baja volt egyfolytában, hogy nekik mi minden kéne (fizikai dolgok) és azt nekik mások nem adják - és én nem adom! És ők bezzeg ettől szenvedtek. (És azt élvezték, ha alkalmanként belém rúgtak vagy valaki mással fölényeskedtek, gyűlölködtek - esetleg megelégedettek voltak azzal, hogy ők hozzám képest, másokhoz képest milyen nagyszerűek: nagyjából ez volt minden örömük.)

Az már akkor lejött, sejthető volt: miket kéne akarni, miféle "célokat" - és attól rosszul érezni magát az embernek, hogy azt neki mások nem adják! És nekem még az is a bűnöm, hogy én nem ilyen vagyok, én nem azok közé a "jók" tartozom, akik úgy és attól szenvednek, ahogy és amitől kell - hanem én az vagyok, aki ezeket a szenvedéseket mindig "okozza", az ilyen szituációkban én szoktam lenni az a "gonosz", aki ezeknek az "ideális embereknek" (akik bezzeg még szenvedni is úgy és attól szenvednek, ahogy és amitől kell) nem adja, ami kell, és az ő rettenetes szenvedéseiket okozza...

(És ők attól "depressziósak", hogy nem kapják meg, ami nekik kell - pl. tőlem! És azt is láttam, nem egyszer, ahogy ilyen emberek végül isznak, mert "nem tudják elviselni", hogy nem kapják meg, amit akarnak. Én nem fiatalkori kicsapongásként találkoztam a környezetemben alkoholizmussal, drogfüggőséggel. És végül a zaklatóm is ezt csinálta - csak neki piálni se kellett a "tudatállapot-módosításhoz", egyszerűen nem vett tudomást a fizikai valóságról, ami nem az, ami neki kell. Engem meg nyomaszthatott volna csak az is: a környezetemben szisztematikusan mindenki miattam lesz állítólag alkoholista és drogfüggő - mert én nem adom, ami nekik kell! Nem ez nyomasztott. Attól éreztem magam rosszul, hogy engem ezek a "szenvedők" fenyegettek is.)

III.
Annyira szélsőségesen drámai volt a modora, annyira szélsőségesen és ellentmondást nem tűrőn drámaian nyilatkoztatta ki állandóan: minek kell lenni! hogy annak egy részét valóban tudomásul is vettem. A hazugságait tényekről nem, az "értékrendjét" sem. De azt kb. igen, hogy én az ő világában egy szerethetetlen és abnormális rossz ember vagyok - azért, mert nem olyan vagyok, amilyennek szerinte lenni kell, és még nem is azt akarom, amit akarni kell, nekem nem olyan életcéljaim vannak, amiket ő megmond! és főleg mert nincsenek azok az anyagi javaim sem, amiket akarni kell és birtokolni kell! - és nem ezeket akarom. (De azonnal!) És választhatok: vagy azonnal otthagyom a Műegyetemet és akkor rendes ember vagyok - vagy ragaszkodom ahhoz, hogy építész akarok lenni, tanulni akarok és befejezni az egyetemet és akkor mindaddig abnormális vagyok és rossz ember, amíg nem leszek olyan valaki, akinek lenni kell. És nem szerzem meg azokat a javakat, amiket akarni kell, amiknek az ember életcéljának kell lenni...

A mocskos barom mutogatósembernek is rögeszméje: azokat a dolgokat kell akarni! anyagi javakat, sokat! sok pénzt és drága egzotikus utazásokat és aranyozott cifrapalotákat és aranyat-gyémántot és csak azt, ami a gazdag embereknek van, és gazdag és híres "valakinek" lenni akarni (és attól kell szenvedni és csak attól szabad, ha valaki ezeket nem kapja meg!) - mert ez az EMBERI! És azok az ún. "emberek", akiknek ilyen magasztos és nemes céljaik vannak: gazdagság, aranyozott Makovecz-paloták és olyan egzotikus utazások, amiket a közönséges senkik nem engedhetnek meg maguknak! (Azzal is szeretett kérkedni a nő: neki milyen híresember ismerősei vannak, nyilván tehát még azt is kell akarni.) És legalább olyan híres és gazdag "valakinek" lenni akarni, mint Sir Norman Foster. Én pedig a rossz és gonosz vagyok (és nem is vagyok ember, mert nem "emberi" életcéljaim és igényeim vannak) mert nem azt akarom, amit kell és nem szereztem meg azokat a javakat, amiket akarni kell. (És még Makovecz-palotákat sem terveztem, sőt mivel a "szexuális abnormitásom" miatt nem lehettem építész, egyáltalán semmilyen házat nem fogok tervezni soha. És az ilyen "deviancia" ezért is bűn! Nyilván ezért kellene engem abból veréssel és nemi erőszakkal "kigyógyítani".)

Volt már az is, hogy ha valaki attól érzi magát rosszul, mert bántalmazzák és fenyegetik, az "luxusprobléma"... És ha például bántalmazott nők rosszul érzik magukat a bántalmazástól és erőszaktól, fenyegetésektől, amiben részük van, az "luxusprobléma". (Ha a nőt még a származása miatt is fenyegetik, mert azért nem olyan nőideál, amilyennek lenni kell és nem adta az anyagi javakat se annak, akinek kell, és nők ettől a bántalmazástól, fenyegetéstől merik rosszul érezni magukat: amit ellenük a származásuk miatt is "el kell követni!" az pláne "luxusprobléma".) Bezzeg ha valaki attól "szenved", mert ő nem utazhat Hawaiira vagy attól, hogy nincs fűtött medencéje, az NEM luxusprobléma, hanem "emberi".

