A következő címkéjű bejegyzések mutatása: logika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: logika. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 9.

(a tér)

A "gondolkodásuk" és a viselkedésük egyik alapvető struktúrája és szervező elve volt, hogy mindenkinek azt kell szeretni és azt kell akarni, amit ők akarnak - és mások azt akkor intézzék el csinálják meg és adják! (És azt elutasítani, azt utálni amit ők.) A másik meg: olyannak kell lenni, mint ők! mert mindig az a jó (ők az etalon) - és aki nem olyan az a rossz! És az is rossz és gonosz, aki nem adja meg ami nekik kell! Amit erőszakosan követelnek.

2013. október 23.

(világkép)

Amikor lelépett, szinte természetesnek tűnt: vannak férfiprostituáltak és a szexet vásárolni "kell". De vannak akiknek tényleg az a természetes: akár szex akár más élvezet, azt vásárolni kell - mert csak azt lehet élvezni ami pénzbe kerül és sokba! Ha valaki megvásárolható élvezeteket akar, abból logikusan következik: ha ő azt akarja, azt azzal kell "bizonyítania", hogy fizet érte.

Ez is jellemző volt arra a baromra: csak olyan dolgok fogyasztását/birtoklását lehet élvezni amik pénzbe kerülnek - sokba, mert az az élvezeti értéke. És követelte: mások adjanak neki olyat! És követelte: mások úgy akarják őt és az "élvezeteket" amit ő kínálgat, hogy fizetnek érte. Követelte: a lányok is úgy akarják őt és azzal bizonyítsák, hogy akarják őt és azt amit kínálgat, az ő micsodáját, hogy fizetnek érte. Irodalmi nők is rendre ezt hangoztatták: csak az az erkölcsös és egészséges élvezet amiért fizetni kell és ha a nő akar valamit, fizessen érte - a férfi szerelméért és a szexért is. Azok a nők, akik olyan dolgokat élveznek, amiért nem fizetnek, például a szexet fizetés nélkül azok az erkölcstelen rossz abnormális nők! Ha a nő akarja a férfi szerelmét vagy a szexet azt azzal kell bizonyítania, hogy fizet érte!

2013. február 18.

A jó és a rossz

Találkozott azzal a lánnyal, aki az álmai nője volt és még úgy is viselkedett: egyből meg is hívta őt egy külföldi utazásra is és neki az is tetszett - és ő volt az ideális nő, aki mindent adott volna neki, ami kell. És én a rossz, aki azt mind nem adta - és akire azért haragudott és követelőzött és fenyegetőzött. Volt az álomnő, ami neki kellett volna és különféle eszményi és ideális dolgok: olyan regényes szerelem, amit ő romantikus regényekben olvasott, olyan ideálnő, olyan romantikus körülmények (az erkély!) és az erkélyes ház, plusz még önmagáról is voltak ilyen vágyott eszményei: ki akar lenni - és én a rossz, aki azt mind nem adja!

II.
Amikor a végén nyávogott, hogy ott semmi nincs ami neki kéne, akkor beszélt valami számításáról: ő azt nem találta ott meg és azon "gondolkodik" hogy ha félév végéig sem, akkor inkább elmegy máshova. Talán többször beszélt arról is - először csak nyávogott, utána részletezte és magyarázta. Mindenesetre akkor, amikor részletezte, "konkrét" anyagias számításokról beszélt - neki pénz kéne, saját lakás kéne és ő "valaki" akar lenni. És ő a mérnökhallgatókat, akik senkik, akik csak tanulnak és diplomát akarnak, lenézi és megveti. (És ő azért nem akart olyan lenni, azért akart "valaki" lenni. Énrám meg azért haragudott, mert én nem adtam neki ehhez a kellékeket.) Látványosan mutogatta is. Olyankor mindig, amikor előadta, hangoztatta azt is: ő másokat hogy utál, lenéz és megvet, a környezetét is, mert az nem felel meg az igényeinek. És ő ezért a menő...

