2013. január 28.

Jelek és jelentések

Irodalmi epedések, miféle a vonzó férfias férfi. És a jelek - ha a leányos bájak a férfiasság jele akkor egy nő arcán is az! Mert azok az arcvonások jelek amik azt jelentik. Biztosan azért "férfias" az én arcom is...

II.
Csak az számított: a másik ember passzol-e abba a sémába, amibe kell - vagy még talán ez se, csak a sémák, amik neki kellettek. És mifélék. Hogy minden "jel", szimbólum, ami jelent valamit - és hogy a személynek és az ő egyes tulajdonságainak mint jelnek mi a jelentése: amit az a jel neki (h-nak) jelent. És amit nem volt képes beazonosítani, arra vak volt. (Észrevenni legalábbis nem akarta, ha muszáj volt, ingerült lett ettől is.) Talán az emberek arcát, fizikumát sem észlelte valójában. Akiben nem talált valami feltűnő hibát, legalábbis belőlem csak azt volt hajlandó észlelni és engem ezért és így: mint "abnormális" jelenséget...

Természetesen az volt ez a hiba (azaz bűn), hogy egyrészt nem illettem abba a sémába, amibe kellett volna: a "gyönyörű és tökéletes kifogástalanul nőies nő" sémába - emiatt beleillettem mindenféle bűnt, rosszaságot és gonoszságot "szimbolizáló" sémákba.

Ugyanígy "észlelte" a fizikai (és épített!) környezetet is: csak azt, ami nagyon csiricsáré, feltűnő és "szimbólum" (a végén meg is magyarázta: neki az is miért kell) - ami nem ilyen volt dühítette. Mert nem elég "különleges". És mert neki attól (ami nem elég különleges és "szimbólum" és feltűnő, ill. nem hasonlít valami másra) valami tájékozódási problémái voltak.

És mint az a barom is: az észlelésüket határozták meg az elvárásaik. Az észlelt dolog 1) harsány, a környezetéből látványosan kirívó legyen 2) beazonosítható legyen valamivel, amit már ismernek, "tudnak" (és mint "tudást" birtokolnak): jel legyen, aminek "jelentése" van. És természetesen etalon volt a saját bunkóságuk is. Magától értetődőn. És az ő elvárásaik a fizikai valósággal szemben, És gyűlölték azt a fizikai valóságot, ami nem felelt meg az ő igényeiknek. Elhivatottan gyűlölték és büntetni, ütni-rúgni, pusztítani akarták - és erre voltak büszkék. És az a nőgyűlölő barom is és a "pszichológusnő" h. is mindenekelőtt azokat a nőket, lányokat gyűlölték, akik nem olyanok, ami nekik tetszik...

Jelek és jelentések, konkrét fizikai tulajdonságok vagy tulajdonok jelentése (nemtől függetlenül) - és azt kell szeretni! Azokat a jelentéseket! (És aki, ami a megfelelő "jelentéseket" szimbolizálja.) Akik így gondolkodnak és fölfogni se képesek vagy hajlandók, hogy egy másik ember szemében más is lehet vonzó - különösen azt nem értik, hogy egy másik ember, aki nekik nem tetszik, mert az ő igényeiknek nem felel meg, az hogyan és miért lehessen vonzó bárki szemében is. De ha mégis, akkor a végső magyarázat: aki nem olyan, ami nekik tetszik, abban mások is biztosan valami mást szeretnek! Ugyanúgy ahogy foglalkozásban is: ha a műszaki és természettudományok művelésében számukra nincs semmi vonzó, akkor mások is biztosan mást szeretnek benne! - és a sötét agyrémeik, hogy a szakmájukat szerető mérnökök azt biztosan miért szeretik.

A saját érzelmi-indulati viszonyulásaik abszolutizálása ebben is. Amihez ők vonzódnak, az a vonzó - és az akkor a férfias férfi és a nőies nő! (És mivel én nőideálnak nem váltam be, már a percepció szintjén se, ezért legalábbis valami eszményi férfinak, férfiideálnak kellett volna lennem.)

2013. január 25.

(egyforma dolgok)

A teátrális mutogatásaik. És az én döbbenetem amiatt is, hogy lehet az, hogy amikor már valaki hónapok óta közös lakásban lakik a lakótársaival, akkor is minden nap és egyfolytában "bemutatkozik" ezzel a teátrális viselkedéssel: minden megnyilvánulása mindig olyan volt (és tényleg arról szólt), hogy rettenetesen teátrálisan előadta (előttünk, lakótársai előtt pláne!) hogy ő kicsoda... És nem vette tudomásul, ha szóltunk, hogy nem tetszik a produkciója. (A férfisztriptíz bemutatói.) Akkor is úgy viselkedett, mintha megdicsérték volna.

És amikor a félév végén lelépett, ahogy...

Az önhitt szerepesember - aki nem képes tudomásul venni, hogy őt valaki ne annak tartsa, aki ő lenni akar: ha ő azt találta ki magáról, hogy ő az "ellenállhatatlanul vonzó férfi", őt szeretni kell, akkor annak kell lenni! És ennek a másik fele: amit (ezek után) harmadik fél szokott "tudni", összeokoskodni és megmondani - az eseményekről: biztosan mi hogyan volt (biztosan mennyire ellenállhatatlanul és miért és hogyan ellenállhatatlanul pózolt a tökéletes bájgúnár) és a gonosz nőkről, akik nem úgy reagálnak az ellenállhatatlan bájgúnár ellenállhatatlan férfisztriptíz előadására, ahogy kell! és nem imádják azt, akiről meg van mondva.

