A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idill. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idill. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. február 7.

(idill)

avagy a r e p a r a t í v   t e r a p e u t a Honti M. fantasztikus "hősiessége"

Eleinte főként vmi "udvarlói" szerepre akart kinevezni. (Mint pszichológus a kliensét - mint hangsúlyozottan kifogástalan szexualitású és kifogástalanul-eszményien nőies pszichológusNŐ a hangsúlyozottan "deviáns", nem megfelelő nemiségű női kliensét.)

És eleinte még csak nem is evilági férfiakkal, hanem természetfölötti, nőrabló bestiákkal azonosított, ilyen "férfi princípiumot" vélt meglátni bennem. Pl. a nőrabló griffmadarat, aztán a bikát - és micsoda kirobbanó örömmel! -: többé-kevésbé az ő ízlésének megfelelően mitikus hímként azt is. Azzal az indokkal (úgy is, mint jó-ó "jobb agyféltekés szimbólumos" indokkal), hogy a nemi önkifejezésem egyes elemei - pl. a hajam színe, ruházatom színe - ezeket "szimbolizálják. (És direkt alaposan kihangsúlyozta ennek a természetfölötti férfi princípiumnak a szexuális funkcióját is, sőt magát a szexuális aktust, nászt is az ilyen magasztosan "eszményi" férfi princípiummal - mintha ez a tökéletes és eszményi férfiasság megtestesülése lett volna, akivel-amivel a nőknek a szexuális kapcsolatra is áhítozni KELL! Konkrétan így is került szóba. Fura volt a modora is: kifejezetten örülni látszott, hogy ilyen "eszményi" férfiasságról-szexről ábrándozhat - úgy is, mint pszichológus, az én jelenlétemben, a kliense jelenlétében. Utána már visszafogottabban lelkesedett, és végül beérte volna antropomorf istenségekkel is. Pl. az antik görög-római mitológia szépfiúival - nekem tehát ez által ezt a hitvilágot és antik kultúrát is képviselnem kellett: ez NEM pozitívum volt.) 

A másik mitikus-sztereotip "férfi princípium", aminek kinevezett, és a bűneit (harsányan hangoztatva) rám vetítette, a "gonosz, elnyomó férfias hatalom" azaz "atyai princípium" volt. Rendszeresen kb. bűnbaknak nevezett ki, és engem hibáztatott valami titokzatos- mitikus "gonosz és elnyomó hatalom" ill. férfi princípium bűneiért (amiatt is, mert a műszaki felsőoktatásban tanultam - pláne lány létemre: biológiai nőként). Amitől "az egész világ" szenved, ill. neki személy szerint is szenvedést okozott. (Én egyértelműen annak a "gonosznak" voltam kinevezve ilyenkor - egy nem konkretizált, mitikus-titokzatos "gonosz, elnyomó hatalom" képviselőjének. Fölbukkantak összeesküvés-elméletes részletek is: már a kapcsolatunk kezdetén is.) 

A végén kiderült: neki volt egy bántalmazó "atyai tekintély" családtagja - valszeg az apja, de a tényleges családi kapcsolat el volt homályosítva. Nem az volt a lényeg és nem az volt tematizálva. Hanem annnak a szereplőnek a mitizált és univerzalizált szerepe: ő volt az "elnyomó, gonosz férfias hatalom". Az egyik olyan ezoterikus szeánszon lett ez egyértelmű, ott lett kinyilatkoztatva. 

Mert a kapcsolatunk végén azokra a bizarr ezotérikus szeánszokra is el lettem ráncigálva - muszáj volt. (De számomra pl. ott derült ki pl., hogy a hölgy - H.M. - a Silva-féle agykontroll lelkes híve: ott ő maga hangoztatta.) A szeánszok tematikája a Tarot "nagy arkánumai" lettek volna... Nekem egyébként csak akkor szólt, akkor jutott eszébe, kellek én oda, amikor a "gimel", azaz "császárnő" került műsorra - ami valami eszményi "anyai princípium" volt, ill. az az eszményi anyai princípium (hangsúlyosan) MINT az eszményi "női princípium".

Következő alkalommal (a "daleth" azaz "uralkodó" ürügyén) mesélt arról a "gonosz, elnyomó hatalom" férfirokonáról: tulajdonképp ő lett volna a "műsor", és mindenkinek egy pont olyan férfi princípiumra kellett volna gondolni, olyat elképzelni: ezt (is) nagyon erőszakosan követelte. Nekem persze úgy sem sikerült: nem voltak ilyen rossz (családi) élményeim. Személyes élmények híján ő persze azzal is beérte volna - követelte és forszírozta azt is -, ha műalkotások, pl. regények vagy filmek alapján képzel el valaki olyat. Sokan ezt is tették. Velem akkor már régóta erőszakoskodott ilyen stílusban, elegem volt belőle. 

Ott beszélt részletesen arról a gyerekkori élményéről, amivel tematizálni is akarta azt az alkalmat: őt gyerekkorában "az a gonosz férfi princípium" (apja?) egyszer nagyon meg is verte. Azt ott nem mondta, miért. Négyszemközt ("terápiában") még előkerültek párszor az ő (a terapeuta) gyerekkori élményei, és pl. az is, hogy ő gyerekkorában "nagyon dacos és engedetlen volt", és "mindig azt csinálta, amit nem szabad", és olyasmi is, hogy "egyszer nagyon meg is büntették"...

Ezek a dolgok mindig akkor jutottak eszébe, amikor nekem (mint kliensnek) az volt a "bűnöm", hogy nem engedelmeskedtem (neki, csak neki!). És egyrészt hibáztatott, másrészt (néha) "nosztalgikusan" felidézte a gyerekkori emlékeit. A végkimenetel persze mindig az volt, hogy engem is nagyon meg kellene büntetni az engedetlenségem miatt.

Azon a szeánszon ill. közvetlen utána már egy az egyben annak a "gonosz elnyomó férfias hatalomnak", a gonosz-rossz (és "atyai" és hatalmaskodó) ffi princípiumnak a szerepét és BŰNEIT adta rám, nyíltan vádolt azzal, hogy én vagyok gonosz és erőszakos stb. 

Az ürügy már kezdetektől kb. az volt ehhez: hogy engem (végül is) a "gonosz atyai princípiummal" azonosítson (mint biológiai nőt!), annak a bűneit adja rám, hogy kezdetektől az volt a mániája: az én "abnormális" nemiségemnek is (nemi önkifejezésnek főleg, a "nem elég nőies" öltözködés, életmód) az kell legyen az oka, hogy engem 1. rosszul neveltek (nem elég nőiesnek, nem úgy, ahogy a lányokat kell, nem arra az eszményi-idilli nőiességre), és 2. biztos egy ilyen gonosz és elnyomó férfi princípium tehet arról! És pl. arról, hogy fölvettek a műegyetem építészkarára. Mert hogy a "normális női agynak" és a "természetes agynak" csak úgy magától nem lehetnek olyan képességei, ha vkinek olyan van, az csak valamilyen erőszakos és elnyomó nevelés-tanítás által kerülhet oda bele! Ahogy azt rögtön az első találkozásunkkor magyarázta. (Nagyon zavarosan, de nagyon drámai modorban.) Amit én abszolút nem értettem - biztosan "bűn" lett volna ez is. Én pl. szerettem a matekot, és nem erőszakként éltem meg, hanem úgy, hogy nekem MEGENGEDTÉK, hogy ilyen "fiús" dolgokkal foglalkozzam. (Már, aki - pl. a gimis osztályfőnöknőnk nem nézte jó szemmel.)