Abból az egész nyávogásból akkor úgy tűnt: elsősorban az egyetem nem tetszik neki és a város, mert ő ott "nem találta meg a számítását". És ott nincs olyan társasági élet se, és még olyan lányok se, ami neki kéne, és ott nincs olyan ideálnő. Zavaros is volt: valami számításról beszélt, hogy ő azt ott nem találta meg ha nem találja meg akkor lehet hogy a félév végén lelép, azon "gondolkodik". Ez már a szorgalmi időszak vége felé volt, talán már vizsgaidőszakban. (Már az után, hogy fölháborodott és megsértődött amiatt is - és rám haragudott - mert őt nem hívták meg olyan szilveszteri buliba se, ahova menni akart.) Ahhoz képest akarta még a vizsgaidőszak végéig megtalálni a számítását. Később derült ki: az ideálnő volt a főszereplője.

Arról szólt az is, ahogy elköszönt tőlem. Iszonyú teátrálisan (de mint egy hivatásos színész, amikor ripacskodva, túlzóan színpadiasan eljátszik ilyen szerepet) leereszkedőn és úgy, mintha ő az lenne, aki akart lenni: egyrészt olyan felsőbbrendű, menő valaki, akinek van honnan leereszkednie, másrészt a nők rajongásának és vágyainak a tárgya - akit annyira akarnak, hogy ajándékokat is fölajánlanak neki (és arra igényt is tart), de a közeledésükre fensőbbségesen nemet mond, mindig muszáj, mert valamiért senki nem felelt meg az igényeinek mégsem. És azért nyávogott és hisztizett, hogy neki ez kell: hogy így történjenek a dolgok, és ő az akar lenni - és meg volt sértődve, mert tőlünk, lakótársaitól nem kapta ezt meg. Mert én nem adtam, és én nem ajánlottam föl neki ugyanolyan ajándékokat és nem adtam meg neki azt a szerepet. Ennek ellenére akkor eljátszotta, mintha az történt volna, amiért hisztizett: én is akartam  volna őt, mint azok a lányok, akiket elutasított és ő az a szerep lenne (ott is, velem szemben), aki-ami ő akart lenni: a nők vágyainak és hódolatának a tárgya. (Konkrétan az enyém.) Nem értettem, mire fel játssza az eszét és azt se, hogy velem mire fel viselkedik úgy - mert kicsit se volt vonzó, egy bunkó seggfej volt és én nem akartam a társaságát és örültem, hogy elhúz onnan. Reméltem, minél messzebb és tartósabban.

Az stimmelt, hogy én nem feleltem meg az igényeinek. Ezt nyilatkoztatta ki napi huszonnégy órában, ezért utált (és lenézett, megvetett és haragudott - és mocskolódott, rágalmazott) és ezért viselkedett egyre fenyegetőbben. Volt okom nem akarni a társaságát.

Megdöbbentő volt, hogy valaki annyira ne legyen tisztában a saját viselkedése reális értékével és okszerű, várható következményeivel. Láthatóan nem akart tudomást venni róla, hogy azok után, ahogy hónapokon át viselkedett velem és általában is, kicsit se vonzó, se a személye, se a társasága. Egész félévben nyávogott, hisztizett, követelőzött - és duzzogott és fenyegetőzött és bosszút állt, mert nem adják, ami neki kell, mert én nem adtam.  És agresszíven, indulatosan undorodott a fizikai jelenlétemtől, a puszta létezésemtől is, utált és lenézett, becsmérelt és rágalmazott, és fenyegetően agresszív volt. És ez az egész egyre szélsőségesebb lett. Utána meg eljátszotta, hogy ő a vonzó személyiség, aki leereszkedőn elutasít engem, aki (biztosan) imádom és akarom őt - ahogy (elmondása szerint) mindig ezt csinálta más lányokkal is. És előadta nekünk, hogy ez az, amire ő vágyik. Félelmetes volt. Csak ezért is jó okom volt nem akarni a társaságát.

Mindig az volt a menetrend: volt az, ami neki tetszett és kellett volna (nőideálok, ideális-vágyott események: min. olyan külföldi utazások, ahova menni akart és a nőideálok imádata és hogy akarják az ő társaságát és hívják meg olyan bulikba, ahova menni akar, plusz még a lakás is, ami neki kellett volna: ideálnővel) - és haragudott, mert én nem olyan nőideál voltam, ami neki kellett, és én nem adtam azt, ami neki kellett. És mindig rám haragudott és engem büntetett.