2012. május 9.

(objektív nők)

A narratív identitástól a hierofániáig.

A döbbenet tavaly augusztusban. A nő kezdettől tudhatta, mi kell neki, mit fog velem csinálni. Tudta, hogy ő bántalmazni akar és fog engem - öncélúan, szadizmusból, azért, mert neki az kell. Meg is mondta - csak én nem értettem. Tudta azt is, hogy ő mint "rossz" embert fog bántalmazni engem -  építészhallgatóként és általában: ha és mert nem olyan vagyok, amilyen ő és nem akarok olyan lenni. Mert igenis ő a jó és az amit ő csinál és ahogyan ő viselkedik - és aki nem olyan az rossz, és ő az olyan bünteti: ez a "terápia". És tudhatta már kezdettől, tudnia kellett: ő akkor énvelem szemben valami felsőbbrendűsködő, parancsoló "hatalom" szerepében akar és fog fellépni.

És a döbbenet utána még: ő akarhatta ezt úgy, hogy tudta de mégsem tudta; letagadhatta a saját igazi személyes indíttatásait - és bemagyarázta saját magának is, hogy neki azt kell csinálni! Abban a gyerekes modorban, ahogy mindig játszotta a szerepeit. És ez volt az ő személyének és a kettőnk kapcsolatának a narrációja - avagy az ő tevékenysége maga mint narráció.

Azután a második rész. És az ő első látványos átváltozása: aminek én tanúja lehettem és tudhattam is, hogy az. Kb. szányolcvan fokos fordulattal ő már nem az, aki korábban, ő nem rajong az ezotériáért és az egzotikus vallásokért, nem ám ő az akit az érdekel - hanem én legyek az és valljam be. Ő meg korábban akkor logikusan csak az én kedvemért és miattam direkt!

És a képtelensége, ahogy előadta. Az elutasíthatatlansága - nemcsak az erőszakossága miatt. Piszlicsáré dolognak tűnt, ami miatt nem áll le az ember veszekedni, ha a másik ember erőlteti, egye fene, ráhagyja végül és nem kel ki magából, hogy ő kikéri azt magának! Ráadásul jelentéktelen, tét nélküli dolognak volt föltüntetve. (Csak aztán ő tagadta ám hevesen: ő olyat soha!) Meg még az átváltozásokról példálózott és arról: az embernek négy-öt évenként át kell változni - ahogy ő is! És nem akárhogy - hanem visszamenőleg is letagadni mindent. És én legyek az akinek az kell: én vegyem magamra azt, amit ő le akar tenni!

... azután rendszeresen fölemlegette: amikor ő pszichoanalízisbe járt! csak a témát emlegette föl általánosságban - annak volt csak jelentősége, hogy ő azt az eseményt (és az analitikusát) ott fölemlegette, megidézte. Azután ő beszél-beszél az ő gyerekkoráról vagy fiatalkoráról - beleélősen, szinte elrévülten. Mintha most azt játszanánk: pszichoanalitikusosat játszunk és én vagyok az ő analitikusa, aki hallgatja őt. Mintha az én díványomon feküdne - fölidézte azt is: ahogyan ő ott feküdt. Precízen a részleteket. Ugyanúgy, ahogyan a rajzterem állítólagos berendezését: nem észleletek emlékét, hanem ideális tárgyakat, amiknek lenni kell! Kirakosgatta ezeket oda, mint valami szertartás kellékeit - megteremteni az ideális Helyet. És akkor ő ott abban a "térben" megidézte még azokat a beszélgetéseket kb., amik közte és az analitikusa közt játszódtak le és úgy abban a modorban fölidézte-odaidézte a saját személyes emlékeit a gyerekkorából és fiatalkorából -  ködösen, csak valami tárgyias részletekről beszélt, tárgyakról, amik akkor ott valami eseményekben szerepeltel. És a nagy átélés, jelentőségteljesség.

Az volt az az időszak is, amikor engem "megjutalmazott", ha én olyan objektíveket mondtam, amik neki tetszettek és neki voltak hasznosak. Én meg észrevételeztem, hogy ez így nem lesz jó. És a saját életemről akartam beszélni. Olyankor erőszakosan letorkollt, elhallgattatott és büntetett. És az semmi! neki micsoda élménye volt egyszer! és én ne akarjak a saját élményeimről beszélni mert ha igen akkor jaa persze biztosan! bezzeg neki! És mondta. Nekem semmi személyeset nem volt szabad mondanom - semmi konkrétumot a saját életemről Az tilos!

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.

2011. július 6.

Időtlen

Tudom, hogy az olyan ember számára gyakorlatilag nem létezik különbség, nem fogja fel a különbséget a szexualitás testi megnyilvánulásai és a nem mint társadalmi konstrukció között.

Tudom, ahogy az olyan ember számára általában a fizikai valósággal való kapcsolat nem létezik arra a fizikai valóságra irányuló vágyként sem - neki ideái vannak, amiknek lenni kell! meg kell lenni, és az ő vágyai arra irányulnak: az ideára. És ez az "örök szerelem"...

Tudom, ahogy az ilyen ember az ideákhoz "kötődik", "érzelmileg" - és a másik emberhez úgy és azért. Pláne, mert már Platón is megmondta: eztet így kell! Szeretni az ideákat kell és vonzódni is az ideákhoz kell, így. Mert csak az ilyen szerelem örök...

