2012. május 9.

(objektív nők)

A narratív identitástól a hierofániáig.

A döbbenet tavaly augusztusban. A nő kezdettől tudhatta, mi kell neki, mit fog velem csinálni. Tudta, hogy ő bántalmazni akar és fog engem - öncélúan, szadizmusból, azért, mert neki az kell. Meg is mondta - csak én nem értettem. Tudta azt is, hogy ő mint "rossz" embert fog bántalmazni engem -  építészhallgatóként és általában: ha és mert nem olyan vagyok, amilyen ő és nem akarok olyan lenni. Mert igenis ő a jó és az amit ő csinál és ahogyan ő viselkedik - és aki nem olyan az rossz, és ő az olyan bünteti: ez a "terápia". És tudhatta már kezdettől, tudnia kellett: ő akkor énvelem szemben valami felsőbbrendűsködő, parancsoló "hatalom" szerepében akar és fog fellépni.

És a döbbenet utána még: ő akarhatta ezt úgy, hogy tudta de mégsem tudta; letagadhatta a saját igazi személyes indíttatásait - és bemagyarázta saját magának is, hogy neki azt kell csinálni! Abban a gyerekes modorban, ahogy mindig játszotta a szerepeit. És ez volt az ő személyének és a kettőnk kapcsolatának a narrációja - avagy az ő tevékenysége maga mint narráció.

Azután a második rész. És az ő első látványos átváltozása: aminek én tanúja lehettem és tudhattam is, hogy az. Kb. szányolcvan fokos fordulattal ő már nem az, aki korábban, ő nem rajong az ezotériáért és az egzotikus vallásokért, nem ám ő az akit az érdekel - hanem én legyek az és valljam be. Ő meg korábban akkor logikusan csak az én kedvemért és miattam direkt!

És a képtelensége, ahogy előadta. Az elutasíthatatlansága - nemcsak az erőszakossága miatt. Piszlicsáré dolognak tűnt, ami miatt nem áll le az ember veszekedni, ha a másik ember erőlteti, egye fene, ráhagyja végül és nem kel ki magából, hogy ő kikéri azt magának! Ráadásul jelentéktelen, tét nélküli dolognak volt föltüntetve. (Csak aztán ő tagadta ám hevesen: ő olyat soha!) Meg még az átváltozásokról példálózott és arról: az embernek négy-öt évenként át kell változni - ahogy ő is! És nem akárhogy - hanem visszamenőleg is letagadni mindent. És én legyek az akinek az kell: én vegyem magamra azt, amit ő le akar tenni!

... azután rendszeresen fölemlegette: amikor ő pszichoanalízisbe járt! csak a témát emlegette föl általánosságban - annak volt csak jelentősége, hogy ő azt az eseményt (és az analitikusát) ott fölemlegette, megidézte. Azután ő beszél-beszél az ő gyerekkoráról vagy fiatalkoráról - beleélősen, szinte elrévülten. Mintha most azt játszanánk: pszichoanalitikusosat játszunk és én vagyok az ő analitikusa, aki hallgatja őt. Mintha az én díványomon feküdne - fölidézte azt is: ahogyan ő ott feküdt. Precízen a részleteket. Ugyanúgy, ahogyan a rajzterem állítólagos berendezését: nem észleletek emlékét, hanem ideális tárgyakat, amiknek lenni kell! Kirakosgatta ezeket oda, mint valami szertartás kellékeit - megteremteni az ideális Helyet. És akkor ő ott abban a "térben" megidézte még azokat a beszélgetéseket kb., amik közte és az analitikusa közt játszódtak le és úgy abban a modorban fölidézte-odaidézte a saját személyes emlékeit a gyerekkorából és fiatalkorából -  ködösen, csak valami tárgyias részletekről beszélt, tárgyakról, amik akkor ott valami eseményekben szerepeltel. És a nagy átélés, jelentőségteljesség.

Az volt az az időszak is, amikor engem "megjutalmazott", ha én olyan objektíveket mondtam, amik neki tetszettek és neki voltak hasznosak. Én meg észrevételeztem, hogy ez így nem lesz jó. És a saját életemről akartam beszélni. Olyankor erőszakosan letorkollt, elhallgattatott és büntetett. És az semmi! neki micsoda élménye volt egyszer! és én ne akarjak a saját élményeimről beszélni mert ha igen akkor jaa persze biztosan! bezzeg neki! És mondta. Nekem semmi személyeset nem volt szabad mondanom - semmi konkrétumot a saját életemről Az tilos!