És az egész "folyamat" nyert egy olyan értelmet, hogy az ő részéről vmi nagyszerű és "hősies" dolog (ő pedig valami "hős") épp amiatt, mert engem arra használt, hogy a legyőzendő gonosz szerepét adja rám, és énbennem mintegy azt a "gonoszt" büntesse - ill. azt akarja "kiűzni" belőlem. 

Bőven volt az egészben nemcsak önkényes "szereposztás" (identifikáció), hanem pl. "mágikus szerepcsere" is, ezért jutott most eszembe. És mert számomra abban a helyzetben nem tűnt igazán "jó" és etikus "megoldásnak" az ilyenféle "mágia".

2021. november 13.

(idill)

(két régi bejegyzés a "magánügyek" oldalról - már rég ki is kellett volna raknom onnan)

13.02.09. Az "igényes ember", akinek az az érdeke, hogy ő azt tudhassa: ő a jó és neki járnak az ajándékok - és egyedül csak neki minden! még az is, mint h-nak, hogy ő [ítélkezhessen: kik az "életre méltók" és kiket kellene elpusztítani, kiirtani, és pláne: kik a "jók", akik a jutalmakat érdemlik és kik a "rosszak", akiket büntetni kell! és] elpusztítani akarjon másokat, akik neki nem tetszenek, akik az útjában állnak, akik nem őt szolgálják, nem adják ami neki kell!

Ahogy h-nak is "járt": minden, ami Margitkának kell! És a kapcsolatunk második fele arról szólt, hogy rendszeresen kérkedett vele nekem, mint "pszichológus" a kliensének: neki minden jár, ami neki kell! Miután a kapcsolatunk első felében szó szerint az első perctől kezdve állandóan attól volt fölhergelve, hogy én, mint fizikai létező (és mint a másik ember - és mint kliense) nem engedelmeskedem neki (neki!) az ő tetszése és (pillanatnyi) követelőzései szerint és nem azt csinálom azt ("mostazonnalmár!") és nem adom, amit ő követel tőlem: kezdve azzal, hogy nem az a bajom volt, aminek lenni kellett volna.

És nekik az "jár", hogy azt is magabiztosan tudhassák: a másik a rossz [azok a nők: szisztematikusan, mert ez specifikusan a nőkkel szemben támasztott elvárásokról szól, akik nem felelnek meg az Elvárásoknak!] - akivel igenis azt kell csinálni! elítélni és bántalmazni és (lehetőleg!) elpusztítani akarni! És ő a ROSSZ akinek nem jár semmi jó! és tilos szeretni és neki nem jár elismerés semmiért: a munkájáért sem, soha! (max. ha "ellopják" és azt hazudják, hogy "híres írók" műve stb.)

Sőt: nem jár az étel sem, amit meg akar enni! és meg kell büntetni azért is, ha enni akar! és bűnös azért is ha ételt fogyaszt és akar fogyasztani! (A Szendi Gáborért sem véletlenül lelkesedő tahó és állatias mocskos barom irodalmáraink ezt is szakmányban fennen és megfellebbezhetetlenül "tudták": nőkről, rendszeresen - elvégre "szakmai tekintély": divatos diétaguru is megmondta! És hogy a nők mindig MINDIG! a férfiak pénzét zabálják meg! Mert az az étel és annak az ára, amit a nők elfogyasztanak, a férfiakat illetné meg - vagy esetleg az "érdemesebb" nőket, pl. K. művésznőt. Az a pénz, amit a másik nő megzabál, őt illetné meg! az olyan tökéletesen nőies nőket, mint ő!)

... és ahogy a kapcsolatunk második felében egyszer-kétszer h "dicsért" valamiért: hangsúlyosan csakis olyasmiért persze, ami az ő ízlésének és igényeinek megfelelt. És mindig azt hangsúlyozta: hú ez másokhoz képest! Mert hangsúlyozni kellett azt is, hogy ez így "helyes".

II.

A "jó emberek": akiknek az kell: önmagukról azt tudhassák, hogy ők az a "jó", akinek az elismerés és jutalom jár! és ők az akivel azt kell csinálni: megjutalmazni és ajándékokkal elhalmozni! és neki adni kell - és kötelező! - ami neki kell! És ő az akar lenni, aki azt kapja - tehát neki azt meg kell kapni! (Hogy az lehessen, aki lenni akar: ahogy a "csodálatos" követelőzött.)

És ugyanúgy másról azt tudhassa: az a másik a rossz - akit azért bántalmazni kell és elpusztítani akarni! (Főleg azok a lányok, akik nem felelnek meg az ő "kifogástalan és eszményi" férfiúi igényei/k/nek, és nem adják, ami neki/k kell - és nekik az "jár"!) És a másikkal (a lányokkal/nőkkel, akik nem adják, ami kell!) azt kell csinálni, amit ő is akar csinálni vele: büntetni, bántalmazni, sőt: azokat a nőket, női testeket, akiket-amiket az eszményi hímnemű gyűlöl, lehetőleg megölni, elpusztítani is. Azért is és pláne, ha nem adja ami kell: azokat a sok nagy drága ajándékokat, az amerikai utazást és az erkélyes házat és főleg: előkelő, befolyásos és gazdag rokonságot! Azt mind, ami pedig neki igenis jár mert kell! - és kérkedett vele, ahogy aztán h is: neki az már gyerekkorában is "járt".

És az igényük és követelőzésük: legyen az is megmondva, mi a jó és mi a menő, milyennek kell lenni és mit kell/ene csinálni: ahogy n. követelte az albérletben tőlünk, lányoktól is, rendszeresen. ("Csak" amiatt is, hogy aztán meg lehessen sértődve 1. amiatt is, hogy a lányoknak "elvárásaik vannak!" ha tudniillik megmondjuk neki, aminek a megmondását követeli: mit illik, hogyan illik viselkedni - mert ő azt tudni akarja! 2. mert ő nem olyan. Pláne, a nyafogásai még ráadásul: ő nem is akar olyan lenni!) És legyen az megmondva technikailag és praktikusan is: ha azt úgy csinálják, ahogy "kell", akkor abból az legyen, ami a "jó" - akkor is, ha nem. De ez mellékes volt. Sokkal inkább akarták "tudni" [hogy mit "kell" azaz inkább kellene csinálni és milyennek kell/ene lenni: milyen eszményeket utánozni] azért: ha ők azt és úgy csinálják (mint s. a fogyókúrázást, amitől nem fogyott le, és n. azt a legeszményibb "férfiasságot", amit a lányok dolga elintézni és adni!), akkor azért járjon az elismerés és a jutalom! És tudhassák: ha azt csinálják, amit "kell" és azokat az eszményképeket utánozzák, ők akkor az, akinek azért a jutalom és elismerés "jár" - és joguk van követelni! (Ahogy követelték is.)