És tudom azt is, az ilyen ember miket magyaráz bele aztán az olyan nem ideális megnyilvánulásokba, mint amit én írtam nemrég. Egyáltalán: abba, ha valaki a másik emberhez és a saját szexualitásához így viszonyul - és nem olyan ideálosan és identitásosan, ahogy kell! Kétszeresen se. A saját nemiségét vagy a (testi, fizikai) szexuális vonzalmat magát se úgy éli meg, ahogy azt "kell": ideálosan. Nem önmaga elképzelt, vágyott és társadalmilag jóváhagyott ideáját akarja megvalósítani - és nem ezzel az ideával akar egyesülni gnosztikusan. És a másik emberhez való viszonya sem arról szól, hogy a másik ember ilyen vagy olyan szerepre van szánva - és benne ilyen vagy olyan ideáknak, ideáloknak kéne megtestesülve lenni.

És pláne, ha valakinek aztán még egy-egy konkrét személyhez való érzelmi viszonya se olyan ideális, amilyennek "lenni kell". Nem ideákhoz kötődik, "érzelmileg": érzelmek ideájához, történések ideájához, sztorikhoz, amiknek lenni kell - mert ki vannak találva, el vannak tervezve, és azok vannak megírva könyvekbe' is. 

2011. június 21.

Ugyanaz

Ugyanezt az agresszív, támadó sértettséget és felháborodást produkálta aztán h is, olyankor például, amikor egyszerűen praktikus okokból rákérdeztem valamire - amit nekem jó lett volna tudni.

De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...

Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan.  Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az! 

Helyből mindig így. És mindig agresszíven, felháborodva és nagyon megsértve (iszonyú teátrálisan) - mint pszichológus, általam, a kliense által. (És mindig rettentő drámaian.) Ugyanarról szólt ez is. És ugyanabban a modorban.

+1
Meg még jut eszembe: antropozófikusan például (állítólag) tényleg úgy van (ezt írták valahol), hogy az anyagi valósággal törődő ember, a kovács, az ács, a (mestersége fizikai alapjaival, anyagával törődő) művész az alsóbbrendű, sőt! az éretlen, az infantilis ember. Aki az aktuális fizikai környezetével, az anyagi valósággal foglalkozik, odafigyel, tekintettel van rá. 

Mert szerintük ez a figyelem és érdeklődés primitív, éretlen, gyerekes dolog. Ezzel szemben bezzeg az az igazi, a felnőttes, az érett személyiséghez méltó, amikor valaki 1) nincs tekintettel az anyagi, fizikai valóságra, annak aktualitására, az őt fensőbbségesen nem érdekli, és 2) azzal az indíttatással és céllal tevékenykedik, olyan szellemileg felsőbbrendűen, hogy ő azzal azt csinálja meg és demonstrálja: ő kicsoda. Meg azt az ideálisat, aminek lenni kell, mert van. És akinek a gyakorlati tevékenységek sem magáról arról a gyakorlati tevékenységről szólnak - hanem mindig minden igenis a ki Kicsodáról. Ez nekik az emberi - és "szellemi" - tevékenység csúcsa, sőt a lét igazi értelme - ezzel foglalkozni, ezzel lenni elfoglalva.

Keveset tudok róla, de ezt igen: ezeknek valami alapelvük, hogy az anyagi, az érzéki valóságra való odafigyelés, az érzékelés, a fizikai, érzéki valósággal való törődés, a figyelem, a fizikai valóság megismerése is "alsóbbrendű" és "primitív", "éretlen tevékenység, ami szerintük normális esetben csakis az egyedfejlődés korai, kisgyermekkori szakaszát jellemezheti. És ezt aztán meg kell haladni, ezen túl kell lépni, ebből ki kell nőni. És infantilis, éretlen, a fejlődésben visszamaradott ember például minden fizikus és minden olyan művész is, aki olyanokkal foglalkozik! 

Meg minden olyan építész is, aki az anyagi valósággal törődik, így...

Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása... 

(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)

2011. április 25.

Az antropozófia emberképe

alacsonyan, suhogva repül

(drámai modorban, drámai, hitetlenkedő rácsodálkozással kinyilatkoztatva - hogy tudniillik: hi-he-tet-len az én puszta létezésem is! És helyenként erőszakosan, fenyegetőzőn követelőzve: vegyem tudomásul! mindent! amit ő kinyilatkoztat! Mert neki az a dolga! - ki volt nyilatkoztatva ez is.)

- nekem valami hihetetlenül férfias arcom van! 
- és annak, mint általa észlelt fizikai "valóságnak": jelentése van! (és neki az a dolga, hogy ilyen jelentéseket nyilatkoztasson ki: ez is ki volt nyilatkoztatva) 
- és ez azt jelenti, hogy én a) biztosan egy elnyomó, parancsolgató, tekintélyelvű férfi vagy férfias nő hatása alatt állok b) a közelebbről meg nem határozott, titokzatos "férfias elnyomó hatalom" hatása alatt. Aki biztosan elnyom engem, rám kenyszeríti az akaratát és értékrendjét, és nekem biztosan egy ilyen elnyomó atyai tekintély férfi családtagom van: ez látszik rajtam! De ha nincs, akkor ilyen férfias nő is jó. És akkor is ennek kell lenni igenis, ha nem ez van, és az nem számít! mert ennek kell lenni! 

Mert az nem normális, ha fölvesznek valakit a Műegyetem építészkarára! Ez egy abnormális dolog és "súlyos rendellenesség"! És nekem ez a bajom van: ez az abnormitás! És ő (mint pszichológus!) azt látja rajtam, hogy nekem az arcom is "hihetetlenül férfias"! (hihetetlen!) 

