2011. augusztus 6.

(logika)

Amikor végül pár szót mondtam neki n-ről, akkor először és utoljára, többek között azt: háborús bűnösökre hasonlított. És hogy miben. Amit fölsoroltam, azok az antiszociális személyiségzavar tünetei voltak. (Amit én akkor nem tudtam.)

Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.

Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.

És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!

2011. augusztus 5.

(idill)

Sokkal később tudtam meg, hogy gyakorlatilag az érzelmi és verbális bántalmazás teljes eszköztárát végigpróbálgatta rajtam. Olyan dolgokat is, amiket állítólag politikai foglyok megtörésére használnak, magántermészetű kapcsolatokban nem feltétlenül fordul elő.

Mi sem volt természetesebb és rendszeresebb, hogy mondott vagy tett valamit, azután letagadta, kihívóan és felháborodottan, mintegy kikérve magának - és mintegy utasításképpen kinyilatkoztatva: most ez a valóság van! 

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.