... és ahogy bizonyos körökben nem látni egy olyan embert se, aki ne ilyen tudásra vágyna, ne azért: lehessen tudni: ki a jó és ki a rossz! és kivel mit kell csinálni! (nőkkel főleg - és a másik nővel: aki nem olyan, mint ők!) az legyen megmondva!

2021. január 13.

(fogalmaik)

(egy) Épp tegnap került elém (kivételesen elmentettem), ahogy a környezetében rám támadtak, amikor kifogásolni mertem, hogy egy interjúban azt mondta, hogy "szerinte" (még ez se volt benne, univerzális igazságként akarta kinyilatkoztatni) a "halálvágy" a transzneműség ill. "diszfória" "tipikus tünete". És én emiatt mertem szólni, hogy 1. tudtommal nem 2. bántalmazottakat (bántalmazott nőket is) szoktak azzal vádolni: ha rosszul érzik magukat a bántalmazástól (ne adj' isten az öngyilkossági "gondolatokig" és késztetésig - én ennyire rosszul éreztem magam, amikor H-tól segítséget próbáltam kérni), az valami tűrhetetlen abnormitás, "szexuális deviancia", és minden, ami ténylegesen a bántalmazás következménye (extrém stressz, depresszió stb.) ennek a "devianciának" a következménye... Mert "normális egészséges" nőnek direkt szeretni kéne a bántalmazó faszikat. 

Azt inkább már nem mondtam (nem akartam azzal hergelni a díszes társaságot), hogy esetemben micsoda "szakember": H.M. próbálkozott efféle magyarázattal - arra, hogy én láthatóan rosszul éreztem magam az ő agressziója miatt is (rögtön első találkozásunk alkalmával), meg eleve azért akartam segítséget kérni is, mert a "csodás udvarló" (J.J.) csodás udvarlása miatt is. Hogy nekem pl. ez volt a személyes tapasztalatom azzal a Vay által elővezetett elmélettel. (Bezzeg egy kifogástalanul nőies nő!) 

És amikor szólni mertem, rám támadtak azzal, hogy 1. én vagyok a gonosz agresszor, aki megtámadta Vayt (mint gyönge virágszálat) 2. én követtem el őellene azt a bűnt, hogy elvitattam tőle az érzéseit! - és még véletlenül sem ő próbálta elvitatni pl. bántalmazott nők érzéseit. Sem azok, akik azzal vádolják kb. az átlagnőt, ha az rosszul meri érezni magát a bántalmazó kapcsolatban: "tűrhetetlen deviancia"...

(kettő) Meg még Ginelli felháborodása Krausz Tamás cikke miatt is...

2014. július 19.

Idill

Annak a "beszélgetésnek" a témái az irodalmi agyrémekben, újra és újra - ezek a Roppant Fontos Témák! (Így adta elő magát az a barom is - csak ahhoz még mellékelve volt ő maga mint fizikai valóság is; az undorító fontoskodása akkor ott és mindig. És az ő viselkedése, a konkrét viselkedése és cselekedetei. És a követelőzései.) És annak a "beszélgetésnek" (mint konkrét fizikai eseménynek) az előzményei. Ő találkozott az Álmai Nőjével aki pont olyan volt ami neki kell és úgy is viselkedett ahogy az neki tetszik - az a lány azért tetszett neki mert hú milyen szép volt! és a ködös áradozás. A franc tudja milyen volt, milyen lehetett az a lány - azzal az áradozással nem is próbálta azt elmondani, egyszerűen csak hatást kelteni akart. Ami konkrétum kiderült és a lényeg az volt, hogy annak az Ideális Nőnek az életmódja tetszett neki - és a viselkedése, az, hogy ő állítólag tetszett annak a lánynak és a lány ezt mondta is, dicsérte őt, udvarolt neki és egyből meghívta egy külföldi utazásra is! És neki ez tetszik és ez kell!

És megsértődött (már eleve meg volt sértődve) és duzzogott, mert mi nem olyanok vagyunk és ő ott tőlünk nem kap olyan meghívást se - és énrám haragudott. Fenyegetően agresszíven. Szóba sem állt velem egy darabig, másokkal se, de velem még fenyegetően is viselkedett. Azután egy este mégiscsak méltóztatott szóba állni velünk. Velem is személyesen - azért, mert megint tőlem kért enni. És ezzel kezdődött az a "beszélgetés". Szokása szerint tőlem kért enni - és szokása szerint szabadkozott, hogy ő azt úgy szégyelli, de most azért muszáj mert tartozása van mert kölcsönkért és azt kell visszafizetnie! Mert muszáj volt neki ilyen buliba menni és olyan társasutazásra és arra muszáj volt neki kölcsön is kérni és azt kell visszafizetnie és nem költheti a pénzét hétköznapi szükségleti cikkekre - mert ha arra költené akkor nem fizethetné vissza a tartozását! (És akkor ennek így együtt kell járni!)

Azután adta elő magát. A szokásos nagyképű, affektált fontoskodás; a modor mindig ugyanaz, a téma akkor az volt: ő mire költi a pénzét és mire nem. És ő milyen jól gazdálkodik és azt úgy kell és másoknak is arra kellene költeniük a pénzüket, amire ő akarja - és amire ő nem költ arra nem kell! És arra másoknak sem kellene! A másik dolog a pénzköltés tárgya-célja - neki muszáj volt kölcsönkérni mert ide kellett menni buliba és oda kellett utazni és azt muszáj volt! Mert ő utálja azokat akik nem mennek soha sehova - amikor pedig az nem is kerül pénzbe! Egyből ábrándozott és tervezgette: ő még többet akar utazni, még messzebb, mit el nem tud képzelni - és a panaszkodás és a sóhajtozás: neki arra az isten pénze se lenne elég!

A beszélgetés vége az volt, hogy neki lakás kellene mert ő meg akarja spórolni a lakbért mert kiszámolta hogy akkor nem kellene kölcsönkéregetnie - és a fölháborodása, amikor javasoltuk: költözzön be a kollégiumba. (Sőt, fölmerült akkor mint beszédtéma a szolgálati lakás is - fölháborodott azon is.) A szokásos modorban előadott szokásos utálkozása: fúj az undorító! és ő nem akar olyan lenni! Ő olyan ember akar lenni akinek van saját lakása és neki az kell! Azután a félév végén már azért nyafogott: neki olyan lány kell akinek van olyan lakása, ami neki kell!

És meg volt sértve és föl volt háborodva, mert ott nincsenek olyan lányok, amilyen neki kell, senkinek nincs olyan lakása ami neki kell - sőt olyan házak sincsenek az egész városban. És ő ott azért nem tud szerelmes lenni! A félév végén le is lépett - mert ő ott nem találta meg a számítását, mert ott nincsenek olyan lányok amilyen neki kell és senki nem adja meg, ami neki kell!