Egy nőies nőnek ugyanis például nem lehet olyan feltűnően kiugró orrnyerge és járomcsontja, mint nekem. És nem úgy áll a szeme se! Ez tehát a férfias arckifejezés. Látszik rajtam igenis...

- és (vegyem tudomásul!) az is egy súlyos abnormitás és én azért is "abnormális" vagyok és "megátalkodott", mert olyan dolgokkal foglalkozom, amikkel nőknek egyáltalán nem lenne szabad: műszaki és természettudományokkal. Valami olyan racionálissal, logikaival és matematikaival, ami férfias tudomány és "bal agyféltekés" - és nem nőies és "jobb agyféltekés". A nőies nőknek olyan hülyének kell a matematikához, mint ő! És a nőies nőnek az "eredendő természete" szerint utálni kell azokat a (gonosz!) "férfias tudományokat" és azokat a matematikai-logikai és természettudományos dolgokat, és önszántából nem foglalkozhat ilyenekkel! Csak akkor, ha gonosz elnyomó hatalom férfiak vagy férfias nők elnyomták és erőszakkal kényszerítették rá a matematikatanulást. 

A nőies dolgok azzal szemben a nem racionális és kiszolgáló-gondoskodó tevékenységek - és az "anyai princípium". És a nőies nő olyan nőies dolgokért lelkesedik és csakis olyan kifogástalanul nőies dolgokkal foglalkozik, mint a keleti kultúrák, az indiai hastánc és az előadóművészetek!

Lehetőleg más nők társaságában. Mert az igazi nőies nő utálja és kerüli is a férfiak társaságát is, és nem jár olyan helyekre se, ahol sok férfi van - és nem tanulhat olyan egyetemen se! 

- hogy én olyan egyetemen tanulok az azt jelenti: nekem abnormális vonzalmaim is vannak és "nemi identitászavarom" van ezért is: mert rendszeresen olyan helyekre járok, olyan egyetemen tanulok, ahol sok férfi van. Mert a nőies nő nem szeret olyan helyekre járni és nem tanul olyan egyetemen! Mert egy nőnek az nem jó, ha férfiakkal vegyül és koedukált oktatásban tanul, olyan egyetemen tanul, ahol fiúk is vannak. És a nőies nő "nem szereti" (utálja) a férfi társaságot. A nőies nő nőtársaságra vágyik, az kell neki és más nők társaságában érzi jól magát. Mert az a nőies!
 
- nekem valami felfoghatatlan és rendkívüli szexuális rendellenességem és "nemi identitászavarom" van úgy egyáltalán! és úgy általában egy elképesztően és "hihetetlenül" és "érthetetlenül" és teljesen "abnormálisan" férfias, nőietlen nő vagyok. (Szerinte, h.margit szerint, azaz: az ő érzései és észlelései szerint - és azok gyakorlatilag isteni kinyilatkoztatásnak számítanak!) 

Mert nem is olyan "nőiidentitásosan" nézek ki és öltözöm! és a hajam se olyan! 

És mert nem akarok "identitásosan nőies" ruhákat vásárolni-beszerezni se: olyan holmikat, amik nekem nem tetszenek, nem állnak jól, úgyse venném föl. Mert nem az számít!

Nem az számít! hogy egy nőnek az tetszik-e, jól áll-e! És az se számít, ha nincs pénze arra, hogy fölösleges dolgokra költse: olyan ruhaneműkre például, amikben nem érzi jól magát. Mert vásárolni kell! Mert az is nőies tevékenység és gyakorolni kell! És az olyan személyes vélemény és nemtetszés, hogy "nekem nem tetszik ez a ruha", "én ilyet nem akarok felvenni" egyébként is felháborító agresszió és intolerancia más emberekkel szemben! (lásd alább.)

- én a rossz istenben hiszek, és nem a jóban, és nekem téveszméim vannak a világ teremtéséről és az nem úgy van! mert én nem abban az istenben hiszek, amelyikben kell - hanem biztosan a zsidók és keresztények istenében! és az nem úgy van!

- én nem jól tudom és nem tudom, miről kell szólni az építészetnek és azt hogyan kell csinálni és mi az építész dolga - mert a Műegyetemen azt rosszul tanítják és nem jól tanítják! mert ott biztosan a zsidó és keresztény vallás szerint tanítják az építészetet - ezt ő, Honti Margit nagyon jól tudja! (És hogy amiatt én is biztosan a zsidók és keresztények Istenében hiszek - és nem abban, akiben kell!) 

- én nem jól tudom, mi a jó művészet és mi a művész dolga: az isteni igazságok kinyilatkoztatása, természetesen - és ő, Honti Margit ezt is megmondta, természetesen. (Sőt azt is, hogy neki miért az a dolga: mert ő Margit A Kesztyű! ő Isten Kesztyűje, akit fölhúzott az Isten, és neki mint isten kesztyűjének az a dolga, hogy kinyilatkoztassa az Isteni Igazságokat!)

+1 mert ez rám tartozik, én vagyok az, akinek muszáj lenne ezt tudni, ezzel foglalkozni, igazságot osztani az egyetemes művészettörténetben...

II.
- én nem tudok rendesen kommunikálni! mert soha nem azokat a dolgokat mondom, amiket kell, és nem arról beszélek, amiről kell és nem úgy! És mert nekem még az se tetszik, ha a másik ember úgy "reagál" arra, amit én mondok, hogy elkezd valami egészen másról beszélni...
- stb.

