(folytatás)
Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...
Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...
És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.
2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...
Szerethetetlen
Én vagyok a Rossz.
3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést - a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.
Közben a másik ember le is van szarva.
Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.
Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.
Kétszer kettő.
Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...
Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.
És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...
És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...
És még meg is volt magyarázva.
Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...
Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...
És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.
2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...
Szerethetetlen
Én vagyok a Rossz.
3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést - a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.
Közben a másik ember le is van szarva.
Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.
Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.
Kétszer kettő.
Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...
Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.
És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...
És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...
És még meg is volt magyarázva.