... mondta: ha máshol megtalálja a számítását, akkor nem is jön vissza. Visszajött - és végül mások előtt támadt rám, mert én nem adtam meg semmit, ami neki kellett és nem intéztem el semmit és nekem nem volt semmim, ami neki kell. Pedig ő megmondta hogy mi kell neki!

II.
És annak a lánynak az állítólagos szépsége - amiről nem mondott semmi konkrétumot. Annyit se, amennyit más fiúk képesek voltak egyszerű szavakkal elmondani. Semmi konkrétumot, csak a lehető legnagyobb általánosságot - de még azt se korrektül, hanem az epekedését és a rajongását adta elő.

És ez az egész előadás 1) az ő epedése és rajongása azért az állítólagos szépségért és 2) az mint tényállás(amit az ő epedése és rajongása bizonyít) arra volt jó, hogy azután velünk, lakótársaival arra fel fölényeskedjen, minket ott a környezetében elutasítson és utáljon, mert mi nem olyanok vagyunk és mi nem tudjuk megadni neki azt, ami az ő rajongása tárgya.

És arra volt jó, hogy engem utáljon, velem fölényeskedjen, mert én nem adom meg, ami neki kell - amit ő attól a lánytól bezzeg megkapott! Ködösen volt előadva ez is: énrám konkrétan miért haragszik. Azért-e mert én nem vagyok olyan szép és vonzó - vagy azért, mert én nem viselkedem ővele úgy, ahogy bezzeg az a lány. És én nem fejezem ki az elismerésemet olyan ajándékokkal.

2014. július 4.

(a szeretők szenvedélye)

A beteg rögeszméje minden barom irodalmárnak: a bántalmazott nőknek, a nőnek, akit bántalmaznak és bántalmazni kell! és pénzt kell igenis követelni tőle! igenis biztosan van pénze! biztosan sok pénze van! ha nincs akkor biztosan volt! biztosan sok pénzt kapott valakitől és akárhonnan! - biztosan sok fizetést kap vagy kapott! és biztosan örökölt! és biztosan gazdag férje van! Akkor is ha a nőnek épp az a "bűne" és azért kell verni és büntetni! mert nincs pénze és nincs olyan menő pesti lakása, ami a férfinak kell és nem tudja adni, ami kell! amit követelnek (és követelni kell!) tőle! Ha a nőnek az a bűne hogy nem keres sok pénzt akkor biztosan gazdag férje van - ha meg a nőnek nincs férje akkor biztosan sok fizetése van, sok pénzt keres és van vagy volt olyan lakása is, ami a férfinak kellene! csak nem akarja odaadni azt a sok pénzt és a lakást annak akinek kell! azért nem lehet szeretni!

És az a nő, aki azt állítja, hogy nem kapott pénzt és nincs pénze és soha nem is volt és nincs gazdag férje se, egyáltalán semmiféle férje nincs és soha nem is volt és pénzt sem kapott férfiaktól igenis biztosan hazudik - mert az számít ami meg van mondva! 

És mind arról fantáziáltak, nőírók teljes gőzzel és mind megmondták: az a nő akit bántalmaznak és bántalmazni kell igenis! büntetni kell! mert sokat zabál és többet, mint amennyit szabad lenne neki! és nem adja a lakást és a pénzt annak akinek kell! igenis biztosan sok pénzt kapott és igenis biztosan van vagy volt sok pénze - biztosan sok fizetést kap vagy kapott és szép vagyont örökölt és biztosan anyagi javakat kapott a férjeitől és a férfiaktól mind! és igenis biztosan gazdag férje is van vagy volt neki! Azért is tartozik a sok pénzzel! És egyáltalán. A nő akit bántalmazni kell és pénzt követelni tőle és meg van mondva! hogy igenis pénzzel tartozik mert nem adta a lakást annak akinek kell! és élelmiszerre költi a pénzt! igenis biztosan sok pénzt kapott - akárhonnan! Az nem számít honnan, kitől, milyen jogcímen, csak az, hogy a nőnek a sok pénzt kapni kell - azután odaadni, továbbadni annak, akinek az kell!

A mocskos bunkó mutogatós embernek is rögeszméje, hogy én is igenis biztosan rengeteg sok pénzt kaptam valakitől, valahonnan (akárhonnan!) - csak biztosan elköltöttem! (Drága ételre-italra biztosan! mert az is meg van mondva! - és az számít, ami megmondva van!) Mert ez meg van mondva! és az számít ami meg van mondva. És azért is kell tőlem pénzt követelni! 

2014. június 24.

Nekik az kell

Irodalomemberék agyrémei. A követeléseik meg az ő ideáik, amiket kinyilatkoztattak valóságos dolgok voltak. Valóságos volt az az erőszakoskodás és valóságosak voltak az indulataik. (Hogy egyébként mire fel, mi történt - az ő köreikben? máshol? - fogalmam sincs. És a célozgatások állítólagos eseményekre, amiket nem ismerhetek - az lejött az irodalmi ábrázolásokból, hogy ezek Mitikus Események. És ezekre hivatkozva követelőztek. Úgy általában nőkkel szemben: nekik milyen legyen egy nő - az ideálnő! - és mi mindent adjon!)

Ugyanígy volt ez azzal is, amit az a barom és a nő csináltak. A követeléseik és az indulataik abszolút reálisak voltak, az erőszakoskodásuk, az agresszivitásuk, a fenyegetéseik és a gyűlölködésük. A követeléseik tartalma is, az ő igényeik és álmaik és fene magasztos és elismerésreméltó céljaik - ami nekik mind kellett volna, amit követeltek. A képzelődéseik és fantáziálásaik és a kinyilatkoztatásaik és drámai előadásaik, hogy mik vannak: a nők milyen gonoszok rosszak és milyen undorító a testük! és az építészek milyen gonoszok és rosszak! ez nem a hétköznapi valóság volt: ezek mítoszok voltak. (És az iszonyata annak, hogy miért arról szeretnek fantáziálni, hogy a kiszemelt célcsoport tagjai milyen gonoszok és rosszak - az a barom a nők rosszaságáról és gonoszságáról, főleg az enyémről egyre inkább, a nő meg az építészekéről. És miért az kellene nekik.)

2014. június 12.

(a jó és a rossz)

Ahogy fel volt háborodva azon is, ha a lányok kaphatnak és fogyaszthatnak valamit, ami neki kell - és az nem mind az övé és nem csak ő kap belőle! És a lányok nem adják azt - a lányok nem adnak valamit, ami neki kell. Fel volt háborodva azon is ha csak képzelődött róla, hogy a lányok is kaphatnak vagy biztosan kapni akarnak valamit, ami neki kell, és amit ő nem akar adni!