III.
- engem érdekelnek (biztosan és igenis - annak kell lenni!) a Ley-vonalak 
- én hiszek igenis biztosan a természetfölöttiben, nem is akárhogy
- én hiszek igenis a túlvilágban: pont úgy, ahogy azt ő, H. Margit elvárta 1. azokban a dolgokban, amikben ő hitt vagy akart hinni 2. azokban a dolgokban, amikben az ő elvárásai szerint hinnem kellett volna) 
- úgy általában nekem vannak valami bizarr vallásos téveszméim és eltévelyedéseim. És ezért sem akartam azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiket ő követelt - amikkel kell! 

Annyira nagyon kellett volna, hogy rendszeresen fenyegetőzve követelte: például veréssel, fizikai bántalmazással fenyegetőzve. És azért sem akartam beiratkozni pl. a buddhista főiskolára, indiai hastánctanfolyamra, stb. És biztosan azért nem akartam agykontrollozni sem, és az általa ajánlott ezotérikus "szakirodalmat" olvasni a művészetről például.

- az valami felháborító, hogy velem olyan elő szokott fordulni, hogy néha régi ismerősökre hasonlító idegen embereket látok, és az aztán pláne felháborító BŰN! hogy ha megpillantok egy ilyen embert, aki hasonlít valakire, akkor első pillantásra képes vagyok azt hinni, hogy talán az a régi ismerős, vagy akár csak eszembe jut is - és vegyem azt tudomásul, hogy ez a hallucináció!
- nekem olyan rettenetes üldözéses rémálmaim kell legyenek és biztosan vannak igenis, amik nincsenek, de akkor is annak kell lenni! az kell! és minden azt jelenti!
- következésképpen: ha nem fogadok szót neki! és csakis neki!és nem csinálom azt, amit ő megmond és követel, és nem kezdek el azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel kell: agykontrollozással, mágiával stb., akkor rendkívül súlyos büntetésekkel leszek megbüntetve! (Kivégzéssel, stb.)

- én felháborítóan rosszindulatú, ellenséges, összeférhetetlen és agresszív és mindenkit megtámadó ember vagyok - különösen olyankor pl., amikor az antropozófus-agykontrollozós "sztárpszichológus" erőszakoskodik és fenyegetőzik épp, és látszik rajtam, hogy nekem ez "nem tetszik", pláne ha meg merek ijedni tőle: az nagyon súlyos agresszió az agresszorok ellen!
- én felháborítóan intoleráns, ellenséges, összeférhetetlen, mindenkit megtámadó ember vagyok: tipikusan azzal szoktam ezt gyakorolni, hogy nem akarom megengedni az agressziót, amit el akarnak ellenem követni, és azzal szoktam rátámadni másokra - húú! - amikor valamiről nem azt gondolom, amit kell mert az meg van az mondva!
- én egy másokkal és mások javaival szemben felelőtlen, önző ember vagyok - biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet, amiből őt kellett kifizetnem (de nem veszítettem el, de az, hogy el akartam veszíteni az akkor is súlyos felelőtlenség!)
- én nem teljesítem az ígéreteimet biztosan, mert biztosan megígérek dolgokat, hogy én azt adni fogom a másik embernek, és akkor nem adom meg (biztosan ezért akartam elveszíteni azt a bankjegyet)

- én egy önző, rossz ember vagyok; én nem akarom adni másoknak azokat a javakat és általában azokat a dolgokat, amikre igényt tartanak. Például nem halmoztam el lehetőleg jelentős anyagi értékkel is bíró hálaajándékokkal h-t sem - és a csodálatos udvarlónak sem adtam az anyagi javakat és ajándékokat, amik neki kellettek! És az is felháborító önzés és súlyos abnormtás, hogy rendszeresen NEM részesítem szexuális szolgáltatásokban sem azokat a számomra visszataszító, ellenszenves (és szexuálisan sem vonzó) férfiakat sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök. 

És nem részesítem szexuális szolgáltatásokban azokat a szexuálisan aberrált, rosszindulatú szadista személyeket sem, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök, és még azt sem szeretem és nem akarom soha megengedni, ha személyes szükségleteik kielégítése céljából, beteges hatalomvágyból, szexuális perverzióból bántalmazni akarnak olyan személyek, akikkel valamilyen formális kapcsolatba kerülök - és ez is hú de nagy gonoszság!

- biztosan én akarok mindent csak ajándékba kapni, csak úgy kapni, meg nem érdemelten
- én vagyok az, aki csak úgy tesz, mintha csinálná azt, amit kell (különféle feladatait), de közben nem is; én vagyok az, aki biztosan csak olyan magamutogatósan csinál úgy, mintha, de közben nem
- az is egy súlyos abnormitás, hogy nekem nincs rendes identitásom, amit rendesen mutogatni lehet, sőt: hogy nekem olyan életcélom sincs! és nem vagyok senki és ja persze!
- én nem jól gondolkodom az identitásokról és az identitásosságról és egyáltalán: arról, hogy minek kell a JÓ életcélnak lenni és hogyan kell identitásos célok szerint élni és viselkedni, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom és viselkedem, ahogy kell
- én vagyok a gonosz és rossz azért is, mert én mások látványosan elmutogatott és kinyilatkoztatott identitását se fogadom el, és hogy akkor az van, ami el van mutogatva és meg van mondva
- én ki tudja mit gondolok magamról és kinek képzelem magam! 

