A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhatárolás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elhatárolás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. február 18.

A jó és a rossz

Találkozott azzal a lánnyal, aki az álmai nője volt és még úgy is viselkedett: egyből meg is hívta őt egy külföldi utazásra is és neki az is tetszett - és ő volt az ideális nő, aki mindent adott volna neki, ami kell. És én a rossz, aki azt mind nem adta - és akire azért haragudott és követelőzött és fenyegetőzött. Volt az álomnő, ami neki kellett volna és különféle eszményi és ideális dolgok: olyan regényes szerelem, amit ő romantikus regényekben olvasott, olyan ideálnő, olyan romantikus körülmények (az erkély!) és az erkélyes ház, plusz még önmagáról is voltak ilyen vágyott eszményei: ki akar lenni - és én a rossz, aki azt mind nem adja!

II.
Amikor a végén nyávogott, hogy ott semmi nincs ami neki kéne, akkor beszélt valami számításáról: ő azt nem találta ott meg és azon "gondolkodik" hogy ha félév végéig sem, akkor inkább elmegy máshova. Talán többször beszélt arról is - először csak nyávogott, utána részletezte és magyarázta. Mindenesetre akkor, amikor részletezte, "konkrét" anyagias számításokról beszélt - neki pénz kéne, saját lakás kéne és ő "valaki" akar lenni. És ő a mérnökhallgatókat, akik senkik, akik csak tanulnak és diplomát akarnak, lenézi és megveti. (És ő azért nem akart olyan lenni, azért akart "valaki" lenni. Énrám meg azért haragudott, mert én nem adtam neki ehhez a kellékeket.) Látványosan mutogatta is. Olyankor mindig, amikor előadta, hangoztatta azt is: ő másokat hogy utál, lenéz és megvet, a környezetét is, mert az nem felel meg az igényeinek. És ő ezért a menő...

Abból az egész nyávogásból akkor úgy tűnt: elsősorban az egyetem nem tetszik neki és a város, mert ő ott "nem találta meg a számítását". És ott nincs olyan társasági élet se, és még olyan lányok se, ami neki kéne, és ott nincs olyan ideálnő. Zavaros is volt: valami számításról beszélt, hogy ő azt ott nem találta meg ha nem találja meg akkor lehet hogy a félév végén lelép, azon "gondolkodik". Ez már a szorgalmi időszak vége felé volt, talán már vizsgaidőszakban. (Már az után, hogy fölháborodott és megsértődött amiatt is - és rám haragudott - mert őt nem hívták meg olyan szilveszteri buliba se, ahova menni akart.) Ahhoz képest akarta még a vizsgaidőszak végéig megtalálni a számítását. Később derült ki: az ideálnő volt a főszereplője.

Arról szólt az is, ahogy elköszönt tőlem. Iszonyú teátrálisan (de mint egy hivatásos színész, amikor ripacskodva, túlzóan színpadiasan eljátszik ilyen szerepet) leereszkedőn és úgy, mintha ő az lenne, aki akart lenni: egyrészt olyan felsőbbrendű, menő valaki, akinek van honnan leereszkednie, másrészt a nők rajongásának és vágyainak a tárgya - akit annyira akarnak, hogy ajándékokat is fölajánlanak neki (és arra igényt is tart), de a közeledésükre fensőbbségesen nemet mond, mindig muszáj, mert valamiért senki nem felelt meg az igényeinek mégsem. És azért nyávogott és hisztizett, hogy neki ez kell: hogy így történjenek a dolgok, és ő az akar lenni - és meg volt sértődve, mert tőlünk, lakótársaitól nem kapta ezt meg. Mert én nem adtam, és én nem ajánlottam föl neki ugyanolyan ajándékokat és nem adtam meg neki azt a szerepet. Ennek ellenére akkor eljátszotta, mintha az történt volna, amiért hisztizett: én is akartam  volna őt, mint azok a lányok, akiket elutasított és ő az a szerep lenne (ott is, velem szemben), aki-ami ő akart lenni: a nők vágyainak és hódolatának a tárgya. (Konkrétan az enyém.) Nem értettem, mire fel játssza az eszét és azt se, hogy velem mire fel viselkedik úgy - mert kicsit se volt vonzó, egy bunkó seggfej volt és én nem akartam a társaságát és örültem, hogy elhúz onnan. Reméltem, minél messzebb és tartósabban.