De azért követelte: mondjuk azt meg neki, hogy ugye a lányoknak illik ajándékot adni névnapjukra vagy más alkalomból - mert ő az akar lenni aki azt tudja! Ő az akar lenni, aki tudja, mi illik - és ő az akar lenni, aki "akar" olyan lenni, amilyennek lenni kell, mert az az elvárás. Folyton az akart lenni, aki birtokolja a Tudást: hogyan illik viselkedni, mikor mit illik csinálni és mi az, aminek lenni kell! (És egyfolytában nyávogott és meg volt sértődve, hogy soha nem az van, a környezete azt nem adja meg neki, mi azt nem adjuk! és nem olyan eszményi nőideálok vagyunk! és soha nem azt csináljuk, amit "kell" - és ő miattunk nem tud olyan férfiideál lenni, amilyen ő lenni akar. Pláne miattunk nincs olyan eszményi és tökéletesen ideális életvitele, amilyet szeretne...) Követelőzött, mondjuk meg neki - mert ő azt tudni akarja, mert egy lányismerősének névnapja lesz és névnapi buliba hívták és olyankor ugye illik a lányoknak virágot vinni?! Nem szívesen mentünk bele a mocskos kis játékaiba, de valaki végül kelletlenül mondta, hogy igen, úgy illik - és akkor egyből fölháborodott és fölháborodva nyávogott: de ő semmit nem akar adni a lányoknak! És ő azt kikéri magának, hogy tőle ez el van várva! (+ miránk haragszik, mert biztosan mi várjuk el tőle.)

... aztán Andor vicces beszámolója V. Györgyről - és az obskúrus virágmotívum. Majdnem rettegve olvastam. Az egész úgy, ahogy volt, totálisan az ellenkezője volt annak az "ideálisnak". Ráadásul nem csak másféle ideákról beszélt és nem egyszerűen arról az anekdotikus eseményről, hogy azt neki elmondta valaki. Kifejezetten arról számolt be (ilyen benyomást keltett - föltehetően szándékosan: ki lehetne ezt nézni belőle): ő milyen ismeretek birtokában van arról: hogyan illik viselkedni. És hogyan jutott ezen ismeretek birtokába. (Emiatt is iszonyat volt levelezni vele: mert az ő világában úgy nézett ki, minden másképp van - és tudom, hogy agresszorok szemében micsoda "bűn" erről csak tudomást is szerezni! És nem lepne meg, ha a fenyegetéseknek lenne közük ehhez...)

Mindezek ellenére az a nyávogó és agresszív barom az, aki tökéletesen megtestesíti Andor irodalmár haverjainak az eszményi férfiideálját: irodalmári körökben az ilyet csodálják, imádják, és elvárás, hogy a nőknek az ilyenekbe lenne kötelező belezúgni és szerelmesnek lenni! És mindent megadni, ami az ilyen "eszményi férfiideáloknak" kell... (És udvariaskodásból kb. azt mondta: ő az én álmaim valóra váltásában szeretne segíteni. Elküldtem a fenébe.)

2013. július 21.

(undorító testek)

A nő követelőzése... és a permanens követeléseknek a hivatkozásai alapja: az én rosszaságom és megátalkodottságom - amiért az "ilyeneket" büntetni kell! VEGYEM TUDOMÁSUL! Az agresszív modora sajátossága volt, hogy nem kellett a hétköznapi beszédhangnál nagyobb hangerő, hogy az agresszív és ellentmondást nem tűrő hanghordozása kiabálásnak hasson: ugyanolyan harsány, figyelemfelkeltő volt....

Az a mindig drámai és iszonyú teátrális előadásmód. (És egyértelműnek látszott: ez nála föltehetően nemcsak spontán "tehetség" és igény, hanem tudatosította is, hogy ő ilyen, erre hajlamos, sőt ezt szereti, és innentől aztán direkt tudatosan is adta elő - meg is volt mondva, a világképe lényege volt: mindenből csak az a jó, amit és ahogy ő csinálja és olyannak kell lenni! És természetesen ez is abban a szélsőségesen drámai és erőszakos, ellentmondást nem tűrő modorban volt megmondva.)

Ilyen drámaian nyilatkoztatta ki (folyamatosan) a követeléseit: minek kell lenni! annak amit ő megmond! (az építészek "fóbiájától" az én biztosan zsidó/ufó felmenőimig) Mindig mindennek: annak kell lenni! És mások azt vegyék tudomásul! Én is vegyem tudomásul - és fizikailag csináljam, hogy az legyen. A szimplán fizikai utasításait: hova menjek, mit csináljak, hogyan öltözzem, ne öltözzem, kicsit más modorban nyilatkoztatta ki... De például azt, hogy minek kell a fontosnak lenni és csak annak! és vegyem azt is tudomásul! hogy csak az anyagi javak a fontosak és azt kell akarni és az embernek attól "kell" magát rosszul érezni - csak attól szabad és semmi mástól! -, hogy neki nincs annyi, amennyi kéne, nincs az, ami másoknak van! ezt is ilyen drámai modorban adta elő...

... és ehhez a rettenetesen drámai modorhoz még a szokásos homályosság: soha nem volt korrektül megfogalmazva, konkrétan mi az, aminek "lenni kell", amit kinyilatkoztat és követel. (Szétszórt részleteket esetleg konkrétan megmondott belőle mint pl. amikor azt követelte, hogy hagyjam ott a Műegyetemet azonnal és ilyen meg olyan "nőies" ezotérikus tanfolyamra és ezotérikus "magánegyetemre" iratkozzam meg: akkor pl. nevesített pár ilyen konkrét dolgot - és akkor nekem ezekre mind gyorsan és azonnal be kellett volna iratkozni: még csak nem is azért mondott gyorsan egyszerre többet, hogy választhassak, nem. Hanem mert azt mind egyszerre akarni kellett volna. És nekem úgy kellett volna engedelmeskednem, hogy kb. legkésőbb másnap az összes ilyen hülye tanfolyamra, buddhista főiskolára és ezotérikus "magánegyetemre" amiket ő megmondott (és még azokra is, amikre csak célozgatott, vagy csak gondolt - és találjam ki azt is!) beiratkozom... A drámai kinyilatkoztatások-követelőzések: tkp rámutatás volt arra a dologra, aminek "lenni kell"...

De pl. az anyagias "célokkal" kapcsolatban hamar kiderült, nagyjából: miket kéne akarni (és minek a hiányától kell magát rosszul érezni az embernek és csak attól!) Amiket ő is ú-úgy imádott, amikért rajongott, amiket akart - és meg volt mondva: azt kell! Pl. egzotikus utazások, aranycirádás paloták, olyan életmód, amit csak a nagyon tehetős emberek engedhetnek meg maguknak... Ezekről így tartalmilag konkrétan kiderült (nagyjából), mit kéne akarni - viszont ezek irreális "célok" voltak: épeszű átlagember ezeket azért nem akarja.

