Amikor végül pár szót mondtam neki n-ről, akkor először és utoljára, többek között azt: háborús bűnösökre hasonlított. És hogy miben. Amit fölsoroltam, azok az antiszociális személyiségzavar tünetei voltak. (Amit én akkor nem tudtam.)
Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.
Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.
És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!
Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.
Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.
És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!