Az stimmelt, hogy én nem feleltem meg az igényeinek. Ezt nyilatkoztatta ki napi huszonnégy órában, ezért utált (és lenézett, megvetett és haragudott - és mocskolódott, rágalmazott) és ezért viselkedett egyre fenyegetőbben. Volt okom nem akarni a társaságát.

Megdöbbentő volt, hogy valaki annyira ne legyen tisztában a saját viselkedése reális értékével és okszerű, várható következményeivel. Láthatóan nem akart tudomást venni róla, hogy azok után, ahogy hónapokon át viselkedett velem és általában is, kicsit se vonzó, se a személye, se a társasága. Egész félévben nyávogott, hisztizett, követelőzött - és duzzogott és fenyegetőzött és bosszút állt, mert nem adják, ami neki kell, mert én nem adtam.  És agresszíven, indulatosan undorodott a fizikai jelenlétemtől, a puszta létezésemtől is, utált és lenézett, becsmérelt és rágalmazott, és fenyegetően agresszív volt. És ez az egész egyre szélsőségesebb lett. Utána meg eljátszotta, hogy ő a vonzó személyiség, aki leereszkedőn elutasít engem, aki (biztosan) imádom és akarom őt - ahogy (elmondása szerint) mindig ezt csinálta más lányokkal is. És előadta nekünk, hogy ez az, amire ő vágyik. Félelmetes volt. Csak ezért is jó okom volt nem akarni a társaságát.

Mindig az volt a menetrend: volt az, ami neki tetszett és kellett volna (nőideálok, ideális-vágyott események: min. olyan külföldi utazások, ahova menni akart és a nőideálok imádata és hogy akarják az ő társaságát és hívják meg olyan bulikba, ahova menni akar, plusz még a lakás is, ami neki kellett volna: ideálnővel) - és haragudott, mert én nem olyan nőideál voltam, ami neki kellett, és én nem adtam azt, ami neki kellett. És mindig rám haragudott és engem büntetett.

III.
Volt az álomnő (akibe annyira szerelmes volt és annyira epekedett érte, hogy halt bele - de azért arra még futotta, hogy énrám haragudjon amiatt is, mert én nem vagyok olyan! és én nem hívtam meg olyan külföldi utazásra sem!). Azután ebből is menetrend lett: mindig voltak azok a nőideálok, akikkel ő máshol találkozott, és akik neki tetszettek, mert pont majdnem mindenben megfeleltek volna az igényeinek - és voltam én: a rossz aki mind nem adja azt és akit azért bántalmazni kell. Amikor visszajött (mégis) akkor már fizikailag is megpróbált rám támadni, többször is. Mert neki ilyen "intimitás" kellett volna: előadta azt is. És megsértődött még amiatt is, mert azt sem engedtem meg, megkértem, ne rugdosson. Nem adtam neki azt a "szexet"  sem, ami neki kellett. Mert ő volt a nőgyűlölő jani, aki undorodik a nők testétől és a női nemi szervtől: alaposan részletezte előttünk ezt is, hogy mi mindentől undorodik (miközben nyafogott, hogy neki barátnő kell és egyre hiányosabb öltözékben és egyre obszcénebbül riszálta magát, és közben harsányan utálkozott a nők "erkölcstelen" vágyaitól) - és bántalmazni akarta a nők testét, és neki az tetszett, filmekben is, ha például nőket megöltek, és neki az kellett volna.

Mert azt ő olvasta is, és meg volt írva híres magyar írók és költők műveiben is: a nők teste és nemi szerve és a vaginális közösülés milyen undorító! és ha egy nőnek női teste és női nemi szerve van és baszni akar vagy gyereket szül az a nő milyen undorító és erkölcstelen és rossz-gonosz! (És még az is meg volt írva a híresírók műveiben és még filmben is látta, hogy a nőket ezért büntetni kell és bántalmazni kell! És filmben még azt is látta, hogy a nőt meg kell ölni.)