És azok az önelégült és önhitt pozőrök, akikről meg van mondva: ők megmondják saját magukról, hogy ők kicsoda, azok akkor igenis az: amit ők megmondanak (nemcsak verbálisan) - és bármit csinálnak, bárhogy viselkednek másokkal, az is mind elismerésreméltó. És ha egy nő azt mondja, hogy neki nem tetszik az olyan, nem szereti, nem érzi jól magát a társaságában vagy épp fizikailag menekül előle - nem a csodálatos bájgúnár által elvárt viselkedést tanúsítja (de egyébként mindegy) -, akkor azzal a nővel van valami baj! Hát még ha a "vonzó férfi" nemcsak a saját érdemeit domborítja - de a nővel szembeni haragját, megvetését, lenézését és elégedetlenségét is. Meg van mondva és a vak is láthatja, el is van mutogatva: ki kicsoda! És akkor az a sztori arról szól! És akkor az van! 

Irodalmárok beszopják. (Nekik egy a lényeg: a megmondások. Hogy mindenkiről legyen megmondva: kicsoda. Literán még valami nagyon hülye el is magyarázta, hogy ezek a birtokolható megmondások miért kötelezőek. És aki nem ad elő magáról ilyen megmondásokat és prezentációkat, hogy pl. ő a Vonzó Nő, Nagyon Vonzó Ellenállhatatlan Férfi vagy Tökéletes Anya, amikkel nemcsak az van megmondva, kiről mit kell gondolni, hanem az is: hogyan kell iránta érezni, az miért rossz ember, sőt "erkölcstelen". És a nagyon hülye - irodalomtudós? - valami rettentő zavarosan azt is megmagyarázta: miért morális kötelesség, hogy az emberekről lehessen tudni ilyen megmondásokat, ők azt mondják meg. És ezzel elégítsék ki mások ilyen igényeit. Meg úgy egyáltalán: az efféle bizarr igények mindig jogos igények és az a jó ember, az erényes ember, aki másoknak az ilyen bizarr igényeit kielégíti, aki meg nem, az a rossz.)

És ha van az ilyen megmondott "tökéletes férfi", akibe a "gonosz nő" nem akar beleszeretni (és a nőt ezért még verni is kellene), akkor az a nagy probléma, szerintük, amit meg kell oldani: ki kell találni, hogy mi a baja (vagy inkább: bűne!) lehet az olyan (gonosz! csúnya!) nőnek, aki nem akarja az elvárásos érzelmeket produkálni - és az miért rettenetes bűn! A szokásos agyas elméletek: a) az van, hogy a nő tényleg nem szereti azt a "nagyszerű embert" akiről pedig meg is van mondva, hogy őt kell! - ezt azzal kell magyarázni: a nőnek nem olyan érzelmei vannak, amiknek lenni kell és ez valami abnormális, és azért nem olyan érzelmei vannak a nőnek, mert ez a nő szexuálisan és érzelmileg abnormális! b) verzió: a nő biztosan igenis szereti azt a tökéletes ideálisembert - akiről meg is van mondva, hogy őt kell, mert ő az: ő maga is mondja, sőt még el is játssza, elmutogatja mások közreműködése nélkül is még azt is: őt mások mennyire imádják. És az ilyen magamutogató ideálisemberrel minden rendben van, az ő viselkedése teljesen normális - és a "gondolkodása" is. Pláne a világképe, az elképzelései a világ berendezkedéséről.

Miféle emberek, akik ilyenkor elhiszik, ami el lett mutogatva...

Ki kicsoda

Kérkedett vele a nő: ő az, akinek több jár, mint másoknak. És neki jár az ami kell! A klienseitől pedig extra jutalom, hálaajándék - nem jelképes, hanem értékes és különleges dolgok, amiknek az értéke is összemérhető a munkabérével vagy inkább meghaladja azt. És földühödött, amikor arról beszéltem: én egy másik ember iránt érzek olyan hálát, amire ő tartott igényt. És arról beszélt: ha nem adják, ami kell, ő akkor is követeli és hisztériázik és kierőszakolja - de neki azt igenis meg kell adni!

Ha valaki annyira tud örülni bizonyos javaknak, hát fogadja el, ha adják és örüljön - magánemberként. De más dolog örülni neki és megint más másoknak: ügyfeleinek, klienseinek dicsekedni azzal, hogy neki az jár - és azt ő igenis kihisztizi kierőszakolja! Azután tettleg is kierőszakolni az "ajándékozást", elvenni, ha a másik önszántából nem adja: mert neki az jár és az ő megajándékozása az az esemény, aminek meg kell történni! Ezt csinálta végül. Én nem akartam odaadni neki ajándékba azt, amit elvett tőlem. De ő úgy értelmezte, neki az volt a természetes: annak kell lenni! Nekem megajándékozni őt! És utána demonstratívan és teátrálisan nyájasan, jóanyukásan megdicsért engem azért, mert azt csináltam, amit kell. Azzal a dicsérettel is kifejezte: ez az a viselkedés, amiért a dicséret jár. Kinyilatkoztatta, ő mit tart kívánatosnak és dicséretre méltónak.

Utána beszélgettünk M. nénivel. Neki természetes volt mindenféle lelki emberekkel érintkezni, igénye is volt rá és még válogatós sem volt - és naiv volt és sok mindent elhitt, de abban nem hitt, hogy mindenki szent, aki valamiféle lelki embernek adja ki magát.

(Ő képes volt különbséget tenni a bármely és a van olyan között - és nem gondolkodott extrém, mitikus szélsőségekben. Pedig talán senki nem tartotta nagyon okosnak, eszesnek, talán ő sem magát. Én sem tartom magam annak, de én is különbséget teszek.)