Találkozott azzal a lánnyal, aki őt meg is hívta egy külföldi utazásra. De neki azt el kellett utasítani - és rettenetesen sajnálta magát és panaszkodott: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan barátnőt aki neki kell! Pedig kéne mert másoknak ennyi idős korukban már van és az úgy illik. És neki az az utazás is kellett volna és ő azért is szerencsétlen mert így arról is lemaradt! Azután rám haragudott. Talán hetekig nem is köszönt, rám se nézett. Akkor "békült ki", amikor egy este megint kajáért kuncsorgott, mert neki már megint nem volt pénze. Akkor "kedves ember" lett, törleszkedett, még cukiskodott is - és magyarázta, hogy be kellett fizetni valami utazásra-buliba, arra kellett kölcsönkérnie és tartozásai vannak, voltak, és ő azt pontosan akarja fizetni! Azután azt magyarázta: ő mennyire szeret utazni! És még többet akar még messzebb! És ábrándozott: hova...
Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)
Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...
Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt.
Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)
Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...
Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt.
Irracionálisan, teátrálisan és erőszakosan vádaskodott és követelőzött mások előtt. Mindig azért hibáztatott: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne megadni! Mindig erőszakosan követelte: mások is vegyék tudomásul, hogy én az vagyok akinek ő megmond, az a bűnöm van amivel ő vádol és úgy viselkedjenek velem, ahogy ő megmondja.
II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!
Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt". Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam.
II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!
Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt". Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam.
Harsányan hibáztatott: ő miattam nem tud az lenni, aki akar.
Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.
Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.
Amíg közös lakásban laktunk, én sem ettem szinte semmi olyat, amit ő megtiltott - de amit előtte és utána is rendszeresen fogyasztottam: sajtokat például. Sokallotta azt is, hogy vajat kentem a kenyeremre, amikor megehettem volna az üres kenyeret is. Szóvá tette azt is, ha két szelet kenyeret ettem, egy nem volt elég - abból, amit én vettem magamnak.
III.
Rendszeresen azzal vádolt: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne adni! És én nem adok senkinek enni az ő igényei szerint, és én nem adom meg neki azt a szerepet se, aki ő lenni akar! A másik bűnöm az volt, hogy a saját szükségleteimre költöm a pénzem, élelmiszert és más szükségleti cikkeket vásárolok magamnak. Dühös, indulatos volt és látványosan utált miatta, ha én magamnak vásároltam akár élelmiszert, akár téli lábbelit. Haragudott azért is, ha ettem, ha csak vizet ittam is.
Nekem a saját szükségleteimre egyáltalán nem lett volna szabad költenem és semmit nem lett volna szabad fogyasztanom: élelmiszert, tisztálkodószert, még ivóvizet sem - de kötelességem lett volna mindent adni, ami neki kell. Meg is mondta, miért: azért, mert az én kötelességem adni mindent, ami neki kell! Mellesleg föl volt háborodva azért is: ő nem akar évekig tanulni és dolgozni azért, hogy "elérje, amit akar", neki az most kell! Most kell a lakás és az az életmód, ami "másoknak is van". Mert ő az akart lenni, akinek az van - és aki kapja!
És aki értékes ajándékokat kap, és a lányoktól kap mindent, ami neki kell! - és ilyen "kapcsolatra" vágyott és ilyen ideálra. (És a megfelelő ideál erre alkalmas körülményeire.)
Haragudott azért is, mert nem voltak olyan anyagi körülményeim és olyan életmódom, ami neki kellett volna. Utálta és megvetette az olyan embereket: hangoztatta is - rám még haragudott is miatta.