III.
Volt az álomnő (akibe annyira szerelmes volt és annyira epekedett érte, hogy halt bele - de azért arra még futotta, hogy énrám haragudjon amiatt is, mert én nem vagyok olyan! és én nem hívtam meg olyan külföldi utazásra sem!). Azután ebből is menetrend lett: mindig voltak azok a nőideálok, akikkel ő máshol találkozott, és akik neki tetszettek, mert pont majdnem mindenben megfeleltek volna az igényeinek - és voltam én: a rossz aki mind nem adja azt és akit azért bántalmazni kell. Amikor visszajött (mégis) akkor már fizikailag is megpróbált rám támadni, többször is. Mert neki ilyen "intimitás" kellett volna: előadta azt is. És megsértődött még amiatt is, mert azt sem engedtem meg, megkértem, ne rugdosson. Nem adtam neki azt a "szexet"  sem, ami neki kellett. Mert ő volt a nőgyűlölő jani, aki undorodik a nők testétől és a női nemi szervtől: alaposan részletezte előttünk ezt is, hogy mi mindentől undorodik (miközben nyafogott, hogy neki barátnő kell és egyre hiányosabb öltözékben és egyre obszcénebbül riszálta magát, és közben harsányan utálkozott a nők "erkölcstelen" vágyaitól) - és bántalmazni akarta a nők testét, és neki az tetszett, filmekben is, ha például nőket megöltek, és neki az kellett volna.

Mert azt ő olvasta is, és meg volt írva híres magyar írók és költők műveiben is: a nők teste és nemi szerve és a vaginális közösülés milyen undorító! és ha egy nőnek női teste és női nemi szerve van és baszni akar vagy gyereket szül az a nő milyen undorító és erkölcstelen és rossz-gonosz! (És még az is meg volt írva a híresírók műveiben és még filmben is látta, hogy a nőket ezért büntetni kell és bántalmazni kell! És filmben még azt is látta, hogy a nőt meg kell ölni.)

Bántalmazni akarta nők testét és neki az tetszett, ha filmekben is az volt. Azt élvezte, már akkor, abban a félévben, amikor közös lakásban laktunk. Később fizikailag is akarta velem csinálni azt is. Rám támadt nem egyszer és rugdosni vagy ütlegelni akart vagy föllökni. És haragudott és megvetett azért is, mert én azt sem adtam, nem akartam megengedni. Egyre jobban utált-gyűlölt (mert semmit nem adtam, ami neki kell!) és egyre indulatosabb lett.

De a nagy utálata és agressziója mellé mindenből volt olyan ideális, ami neki kellett volna: ideális nő, életvitel, körülmények. Amiket ő mind "akart". És ő azért a jó volt, aki akarja azt a sok eszményi dolgot. És az a rossz, aki azt nem adja, nem csinálja, nem akarja azt: amit ő, ami neki kell.

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.

2011. július 27.

Kétszer kettő

(folytatás)

Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...

Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...

És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.

2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...

Szerethetetlen

Én vagyok a Rossz.
 
 3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést -   a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.

Közben a másik ember le is van szarva.

Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.

Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.

Kétszer kettő.

Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...

Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.

És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...

És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...

És még meg is volt magyarázva.

2010. június 8.

v8

r ijesztő megnyilvánulásai is csak a látható felszín voltak valamin. Kezdetben. Jelenség, amit láthatok - de nem tudhatom, mi van mögötte. És amíg nem közli az ellenkezőjét, nem is tartozik rám.

Csak azt láttam belőle, ami szemmel látható volt: amit mások is láttak, meg is botránkoztak rajta. A támadásain, az irracionális agresszióján. Én meg is ijedtem és kellemetlen és kényelmetlen volt ez is - mert én tapasztaltam már hasonló agressziót. De annak tudtam, mi volt a hátterében, pl. kinyilvánított nőgyűlölet. Hogy r támadásainak mi az oka, azt nem tudhattam. Elég gusztustalan és fenyegető volt önmagában is, de hogy miért csinálja, mit akar, és mit fog csinálni még, azt nem lehetett tudni - ahogy korábban ezt tudhattam, mert az a barom elég egyértelműen kinyilvánította (mindig) hogy ő (mint "romantikus szerelmes") hogy meg van sértődve, mert én nem adom, ami neki kell (és mert ő egyébként is hogy utálja a lányokat) és állandóan bosszút akart állni ezért: tudhattam, hogy van okom félni tőle. (És el is menekültem előle.) De r esetében ilyen dolgokról nem volt, nem lehetett tudomásom - a tanárom volt, aki rögtön az első rajzórán, ahogy meglátott, elég alpárian agresszív modorban nekem esett: csak, mert nem tetszett neki a képem. Aztán még jópárszor...