Mert ha csak meg merek is szólalni, nyilvánvaló, hogy én olyasvalaki vagyok, lerí rólam: "ja persze biztosan azt hiszi!" És ha csak megszólalok, pláne ha a saját piszlicsáré hétköznapi életemről akarok valamit mondani - neki! a Nagy És Dicsőséges Sztárpszichológusnak! (akinek kizárólag nagyon különleges, misztikus és egzotikus élményei vannak és imádja az egzotikus utazásokat, és egy gazdag amerikai kliense is befizette egy hawaii utazásra!) - biztosan azzal akarok dicsekedni, hogy én ki vagyok, és hogy nekem milyen különleges életem van és milyen érdekes és különleges kalandjaim voltak és milyen különleges gondolataim vannak, amikor pedig vegyem tudomásul! én egy utolsó senki vagyok és szinte felháborítóan unalmas életem van és minden élményem és gondlatom értéktelen és nem érdekel senkit! és az én gondolataim és érzéseim se érdekelnek senkit! 

És neki, mint pszichológusnak az a dolga, hogy ezt minél agresszívebben a tudomásomra adja. 

IV.
- mert én nemcsak egy közönséges senki vagyok (és vegyem tudomásul, hogy engem meg is kellene ölni! mészárolni, legyilkolni, kivégezni akarni!) hanem egy IDENTITÁSZAVAROS SENKI! sőt egy identitásnélküli ember vagyok, és én rosszul gondolkodom és nem jól, és én nem olyan vagyok, amilyennek lenni kell, mert én nem olyan identitásosan gondolkodom, ahogy kell, és nekem nincs olyan rendes kitalálós-megcsinálós és példaképutánozós identitásom, amit ki lehet nyilatkoztatni és el lehet mutogatni és lehet csinálni, meg, hogy az legyen az ember. És nem is tartok igényt ilyenre, nem is akarok ilyen lenni. Nem élem bele magam ilyen identitásokba úgy, ahogy kell. És mert nincsenek megfelelő példaképeim se, és nem utánozok példaképeket se úgy, ahogy kell!

- nekem kell valamilyen megmondós identitás és példakép - nekem erre igenis igényem kell legyen! 

És nekem kell azt tudni akarni igenis, permanensen, hogy én ki vagyok éppen, így, ilyen identitásosan - mert milyen példaképre hasonlítok éppen. Nekem kell az és nekem kell annak kelleni, hogy nekem mások azt megmondják, hogy én ki vagyok és mit kell akarnom é kinek kell lennem, milyen identitásba kell beleélnem magam, milyen példaképet kell utánoznom

- nekem utánozós-példaképes téveszméim és tévképzeteim kell legyenek önmagamról, nekem mindig hinni kell magam valakinek (lehetőleg mindig épp annak, akinek ő, h. - önmeghatározásai szerint pl. nagy és leg sztárpszichológus és Isten kesztyűje - akart épp hinni) 

- én egy dürgő fajdkakas vagyok. Mert tetszik nekem a flamenco tánc - és az azt jelenti! (És akkor amiatt is nemi identitászavarom van és az annak a bizonyítéka!)

- én Assisi Szent Ferenc reinkarnációja vagyok. Mert beszélgettem már ferencesrendi szerzetessel. És ha valaki valamilyen vallásos, a vallását nyíltan gyakorló emberrel beszélget, az akkor azt jelenti, hogy neki olyan súlyos vallásos téveszméi vannak. És akkor ő az! Az a minimum, ha buddhistával beszélget, akkor ő is buddhista, ha protestáns keresztényekkel barátkozik, akkor biztosan ő is protestáns, ha katolikussal, akkor ő is biztosan katolikus, stb. Mert normális és identitásos ember, aki tudja magáról, hogy kicsoda és hova tartozik, nem érintkezik idegenekkel és más vallású, a vallásukat gyakorló és nyíltan vállaló emberekkel, különösen nem különféle vallások papjaival, hitoktatóival, szerzeteseivel, laikus testvérekkel stb. Hanem elutasítja őket.

- én Piroska vagyok. Mert vannak időnként piros színű ruhadarabjaim. Úgymint sziénavörös, Tizian-vörös, és cinóber. Vagy rózsaszín: az is piros. És már több alkalommal volt mahagóniszínű cipőm is. És ha fölveszem ezeket, akkor én vagyok Piroska.

- én egy köztéri szobor vagyok, mert volt egy olyan cipőm, ami olyan alakú volt, mint annak a köztéri szobornak, és ezért, amikor én azt a cipőt fölvettem, akkor az a köztéri szobor voltam. (Legalábbis az antropozófusos-ezotérikus "sztárpszichológusnő" H.Margit szerint.)

- én egy hím szövőmadár vagyok. Mert olyan gondolataim vannak, mint az a fészek, amit a hím szővőmadár csinál, és általában úgy is viselkedem: nyakra-főre szövögetem ezeket az építményeket, és aztán kidobom. Nem ragaszkodom hozzájuk úgy, ahogy normális emberek... És ha én gondolkodom és viselkedem, akkor én egyrészt szövőmadár vagyok, másrészt ez is a nemi identitászavar bizonyítéka

- én egy édes kicsi angyalka vagyok, amelyik a mennyországban él. Mert egyszer hirtelen felindulásból egy kék színű sütőedényt vásároltam magamnak, és abban sütöttem vargabélest.

- én a Szűzanya vagyok. Mert az agykontrollozós-antropozófikus "sztárpszichológus" az egyik ezotérikus - agykontrollozós összejövetelen, ahol szóba kerültek különféle madonnák is, és ahol hideg volt és én fáztam, egy kék színű takarót teregetett rám nagy szeretettel. Mert tudta, hogy nekem az kell... (Hiába ácsingóztam inkább valami melegebb holmira, arra az ocelotmintás plédre például.)