Bántalmazni akarta nők testét és neki az tetszett, ha filmekben is az volt. Azt élvezte, már akkor, abban a félévben, amikor közös lakásban laktunk. Később fizikailag is akarta velem csinálni azt is. Rám támadt nem egyszer és rugdosni vagy ütlegelni akart vagy föllökni. És haragudott és megvetett azért is, mert én azt sem adtam, nem akartam megengedni. Egyre jobban utált-gyűlölt (mert semmit nem adtam, ami neki kell!) és egyre indulatosabb lett.

De a nagy utálata és agressziója mellé mindenből volt olyan ideális, ami neki kellett volna: ideális nő, életvitel, körülmények. Amiket ő mind "akart". És ő azért a jó volt, aki akarja azt a sok eszményi dolgot. És az a rossz, aki azt nem adja, nem csinálja, nem akarja azt: amit ő, ami neki kell.

2012. április 22.

Ő az akar lenni

Találkozott azzal a lánnyal, aki őt meg is hívta egy külföldi utazásra. De neki azt el kellett utasítani - és rettenetesen sajnálta magát és panaszkodott: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan barátnőt aki neki kell! Pedig kéne mert másoknak ennyi idős korukban már van és az úgy illik. És neki az az utazás is kellett volna és ő azért is szerencsétlen mert így arról is lemaradt! Azután rám haragudott. Talán hetekig nem is köszönt, rám se nézett. Akkor "békült ki", amikor egy este megint kajáért kuncsorgott, mert neki már megint nem volt pénze. Akkor "kedves ember" lett, törleszkedett, még cukiskodott is - és magyarázta, hogy be kellett fizetni valami utazásra-buliba, arra kellett kölcsönkérnie és tartozásai vannak, voltak, és ő azt pontosan akarja fizetni! Azután azt magyarázta: ő mennyire szeret utazni! És még többet akar még messzebb! És ábrándozott: hova...

Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)

Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...

Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt. 

Irracionálisan, teátrálisan és erőszakosan vádaskodott és követelőzött mások előtt. Mindig azért hibáztatott: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne megadni! Mindig erőszakosan követelte: mások is vegyék tudomásul, hogy én az vagyok akinek ő megmond, az a bűnöm van amivel ő vádol és úgy viselkedjenek velem, ahogy ő megmondja.

II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!

Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt".  Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam. 

Harsányan hibáztatott: ő miattam nem tud az lenni, aki akar.

Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.

Amíg közös lakásban laktunk, én sem ettem szinte semmi olyat, amit ő megtiltott - de amit előtte és utána is rendszeresen fogyasztottam: sajtokat például. Sokallotta azt is, hogy vajat kentem a kenyeremre, amikor megehettem volna az üres kenyeret is. Szóvá tette azt is, ha két szelet kenyeret ettem, egy nem volt elég - abból, amit én vettem magamnak.

III.
Rendszeresen azzal vádolt: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne adni! És én nem adok senkinek enni az ő igényei szerint, és én nem adom meg neki azt a szerepet se, aki ő lenni akar! A másik bűnöm az volt, hogy a saját szükségleteimre költöm a pénzem, élelmiszert és más szükségleti cikkeket vásárolok magamnak. Dühös, indulatos volt és látványosan utált miatta, ha én magamnak vásároltam akár élelmiszert, akár téli lábbelit. Haragudott azért is, ha ettem, ha csak vizet ittam is.

Nekem a saját szükségleteimre egyáltalán nem lett volna szabad költenem és semmit nem lett volna szabad fogyasztanom: élelmiszert, tisztálkodószert, még ivóvizet sem - de kötelességem lett volna mindent adni, ami neki kell. Meg is mondta, miért: azért, mert az én kötelességem adni mindent, ami neki kell! Mellesleg föl volt háborodva azért is: ő nem akar évekig tanulni és dolgozni azért, hogy "elérje, amit akar", neki az most kell! Most kell a lakás és az az életmód, ami "másoknak is van". Mert ő az akart lenni, akinek az van - és aki kapja! 

És aki értékes ajándékokat kap, és a lányoktól kap mindent, ami neki kell! - és ilyen "kapcsolatra" vágyott és ilyen ideálra. (És a megfelelő ideál erre alkalmas körülményeire.)

Haragudott azért is, mert nem voltak olyan anyagi körülményeim és olyan életmódom, ami neki kellett volna. Utálta és megvetette az olyan embereket: hangoztatta is - rám még haragudott is miatta.