Azután bj. Az értetlenkedése és méltatlankodása és a felháborodása - még direkt ezen. (Nem ezen, az már más volt: akkor már a tanár úr kinyilatkoztatta a "fóbiáját" és azzal magyarázta visszamenőleg is az agressziórohamait: erről akartam vele beszélni. De bj ezt összemosta azokkal a korábbi támadásokkal, amik még nem voltak megindokolva.) Hogy ha én egyszer látok valamit, amit ijesztőnek látok, hogy valaki ilyet csinál, alkalomszerűen, akkor miért megyek oda hozzá megbeszélni, hogy gondolta ezt (hogy a homofóbiájával indokolja az agressziórohamait és azt, hogy ő "nem tud elviselni" engem és takarodjam az egyetemről) - ahelyett, hogy jó messzire elkerülném az idők végezetéig, miután megijedtem tőle. Pláne. Ha egyszer nem vagyok külső okok által kényszerítve, nem kötelező odamenni hozzá: érthetetlen. És még ez is felháborító!

És ő nem érti, hogy lehet, ő még soha nem hallott ilyenről! Hogy egy hallgató csak úgy fogja magát, és odamegy egy oktatóhoz, hogy kérdezzen tőle valamit!

Az meg végül is nem számít, hogy r esett nekem: mit csináljak mert egy nőnek mi a dolga. És kussoljak! és ne legyek építész, és ne járjak oda az egyetemre, mert ő nem akarja! de meg egyébként is. Ne legyek konkrét személy se, akit nem ő talált ki, mert ő az ilyet nem szereti! Ő azt szereti, ha az van a valóságban, ami az ő fejében! És ő, mint az egyetem oktatója, igenis azt csinál velem, amit akar. Meg mert ő férfi! Ettől: hogy őneki "joga van" azt csinálni velem, amit akar - erőszakoskodni velem, követelőzni, olyan magánéletre kényszeríteni akarni, ami neki tetszik és kiélni rajtam a "fóbiás" indulatait. És végül még a sértődött nyivákolása, hogy én bántom őt (az általa vélelmezett szexuális orientációval) és az milyen "felháborító", hogy én miket csinálok vele - korlátozni akartam őt a homofób "véleménynyilvánításban".

És még azzal is hogy bántottam őt (én őt!), hogy nem azt gondolom róla és az erőszakoskodásáról (arról, hogy engem "nőies" életmódra akart kényszeríteni és szexre férfiakkal akkor is, ha én azt nem akarom), amit erről gondolni kell, és rossz embernek gondolom őt azért, mert homofób...

2.
És az sem számított, hogy az, hogy én odamentem hozzá, beszélni akartam vele (mint építésszel és rajztanárral, ilyen dolgokról - és NEM a magánéletemről) ez eleve önmagában arról szólt, hogy én nem tartottam és nem akartam őt rossz embernek tartani. Hogy bíztam, bízni akartam benne. Azt akkor még nem tudtam, milyen "fóbiái" vannak és énvelem miért volt mindig is taplón agresszív - ezt akkor mondta meg, amikor odamentem hozzá konzultálni. (Megígérte azt a konzultációt.)

Az ellentmondás meg pláne nem számít.

Ahogy egyszerre voltak képesek kifogásolni és büntetni azért, hogy miért bíztam benne, miért nem tartottam rossz embernek, ha egyszer olyanokat csinál néha (taplón agresszív volt, nem tudtam, miért) - és hogy miért nem tartom jó embernek, amikor kiderült, hogy mi volt az agressziója oka: megmondta, hogy ő homofób és engem azért utál, mert én "biztosan leszbikus" vagyok. (És még ehhez ráadásul az is meg lett mondva, hogy ez csupa jóságosság, mert ő egy jó ember és kizárólag és direkt "jóemberség" a homofóbiája is.)

És ez volt a legiszonyúbb. Ez az ellentmondás. Az ellentmondásaik.

Ráadásul az egész tanszék is lelkesen asszisztált a jóemberkedéséhez. Miután szörnyen felháborodott, hogy én ezt nem értékelem, mehetett volna még egy kört nyivákolni, bj-hez is. bj meg örülhetett volna neki: na ugye! Örülhettek volna egymásnak.