(Több most nem jut eszembe.)

V.
- nekem valami egészen különleges és bizarr és elfogadhatatlan! szexuális perverzióim vannak
- én biztosan az öreg, szakállas férfiakat szeretem
- én biztosan a nőket szeretem
- én biztosan az öreg, szakállas nőket szeretem
- én biztosan azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány! Mert nem öltözöm és nem viselkedem rendesen nőidentitásosan. Mert a szexualitás és a szexuális vágy is identitásos dolog és az identitásmutogatásban és az identitásos viselkedésben és identitásos öltözködésben van és látszik és az arról szól.
- engem verni kell, mert én biztosan azt szeretem, ha büntetnek, bántalmaznak - biztosan azért nem akarok engedelmeskedni!

+1 azért vannak biztosan ilyen szexuális perverzióim, mert nem az olyan infantilis fiúkákat szeretem, amilyeneket egy rendes felnőtt nőnek szeretni kell! És mert nem úgy szeretek, nem olyan ideálisan és nőidentitásosan. És még azért is, mert biológiailag nő vagyok; női testem van, és női nemi szervem.

- én biztosan alkoholista vagyok - akkor is, ha nem! Mert én például sportolással igyekszem karbantartani vagy javítani a közérzetem és a fizikai kondíciómat - ahelyett, ahogy azt ezotérikusan kell, ahogy ő is: hogy módosult tudatállapotba esnék, és módosult tudatállapotban rájönnék arra, hogy én egy nagy, erős állat vagyok. És ebben is a transzperszonáliás pszichológust utánoznám, mint példaképet és azokat az agykontrollozós technikákat alkalmaznám ebből a célból is, amiket kell.

VI.
Ami kimaradt valahonnan:

- nekem valami különös és ellentmondásos térrel kapcsolatos fóbiáim vannak. Amik igenis vannak! - mert aki az építészkaron tanul, annak az kell legyen! És akkor is vannak, ha soha nem produkáltam azokat a tüneteket. Mert akkor másképpen de igenis vannak! Egyszerre többféle is.

- nekem speciális térészlelési zavaraim vannak - mert szeretem az olyan építészetet, amiben vízszintes egyenes vonalak is vannak és nem szeretem Rudolf Steiner építészetét. És egyáltalán: mert én fizikai és geometriai terekben gondolkodom, és nem olyan szimbolikus történet-terekben, amilyenekben kell!

- nekem speciális és ellentmondásos kóros geometriai tévképzeteim vannak igenis biztosan, mert nem vagyok olyan hülye a geometriához, mint az antropozófikus sztárpszichológusok és olyannak kell lenni! És aki nem olyan hülye a geometriához, annak speciális geometriai tévképzetei vannak, mert a geometria is egy tévképzet és súlyos betegség! És azért az kell legyen! 

Mivel h. teljesen hülye volt a geometriához, ezért azt nem tudta pontosan megmondani: konkrétan a geometriának mely része, tétele, axiómája vagy változata képezi ezt a tévképzetet (kb. minden, amihez ő hülye és ami neki nem tetszik a geometriában: így nézett ki)  - de annak kell lenni! Mert ennek a "bizonyítéka" volt, hogy szeretem a vízszintes egyeneses építészetet, és nem olyan "szimbólumosan" és nem azokban a szimbólumokban és jelentésekben és mitikus sztorikban gondolkodom, ahogy kell!

- nekem rossz elképzeléseim vannak a logikáról - hogy mi a rossz és miért, az nem derült ki, csak az, hogy mi a jó logika: a körkörös! amiben jó és kívánatos a circulus vitiosus és minden, ami kör, amiben az okozat az ok oka, amiben a pars pro toto és az argumentum ad baculum érvelés a jó, és legfőleg: a logikai intenzió az extenzió és fordítva. És az én logikám nem ilyen jó logika.

2010. június 27.

Jó emberek

A jófiú. Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell. Ami meg van mondva, megvanírva, hogy azt kell. Aki az akar lenni, akinek lenni kell és úgy. És a jóanyuka. Aki megmondja.

És h és bj. És az ő drága mucuskájuk, egyék a szivét, az a kedves és tökéletes mintaember! Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell! És aki azt csinálja, amit kell, aki úgy viselkedik, ahogy kell! És akit szegényt sajnálgatni is kell - mert neki olyan rossz, mert az a csúnya valóság nem azt csinálja neki. És azok a csúnya rossz kislányok se csinálják neki azt, ami neki kell. Mert a lányok mind ilyenek! De majd ők! Majd ők jóanyukásan megvigasztalgatják. És megmutatják, hogy igenis azt úgy kell. És meg is mondják, mondják is neki. És mindenkinek.

Külön ijesztő volt a gyerekkora iránti nosztalgiája. És a teátrális infantilizmusa: beleéli magát és mutatja, hogy ő az, akinek az kell! És a panaszkodásai, hogy neki lányoktól mi kell és hogyan, mert mi legyen, mert az legyen, ami meg van írva, ami már van, mint eszményi minta és idea! És hogy neki azt mások csinálják meg - úgy, ahogy gyerekkorában a szülei. Magától értetődőnek látszott, ha neki ez kell, ezt egy idősebb nőtől kéne beszereznie. Az lenne praktikus. És biztosan van is olyan, aki szívesen - akkor csak sejtettem, amit később láttam: ahogy h viselkedett. Hogy van ilyen nő tényleg. Aki direkt imádja, el is várja, hogy mellette felnőtt férfiak infantilisek legyenek, ezt imádja...