II.
Nála pl. ez abszolút nem volt bekalkulálva, hogy az ember irreális dolgokat nem akar - de ő igen! és azt úgy kell! És aztán még 1) dicsekedett, hogy ő hogyan szokta követelni és kihisztizni 2) utasított, hogy én is csináljam azt - mert azt úgy kell! Én pedig azért is a rossz voltam - aki nem engedelmeskedik és nem azt csinálja, amit kell! -, mert ennek az utasításnak sem tettem eleget, és nyilván egyértelmű volt, hogy nem fogok neki engedelmeskedni. Akkor már kellett az is: az ilyen követelőzések annyira extrémek legyenek, hogy tudható legyen: biztosan meg sem próbálok engedelmeskedni - és hibáztathatott direkt emiatt . Akkor már be volt betonozva, hogy nekem az a fő-fő bűnöm, én az a rossz vagyok, aki NEM ENGEDELMESKEDIK! az ő - az ő! - utasításainak, és nem azt csinálja, amit ő megmond és nem adja, ami kell! (Neki se - és annak a "csodálatos embernek" se adtam! annak a baromnak: természetesen kiderült végül, hogy ez a nagy bűnöm is van.) És ezért az engedetlenségért kell engem büntetni; én az vagyok, akit ezért büntetni kell!

Mert olyan célokat kell akarni! (Olyan anyagias "célokat", mit ő - és konkrétan azokat, amiket ő megmond!) Ezzel kezdte. Rögtön az első találkozásunkkor, amikor megkérdezte: nna, mi van. És várta, hogy én mondjam: hogy nekem mi minden kéne, ami nincs és attól érzem magam rosszul. És én erről sápítozzak - úgy, ahogy a zaklatóm is csinálta, olyan modorban is lehetőleg, azzal a nagy átéléssel. El is helyezkedett hozzá a nő, rágyújtott, teátrálisan kezdte fújni a füstöt a plafon felé és révülten bámult is oda valahova, a semmibe: nem rám nézett. Én csak annyit nyögtem ki: rosszul érzem magam. Ezt se nagy átéléssel, drámaian mondtam, hanem csak úgy. Be is gorombult azonnal...

Aztán "magyarázta": miket kell akarni. (Nem részletesen még, utána részletezte, hanem agresszíven elégedetlen volt, mert én nem olyan dolgokat akarok, amiket kell és nem attól érzem magam rosszul, amitől kell - attól, hogy az ember akarja azokat az anyagias dolgokat, amiket "akarni kell", és lehetőleg még nem is az élvezeti értékük miatt, hanem mert másoknak is van: olyan konkrét anyagi javakat, szórakozásokat - én is ilyeneket akarjak és attól érezzem magam rosszul, hogy ezeket nem kapom meg!) Meg hogy az nem elég célnak ha valaki építész akar lenni! Úgy gondoltam: ez az ő véleménye, ha neki nem elég, legyen az ő dolga.

De ő egzecírozni akart, ő akarta megmondani: miket kell akarni!

Nem igazán értettem azt sem: ha attól is érezném magam rosszul, amitől szerinte kéne, ahhoz neki, mi köze lenne és miféle hatalma volna azon segíteni? - mert ha ilyen dolgok hiányoznak és kellenek is az embernek, az nem rá tartozik, és ezen nem ő tud segíteni. (Max. úgy, hogy ő nem szipolyozza az embert, és pl. nem követelőzik, hogy minden pénzem arra költsem, amit ő megmond! - és még fenyegetőzött, mert nem engedelmeskedtem neki.)

De a követelőzésével és az "értékrendjével" megidézte a zaklatómat és másokat is, akiknek bezzeg az fájt, az a baja volt egyfolytában, hogy nekik mi minden kéne (fizikai dolgok) és azt nekik mások nem adják - és én nem adom! És ők bezzeg ettől szenvedtek. (És azt élvezték, ha alkalmanként belém rúgtak vagy valaki mással fölényeskedtek, gyűlölködtek - esetleg megelégedettek voltak azzal, hogy ők hozzám képest, másokhoz képest milyen nagyszerűek: nagyjából ez volt minden örömük.)

Az már akkor lejött, sejthető volt: miket kéne akarni, miféle "célokat" - és attól rosszul érezni magát az embernek, hogy azt neki mások nem adják! És nekem még az is a bűnöm, hogy én nem ilyen vagyok, én nem azok közé a "jók" tartozom, akik úgy és attól szenvednek, ahogy és amitől kell - hanem én az vagyok, aki ezeket a szenvedéseket mindig "okozza", az ilyen szituációkban én szoktam lenni az a "gonosz", aki ezeknek az "ideális embereknek" (akik bezzeg még szenvedni is úgy és attól szenvednek, ahogy és amitől kell) nem adja, ami kell, és az ő rettenetes szenvedéseiket okozza...

(És ők attól "depressziósak", hogy nem kapják meg, ami nekik kell - pl. tőlem! És azt is láttam, nem egyszer, ahogy ilyen emberek végül isznak, mert "nem tudják elviselni", hogy nem kapják meg, amit akarnak. Én nem fiatalkori kicsapongásként találkoztam a környezetemben alkoholizmussal, drogfüggőséggel. És végül a zaklatóm is ezt csinálta - csak neki piálni se kellett a "tudatállapot-módosításhoz", egyszerűen nem vett tudomást a fizikai valóságról, ami nem az, ami neki kell. Engem meg nyomaszthatott volna csak az is: a környezetemben szisztematikusan mindenki miattam lesz állítólag alkoholista és drogfüggő - mert én nem adom, ami nekik kell! Nem ez nyomasztott. Attól éreztem magam rosszul, hogy engem ezek a "szenvedők" fenyegettek is.)

III.
Annyira szélsőségesen drámai volt a modora, annyira szélsőségesen és ellentmondást nem tűrőn drámaian nyilatkoztatta ki állandóan: minek kell lenni! hogy annak egy részét valóban tudomásul is vettem. A hazugságait tényekről nem, az "értékrendjét" sem. De azt kb. igen, hogy én az ő világában egy szerethetetlen és abnormális rossz ember vagyok - azért, mert nem olyan vagyok, amilyennek szerinte lenni kell, és még nem is azt akarom, amit akarni kell, nekem nem olyan életcéljaim vannak, amiket ő megmond! és főleg mert nincsenek azok az anyagi javaim sem, amiket akarni kell és birtokolni kell! - és nem ezeket akarom. (De azonnal!) És választhatok: vagy azonnal otthagyom a Műegyetemet és akkor rendes ember vagyok - vagy ragaszkodom ahhoz, hogy építész akarok lenni, tanulni akarok és befejezni az egyetemet és akkor mindaddig abnormális vagyok és rossz ember, amíg nem leszek olyan valaki, akinek lenni kell. És nem szerzem meg azokat a javakat, amiket akarni kell, amiknek az ember életcéljának kell lenni...

A mocskos barom mutogatósembernek is rögeszméje: azokat a dolgokat kell akarni! anyagi javakat, sokat! sok pénzt és drága egzotikus utazásokat és aranyozott cifrapalotákat és aranyat-gyémántot és csak azt, ami a gazdag embereknek van, és gazdag és híres "valakinek" lenni akarni (és attól kell szenvedni és csak attól szabad, ha valaki ezeket nem kapja meg!) - mert ez az EMBERI! És azok az ún. "emberek", akiknek ilyen magasztos és nemes céljaik vannak: gazdagság, aranyozott Makovecz-paloták és olyan egzotikus utazások, amiket a közönséges senkik nem engedhetnek meg maguknak! (Azzal is szeretett kérkedni a nő: neki milyen híresember ismerősei vannak, nyilván tehát még azt is kell akarni.) És legalább olyan híres és gazdag "valakinek" lenni akarni, mint Sir Norman Foster. Én pedig a rossz és gonosz vagyok (és nem is vagyok ember, mert nem "emberi" életcéljaim és igényeim vannak) mert nem azt akarom, amit kell és nem szereztem meg azokat a javakat, amiket akarni kell. (És még Makovecz-palotákat sem terveztem, sőt mivel a "szexuális abnormitásom" miatt nem lehettem építész, egyáltalán semmilyen házat nem fogok tervezni soha. És az ilyen "deviancia" ezért is bűn! Nyilván ezért kellene engem abból veréssel és nemi erőszakkal "kigyógyítani".)

