2011. július 31.

(tiszteletreméltó)

Nézni, ahogy a tiszteletreméltó embert nyilvánosan ajnározzák a hívei. Látni, ahogy hirtelen fölbukkan valaki, aki megvádolja azzal a "bűnnel", amit vele szemben elkövetett. És látni a tiszteletreméltó ember felháborodását; ő kikéri ezt magának, ez rágalom, ő ilyet soha és senkivel. Ő nem olyan. Mit érezzek? Kaján örömöt? kárörömöt? a leleplezés miatt - nem a nyilvánosság előtt, hanem csak hogy előttem. Vagy csak afölötti öröm, hogy megtudtam valamit? vagy csak a döbbenet? Mert ÉN tudom, hogy megtette ugyanazt (is és még annál többet is) énvelem is. És tudom azt is, hogy hazudik. Hazug a védekezése: ő soha, ő nem olyan. De igen, olyan. És még hazug is. Olyan hazug ember, aki letagadja a tetteit, amik őt nem abban a színben tüntetik föl, akinek mutatni szeretni magát - nem annak a nagy jóságos mindenható félistennek.

És tudni még valamit: az ilyen embernek (ez abszolút jellemző volt) minden kritika, ne adj' isten szembesítés a nemkívánatos tetteivel (tkp. hiányosságaival) rosszindulatú támadás - az illető minden kritikára azzal reagált, hogy azzal biztosan szándékosan és konspiratívan, érdekből akar neki ártani a konkurencia.

Tudni: az ilyen emberben soha föl se merül a lehetősége se, hogy a másik nem elsősorban ővele van elfoglalva, nem ő a fontos, egyáltalán: nem ő a világ közepe - hanem más fontos. Mondjuk rendet rakni ellentmondásos információk között. Megkérdezni: hogy gondolta, miért mondta. (Pl. mint ismeretterjesztő guru.) Tisztázni vagy megbeszélni valamit. Ami önmagában se járna rá nézve semmi különösebb kedvezőtlen következménnyel - hacsak azzal, hogy el kellett volna ismernie: nem olyan mindenható és emberfelettien tökéletes, ami akart lenni: ilyen szerepben tetszelegni. (Mint "guru", a rajongók előtt.) És legtöbbször még az ilyen tökéletlenségeket is ki lehetne magyarázni, ha valakinek az kell. (Rossz lehet tényleg: vagy azt kellene elismerni, hogy az ember nem rendelkezik olyan emberfeletti és korlátlan lehetőségekkel, csak olyan közönséges és gyarló halandó maga is, azért volt kénytelen vagy azért tévedett - vagy azt kellene elismerni, hogy csakis és kizárólag az ő felelőssége, amit csinált, nem volt különösebb kényszerítő "objektív" oka)

És tényleg, normális ember bizonyos helyzetekben udvariasságból mond valami közhelyes kifogást. Ami nem is arról szól, hanem valami egészen másról (az udvariaskodásról, a másik ember igényeinek a méltánylásáról) - a nem normális embernek ez nincs. Csak biztosan mindig a vérre menő harc van és minden konfrontáció biztosan az. És aki vele konfrontálódik, ellentmond - jelentéktelen pici dolgokban: Ultraortodox - az mind gonosz Ellenség, akit le kell győzni! Vagy legalábbis eszközként használni. Másféle funkciója, szerepe a másik embernek nem lehetett. (És ezért én is "eszközként" használtam a saját céljaimra, tudatosan - de ez pontatlan. Kb. csak az történt, hogy nem voltam udvarias én sem, pláne az elvárt módon: mindenkitől, de főleg nőktől imádatot és agyba-főbe dicsérést várnak el. És nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Hogy meg se próbáltam.)

Dolgok, amiktől irtózom, undorodom. Meg még más. És a késztetés: leküzdeni saját rossz érzéseimet. És, mit ad isten, elő bír fordulni olyan szituáció, amikor az olyan ember szinte felkínálja magát erre. És a hülye azt hiszi persze: a másik őt akarja legyőzni biztosan! Nem mondtam, hogy nem, csak szociális fóbiám van, azon szeretnék úrrá lenni és ezért kezdeményeztem beszélgetést - nagy lélekbúvár guruk nem értik ezt meg, és nem ismerik föl! és pláne megtiszteltetésnek nem veszik, ha félénk emberek is szóba állnak velük - ha valaki nem nyalja-falja őket, pláne női közönség nem produkálja azt a sikoltozó rajongást, ami elvárás, az már biztosan gonosz ellenség.)

De utána ugyanezt nem akartam tenni mással. (Andorral.)

2011. július 27.

Kétszer kettő

(folytatás)

Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...

Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...

És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.

2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...

Szerethetetlen

Én vagyok a Rossz.
 
 3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést -   a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.

Közben a másik ember le is van szarva.

Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.

Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.

Kétszer kettő.

Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...

Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.

És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...

És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...

És még meg is volt magyarázva.

2011. július 24.

(animus)

És az az egész csak még iszonyúbb volt, mindig, még iszonyúbb attól, hogy én nem vagyok olyan leglegnő.

Aki miatt érdemes lenne, akivel ezt tényleg. Az a rettenetes magakellető pózolás, riszálás. Mert velem "érdemes". Ha én valami olyan világszépe lennék, lettem volna, valami olyan gyönyörűség, akiért magától értetődően muszáj rajongani, akkor legalább ez menthette volna azt a viselkedést. (Vagy ha akármi, ha tényleg valami személyes jó tulajdonság, érdem, amit ki lehet nézni valakiből. Ha mondjuk azért "érdemes" valakivel, mert olyan kedves, jóságos, okos, intelligens, olyan nagyon-nagyon, hogy annak terjed messzire a híre. De nekem semmi egyéb ilyen nagyon nagy, látványos személyes érdemem se volt. (És mellesleg még aztán: ő utálja az olyan embereket. Voltak pedig egypáran.))