Volt is ilyen ideálnő. És a hisztis felháborodása (amikor rákérdeztünk), hogy de neki az nem kell mert az se jó! mert az is meg van írva, és annak is lenni kell, hogy a lánynak fiatalabbnak kell lenni! És én voltam az egyetlen, aki a jelenlévők közül ennek a kritériumnak is megfelelt volna. Én voltam az egyetlen - és én voltam kiszemelve arra, hogy én legyek az az ideál, ami neki kell. De mégsem voltam az. És emiatt haragudnia kellett és büntetnie. És iszonyú volt megérteni, hogy direkt csinálta ezt is - mert szadista barom volt és ezt "élvezte" neki ez volt jó.

És hogy direkt kellett neki olyan "ideál", mint én: aki nem felelt meg az ő magasságos igényeinek, és emiatt mindig meg lehetett sértődve és haragudhatott és (gyakorlatilag tetszés szerint bármikor, amikor olyanja volt) kiélhette emiatt az agresszióját. Még jó, hogy elmenekültem előle...

Meg is volt magyarázva (többször is), hogy miféle ideál kell neki, a fizikai tulajdonságokon túl is még - és már ezekben a zavaros megmagyarázásokban is volt olyan, hogy neki olyan ideál kell, aki nem felel meg az elvárásainak. Meg még borzalmasabb agyrémek is. És már abból is sejteni lehetett: pont azért én "kellek" neki, mert én nem az az ideál vagyok, nem olyan ami neki kell - és azért vagyok én az. Mert neki még például az is kellett, hogy de ne ő legyen felelős azért, ami lesz! És ha ő egy olyan lányt választ, aki neki valóban tetszik, aki megfelel az ő igényeinek, aki pont olyan, és akivel épp ezért akarja azt a kapcsolatot (amit még ráadásul a lány is akar: majdnem mindig ilyen ideálokról számolt be, akik nemcsak mindenben maximálisan pont majdnem megfeleltek volna minden elvárásának, hanem ez "kölcsönös" volt és akarták őt, az ő becses társaságát, közös programokat - és neki arra kellett volna igent mondani), akkor az az ő felelőssége lesz! Olyan döntés, amiért ő felelős.

És neki ez nem kellett, neki az kellett volna, hogy ez ne így legyen! Mert neki az kell, hogy ami neki kell, az csak úgy legyen, mindenestül adassék, hogy ne ő legyen azért felelős - ahogy gyerekkorában csinálták a szülei! Körbe-körbe. Ilyen játékba NEM...

Ez volt az iszonyat mélye: ezt megérteni. Hogy mennyire nincs nekem közöm az egészhez - és hogyan van, miért. Miután (még ráadásul, azon túl, hogy állandóan varnyogott és halálosan meg volt sértődve mert és nem feleltem meg semmilyen elvárásának) állandóan "leleplezett", mindig teljesen agyrémszerű (és egyre extrémebb és irreálisabb "bűnöket") és büntetett: ez volt a "tökéletes férfi" tökéletesen romantikus "szerelme". A végén abban az iszonyatosan gusztustalan színjátékban, mások előtt (amikor nagyközönség előtt adta elő, hogy őneki micsoda szenvedései vannak és mitől, hogy én semmit nem adok, ami neki kell és mennyire nem felelek meg az ő igényeinek - és miféle igényeknek!) még az volt ráadásul előadva, hogy DE ő mérhetetlen jóságosságában  és mindent felülmúló "szeretetében" megbocsátja azokat a kimondhatatlan, mitikus bűnöket, amiket előadott mások előtt, pláne amiket ő "bizonyított" be (az egyik ilyen főbűn: hogy én nem gondoskodom őróla úgy, mint egy jóanyuka, ahogy az neki kell! a másik meg hogy biztosan megcsalom őt, meg akarom csalni, biztosan mást szeretek és ezért hogy meg van sértődve: ezért akart verni is) - és ezt az egész undorító színjátékot is azért adja elő, mert ezt a mocskot "élvezi".

Kb. az volt előadva, hogy az "igazságtételt" és az én megbüntetésemet - ráadásul még annak is "csak" az egyik fele volt (és tudni lehetett!), hogy engem mint konkrét személyt "büntet" (és akar büntetni) azért, mert én nem felelek meg az elvárásainak, a másik (és jelentősebb) fele, hogy ő úgy általában a lányokra/nőkre, sőt: a Mitikus Nőre haragszik (amit pl. irodalmi művekből és filmekből rakott össze magának - nőgyűlölő sztereotípiákból: milyen undorítóak a nők!) és azt a mitikus "gonosz nőt" akarja büntetni - bennem. És a legundorítóbb: teljesen lerítt róla (nem próbálta titkolni, szinte kérkedett is vele) hogy a mocskos önkényeskedés az, amit "élvez". A kizárólag a saját fejében létező (fizikai tényeknek direkt ellentmondó) agyrémeknek az előadását-megcsinálását -  és annak az ideának a valóra válását, hogy a fizikai valóságban is minden úgy legyen!

Tudni lehetett a legelső pillanattól azt is, hogy neki az kell: mindig az legyen, amit ő kigondol és akarja, hogy az "legyen", fizikai tények is úgy - már eleve ez volt a "bemutatkozása". (És már akkor iszonyú agresszív lett fél pillanat alatt, amikor kiderült, nem az van, amit elképzelt.)

Az álomember.

Azután h. És bj.

Otthonunk... építészetre lefordítva: a díszletek, amik az ilyen álomembereknek kellenek.