Volt már az is, hogy ha valaki attól érzi magát rosszul, mert bántalmazzák és fenyegetik, az "luxusprobléma"... És ha például bántalmazott nők rosszul érzik magukat a bántalmazástól és erőszaktól, fenyegetésektől, amiben részük van, az "luxusprobléma". (Ha a nőt még a származása miatt is fenyegetik, mert azért nem olyan nőideál, amilyennek lenni kell és nem adta az anyagi javakat se annak, akinek kell, és nők ettől a bántalmazástól, fenyegetéstől merik rosszul érezni magukat: amit ellenük a származásuk miatt is "el kell követni!" az pláne "luxusprobléma".) Bezzeg ha valaki attól "szenved", mert ő nem utazhat Hawaiira vagy attól, hogy nincs fűtött medencéje, az NEM luxusprobléma, hanem "emberi".

2013. július 2.

(líra és logika)

A lakberendezési elvárásaival kezdte. Aztán azzal folytatta, hogy ő hogy szenved attól, hogy ő ott az egyetemen nem kapja meg azt a kiszolgálást és gondoskodást, ami neki kell. És még az a lakás sem olyan! Ahova épp beköltöztünk - már aznap elkezdett hisztizni, hogy az ő igényeinek az sem felel meg és neki abból is másik kellene! és hogy azt neki a lányok intézzék el, a lányok adják mert az a lányok dolga! És ezzel fejezte be félév vége előtt.

Közben egyre hiányosabb öltözékben és egyre "kihívóbban" (gusztustalanabbul) pózolt, riszálta magát - és közben nyafogott, hogy neki nőideál is kell de olyan, ami ott nincs (sőt olyan nagyon különleges és történelmi nőideál, ami manapság már egyáltalán nincs!) és romantika és cifra és drága ruhába öltözött mesebeli királylány! és a királylány cifrapalotája! és de ő szexet nem akar és ő a nők testétől hogy undorodik! (Az tetszett neki, ha olyat olvasott vagy filmekben olyat látott, hogy nők testét bántalmazzák, a legjobban az tetszett neki, ha megölik, kivégzik az "erkölcstelen nőt", akinek "erkölcstelen vágyai" vannak.) És milyen szerelmes azokba a csodálatos lányokba is, akikkel ilyen meg olyan bulikban és az utazgatásai közben találkozik - és meg van sértődve, mert mi nem olyanok vagyunk és a mérnökhallgató lányok nem olyanok! Egész félévben nyafogott: neki barátnő is kell mert másoknak is van de neki különlegesebb kell és neki olyan "romantika" kell, ami romantikus regényekbe' van - és ő még attól is hogy szenved, hogy de a lányoknak testük is van és ő attól undorodik! sőt még undorító és erkölcstelen vágyaik is vannak!

Ő ezt például Petri György verseiben szokta olvasni és filmekbe nézni, hogy miket akarnak a nők és az milyen undorító! és a nők teste is milyen undorító! - mi biztosan nem akartunk tőle semmit, illetve de, azt, hogy duguljon el és hagyja abba a nyafogást és lehetőleg a férfisztriptízt is: amikor valaki beszólt neki, megsértődött kicsit, aztán folytatta.

A félév során részletezte még azt is, hogy ő a női testnek milyen részeitől undorodik. Miközben egy szál gatyában illegette magát - és azon is föl volt háborodva, hogy mi is biztosan azt akarjuk! és el akarjuk őt csábítani...

Kb. félév végére kitalálta: neki olyan romantikus szerelem kell, amihez romantikus díszlet is kell és egy erkélyes nő. Mert ő anélkül nem tudja csinálni a romantikus szerelmet amit ő elképzelt! Erkélyes házat akart, mert az van megírva: a szerelmes férfinak az erkély alatt kell epekedni, műsort adni - hogy ország-világ hallja és tudja meg: micsoda érzelmei vannak! És nyafogott, hogy ott az egész városban nincsenek is olyan házak ami az ilyen romantikus szerelemhez kell! És megsértődött, mert mi nem intéztük el neki az erkélyt se, ami ahhoz a romantikus szerelemhez kellett volna neki.

(Nekem például az erkélyekről csak a Coop Himmelb(l)au jutott eszembe.)

És akkor ezek után ún. szépírók arról értekeznek szakmányban, hogy milyen abnormálisok azok a nők - és nem tudnak jól szeretni! és még a testük is undorító (és bűnös vágyaik vannak!) - akik nem adják, pláne nem tudják adni a lakást annak az udvarlónak, akinek kell, vagy nem tudnak elég drága és igényes lakást adni. Mert rosszul vannak nevelve, és nem tanították meg őket a szüleik, hogy az a jó szeretet...

2013. május 22.

Különleges szépség

Soha nem tetszettem senkinek. Nem vagyok szép és vonzó és soha nem is voltam. Soha nem tetszettem senkinek, azt se mondta soha senki, hogy szép vagyok - csak az anyám, de hát egy anyának állítólag az ocsmány nyomorék torzszülött gyereke is szép. Soha nem talált vonzónak egyetlen férfi sem. Nők pedig mindig azt hangoztatták: csúf vagyok és nőietlen. Én vagyok a csúnya nő. És nincsenek olyan anyagi javaim sem, amik a férfiak szemében vonzóak.

Férfiak csak azért gyűlöltek és hibáztattak, mert anyagi javakat nem tudtam adni nekik. Nők a testemet gyűlölték, mert állítólag annyira csúf vagyok. Nők mindig elsősorban ezt hangoztatták és ezért bántalmaztak. Középiskolás koromtól kezdve. A gimnáziumban én voltam a legcsúnyább lány az osztályban. A barátnőm szerint. Szerette hangoztatni, nem így, hanem mindig másoknak tulajdonította, amit ő gondolt rólam és tudni vélte: mások biztosan azt gondolják rólam. Azok a tanárnők, akiknek a véleménye neki ilyen vagy olyan okból fontos volt és fiúk is - nem annyira az iskolában, ők nem is számítottak, őket megvetette, már akiből kinézett valami férfiasság, szóba jöhetett volna mint nemének a képviselője, hanem idegenek.