Érthetetlen volt csak ezért is. Hogy mégis, mivel érdemeltem én ezt ki. Ezt a fene nagy magakelletést. Ahogy ugyanígy az is, hogy egyes nők ellenszenvét mivel. És miféle ellenszenvet. Nincs nekem semmim, ami miatt énrám mint nőre "irigykedni" kellene. Lehetne egyáltalán.  Le kellene engem győzni, és megmutatni - mert ez valahogy mindig erről szólt. Mért pont engem.  Ahogy mellesleg nem voltak igazak soha azok a konkrét dolgok se, amik miatt állítólag. Árnyékra vetődtek, mindig.

Iszonyú volt ez is.

Ez az abszolút értelmetlensége az egésznek. 

(otthon)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés.

Mint egy mindig rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig megbotlik az ember. Mégis.

És rohadtul hiányzik csak technikai okokból is: azért, mert így, hogy van, de nincs, nem tudok és nem akarok és nem fogok leírni se dolgokat. Amik nekem fontosak. Örökre titok.

(Ugyanígy hiányzott akkor. Nem mertem a hiányában megszólítani. Nevesíteni. Az egyes szám második személlyel. Töredékek - név nélkül. És egy rohadt szemét alak már csak ezért is. Nem lehet róla írni. Nem lehet leírni. Bizonyos dolgokat. Így nem, nélküle nem. Kíváncsi lennék, mindenki etikai kötelességének érzi-e fizikailag is magáévá tenni azt, akiről, már olyanokat - hogy joga legyen hozzá. Muszáj ezt? (Ez költői kérdés volt.))

Kedves Andor! Egy rakás bosszúság vagy! Mert nem vagy, csak azért.

Bosszú

Nem tudom, csak sejtem, hogy azelőtt is

Rosszul sejtetted, bébi. És, ahogy elnézem, a többi sejtelmed is körülbelül ilyen értékű volt. Há. Há. Há.

Vagy: hagyd ezt azokra, bébi, akik értenek hozzá.

(otthonunk)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés. Mint egy rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig  megbotlik az ember...

csak a helyiértékük fontos

Kíváncsi vagyok, kinek hisz még. (Ha egyáltalán gondol rám.) Azokon a dolgokon kívül, amiket, akkor úgy nézett ki, eleve megfeltételezett nekem.

Nevek tengere

Emiatt ijedtem meg tőle is mindig: hogy ugyanaz kell neki, ugyanazt csinálja velem. És ugyanattól a játszmától. Ahogy be kellett vallanom, hogy én hiszek a magasabb dimenziókban, ahogy be kellett "bizonyítani", hogy igenis nekem fontosak a Ley-vonalak. Sőt: biztosan nekem van olyan családom is, amilyen nincs. A többiről mind nem is beszélve.

Vagy másképpen ugyanaz: kitalálni és igenis tudni, hogy a másik miféle, mi baja van, mi kell neki, biztosan - és azért csinálni vele valamit, ami neki rossz, aminek szükségképpen rossz következményei lesznek: mert ki van találva, hogy neki kinek kell lenni.

mindig igazam szokott lenni.

Egészen vakon.

Nekem nem mindig.

Nevek tengere

És nem is akarom tudni se, neki miféle fogalmai vannak az "igazságról".

2011. július 6.

Időtlen

Tudom, hogy az olyan ember számára gyakorlatilag nem létezik különbség, nem fogja fel a különbséget a szexualitás testi megnyilvánulásai és a nem mint társadalmi konstrukció között.

Tudom, ahogy az olyan ember számára általában a fizikai valósággal való kapcsolat nem létezik arra a fizikai valóságra irányuló vágyként sem - neki ideái vannak, amiknek lenni kell! meg kell lenni, és az ő vágyai arra irányulnak: az ideára. És ez az "örök szerelem"...

Tudom, ahogy az ilyen ember az ideákhoz "kötődik", "érzelmileg" - és a másik emberhez úgy és azért. Pláne, mert már Platón is megmondta: eztet így kell! Szeretni az ideákat kell és vonzódni is az ideákhoz kell, így. Mert csak az ilyen szerelem örök...

És tudom azt is, az ilyen ember miket magyaráz bele aztán az olyan nem ideális megnyilvánulásokba, mint amit én írtam nemrég. Egyáltalán: abba, ha valaki a másik emberhez és a saját szexualitásához így viszonyul - és nem olyan ideálosan és identitásosan, ahogy kell! Kétszeresen se. A saját nemiségét vagy a (testi, fizikai) szexuális vonzalmat magát se úgy éli meg, ahogy azt "kell": ideálosan. Nem önmaga elképzelt, vágyott és társadalmilag jóváhagyott ideáját akarja megvalósítani - és nem ezzel az ideával akar egyesülni gnosztikusan. És a másik emberhez való viszonya sem arról szól, hogy a másik ember ilyen vagy olyan szerepre van szánva - és benne ilyen vagy olyan ideáknak, ideáloknak kéne megtestesülve lenni.

És pláne, ha valakinek aztán még egy-egy konkrét személyhez való érzelmi viszonya se olyan ideális, amilyennek "lenni kell". Nem ideákhoz kötődik, "érzelmileg": érzelmek ideájához, történések ideájához, sztorikhoz, amiknek lenni kell - mert ki vannak találva, el vannak tervezve, és azok vannak megírva könyvekbe' is.