Neki nagyon fontos volt megfelelni a mindenkori felsőbbség elvárásainak. Azt csinálni, amit a szülei és a tanáraink megmondtak, olyannak lenni, amilyennek kell, meg van mondva. Nem mások kedvéért, hanem azért, mert nagyon szerette azt az elismerést, jutalmat, ami azért jár. Ezért előfordult az is, hogy szemtől szemben alázatosan engedelmesnek mutatkozott a "hatalommal", egyáltalán, soha nem ellenkezett, nem mondott ellent - de a háta mögött gyűlölte. És büszke volt erre a viselkedésére is, meggyőződése volt, hogy ezt így kell. Beszélt is róla. Mondta, hogy a szülei mondták, ezt így kell csinálni. Szemtől szemben és névleg mindig engedelmeskedni kell, mert azért jár a jutalom. És ha ő nem ért egyet a felsőbbség értékrendjével, akkor azt a háta mögött kell gyűlölni. Ilyen felsőbbség volt neki az egyik tanárnőnk. A háta mögött hisztérikusan gyűlölte az erkölcsei miatt, mert néha szexualitásról beszélt és még elvált nő is volt és az apukája megmondta, hogy az erkölcstelenség és ő is megvetette. De azért igyekezett nagyon megfelelni neki, olyan nőies nő lenni, amilyennek lenni kell. És én voltam az, aki nem.

Egyáltalán, neki nagyon fontos volt a nőiességet is úgy csinálni, ahogy meg van mondva. Olyan nőiesen öltözni és viselkedni, ahogy kell, ahogy az anyukája és mások megmondják. Állandóan diétázott és fogyókúrázott is, mert nem volt tökéletes az alakja, ez néha nagyon bosszantotta is, de büszke volt rá, hogy ő mindent megtesz - és nagyon megvetette azokat a lányokat, akiknek szintén nem tökéletes az alakjuk, de őket az nem zavarja. Velem nem olyan baj volt, ami ellen tehettem volna, nekem görbe a lábam, ezért engem mindig sajnált - de azért élvezte, hogy az ő lába sokkal szebb, nagyon büszke is volt rá. Gyerekesen szerette bizonyos testrészeit, amik szerinte jól néztek ki, nőiesek voltak. Például a kezét. Nekem a kezem is csúf - mint a Madonnának a sixtusi Piétán. Élvezte, hogy ő sokkal szebb, nőiesebb, mint én vagyok. És nőiesebben is viselkedik. És nőiesen is öltözködik. Meggyőződése volt, hogy amikor a gyűlöletesen erkölcstelen tanárnőnk nőies viselkedésről vagy öltözködésről beszél úgy általánosságban, mert szerinte vannak, akikre ráférnek a jótanácsai, akkor az mindig én vagyok, a tanárnő mindig rólam beszél. Akkor is, ha olyan viselkedésről beszélt, ami nem rám volt jellemző. És ezzel úgy elvolt. Egy darabig.

Azután a transzperszonális nő: vegyem tudomásul hogy hihetetlenül csúf arcom van és én csak ne gondoljam azt hogy én tetszhetem valakinek! És dicsekedett: ő bezzeg egy jótestű nő és ő meg van magával elégedve és büszke magára és arra is, hogy az ő különleges szépségét mások is észreveszik és megcsodálják! És dicsekedett: neki mások is hogy elismerték testi adottságait! És ő azzal hogy hódított!

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.

2011. július 24.

(otthonunk)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés. Mint egy rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig  megbotlik az ember...

csak a helyiértékük fontos

Kíváncsi vagyok, kinek hisz még. (Ha egyáltalán gondol rám.) Azokon a dolgokon kívül, amiket, akkor úgy nézett ki, eleve megfeltételezett nekem.

Nevek tengere

Emiatt ijedtem meg tőle is mindig: hogy ugyanaz kell neki, ugyanazt csinálja velem. És ugyanattól a játszmától. Ahogy be kellett vallanom, hogy én hiszek a magasabb dimenziókban, ahogy be kellett "bizonyítani", hogy igenis nekem fontosak a Ley-vonalak. Sőt: biztosan nekem van olyan családom is, amilyen nincs. A többiről mind nem is beszélve.

Vagy másképpen ugyanaz: kitalálni és igenis tudni, hogy a másik miféle, mi baja van, mi kell neki, biztosan - és azért csinálni vele valamit, ami neki rossz, aminek szükségképpen rossz következményei lesznek: mert ki van találva, hogy neki kinek kell lenni.

mindig igazam szokott lenni.

Egészen vakon.

Nekem nem mindig.

Nevek tengere

És nem is akarom tudni se, neki miféle fogalmai vannak az "igazságról".

2011. június 21.

Ugyanaz

Ugyanezt az agresszív, támadó sértettséget és felháborodást produkálta aztán h is, olyankor például, amikor egyszerűen praktikus okokból rákérdeztem valamire - amit nekem jó lett volna tudni.

De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...

Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan.  Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az! 

Helyből mindig így. És mindig agresszíven, felháborodva és nagyon megsértve (iszonyú teátrálisan) - mint pszichológus, általam, a kliense által. (És mindig rettentő drámaian.) Ugyanarról szólt ez is. És ugyanabban a modorban.

+1
Meg még jut eszembe: antropozófikusan például (állítólag) tényleg úgy van (ezt írták valahol), hogy az anyagi valósággal törődő ember, a kovács, az ács, a (mestersége fizikai alapjaival, anyagával törődő) művész az alsóbbrendű, sőt! az éretlen, az infantilis ember. Aki az aktuális fizikai környezetével, az anyagi valósággal foglalkozik, odafigyel, tekintettel van rá. 

Mert szerintük ez a figyelem és érdeklődés primitív, éretlen, gyerekes dolog. Ezzel szemben bezzeg az az igazi, a felnőttes, az érett személyiséghez méltó, amikor valaki 1) nincs tekintettel az anyagi, fizikai valóságra, annak aktualitására, az őt fensőbbségesen nem érdekli, és 2) azzal az indíttatással és céllal tevékenykedik, olyan szellemileg felsőbbrendűen, hogy ő azzal azt csinálja meg és demonstrálja: ő kicsoda. Meg azt az ideálisat, aminek lenni kell, mert van. És akinek a gyakorlati tevékenységek sem magáról arról a gyakorlati tevékenységről szólnak - hanem mindig minden igenis a ki Kicsodáról. Ez nekik az emberi - és "szellemi" - tevékenység csúcsa, sőt a lét igazi értelme - ezzel foglalkozni, ezzel lenni elfoglalva.

Keveset tudok róla, de ezt igen: ezeknek valami alapelvük, hogy az anyagi, az érzéki valóságra való odafigyelés, az érzékelés, a fizikai, érzéki valósággal való törődés, a figyelem, a fizikai valóság megismerése is "alsóbbrendű" és "primitív", "éretlen tevékenység, ami szerintük normális esetben csakis az egyedfejlődés korai, kisgyermekkori szakaszát jellemezheti. És ezt aztán meg kell haladni, ezen túl kell lépni, ebből ki kell nőni. És infantilis, éretlen, a fejlődésben visszamaradott ember például minden fizikus és minden olyan művész is, aki olyanokkal foglalkozik! 

Meg minden olyan építész is, aki az anyagi valósággal törődik, így...

Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása... 

(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)