A jófiú. Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell. Ami meg van mondva, megvanírva, hogy azt kell. Aki az akar lenni, akinek lenni kell és úgy. És a jóanyuka. Aki megmondja.
És h és bj. És az ő drága mucuskájuk, egyék a szivét, az a kedves és tökéletes mintaember! Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell! És aki azt csinálja, amit kell, aki úgy viselkedik, ahogy kell! És akit szegényt sajnálgatni is kell - mert neki olyan rossz, mert az a csúnya valóság nem azt csinálja neki. És azok a csúnya rossz kislányok se csinálják neki azt, ami neki kell. Mert a lányok mind ilyenek! De majd ők! Majd ők jóanyukásan megvigasztalgatják. És megmutatják, hogy igenis azt úgy kell. És meg is mondják, mondják is neki. És mindenkinek.
Külön ijesztő volt a gyerekkora iránti nosztalgiája. És a teátrális infantilizmusa: beleéli magát és mutatja, hogy ő az, akinek az kell! És a panaszkodásai, hogy neki lányoktól mi kell és hogyan, mert mi legyen, mert az legyen, ami meg van írva, ami már van, mint eszményi minta és idea! És hogy neki azt mások csinálják meg - úgy, ahogy gyerekkorában a szülei. Magától értetődőnek látszott, ha neki ez kell, ezt egy idősebb nőtől kéne beszereznie. Az lenne praktikus. És biztosan van is olyan, aki szívesen - akkor csak sejtettem, amit később láttam: ahogy h viselkedett. Hogy van ilyen nő tényleg. Aki direkt imádja, el is várja, hogy mellette felnőtt férfiak infantilisek legyenek, ezt imádja...
Volt is ilyen ideálnő. És a hisztis felháborodása (amikor rákérdeztünk), hogy de neki az nem kell mert az se jó! mert az is meg van írva, és annak is lenni kell, hogy a lánynak fiatalabbnak kell lenni! És én voltam az egyetlen, aki a jelenlévők közül ennek a kritériumnak is megfelelt volna. Én voltam az egyetlen - és én voltam kiszemelve arra, hogy én legyek az az ideál, ami neki kell. De mégsem voltam az. És emiatt haragudnia kellett és büntetnie. És iszonyú volt megérteni, hogy direkt csinálta ezt is - mert szadista barom volt és ezt "élvezte" neki ez volt jó.
És hogy direkt kellett neki olyan "ideál", mint én: aki nem felelt meg az ő magasságos igényeinek, és emiatt mindig meg lehetett sértődve és haragudhatott és (gyakorlatilag tetszés szerint bármikor, amikor olyanja volt) kiélhette emiatt az agresszióját. Még jó, hogy elmenekültem előle...
Meg is volt magyarázva (többször is), hogy miféle ideál kell neki, a fizikai tulajdonságokon túl is még - és már ezekben a zavaros megmagyarázásokban is volt olyan, hogy neki olyan ideál kell, aki nem felel meg az elvárásainak. Meg még borzalmasabb agyrémek is. És már abból is sejteni lehetett: pont azért én "kellek" neki, mert én nem az az ideál vagyok, nem olyan ami neki kell - és azért vagyok én az. Mert neki még például az is kellett, hogy de ne ő legyen felelős azért, ami lesz! És ha ő egy olyan lányt választ, aki neki valóban tetszik, aki megfelel az ő igényeinek, aki pont olyan, és akivel épp ezért akarja azt a kapcsolatot (amit még ráadásul a lány is akar: majdnem mindig ilyen ideálokról számolt be, akik nemcsak mindenben maximálisan pont majdnem megfeleltek volna minden elvárásának, hanem ez "kölcsönös" volt és akarták őt, az ő becses társaságát, közös programokat - és neki arra kellett volna igent mondani), akkor az az ő felelőssége lesz! Olyan döntés, amiért ő felelős.
És neki ez nem kellett, neki az kellett volna, hogy ez ne így legyen! Mert neki az kell, hogy ami neki kell, az csak úgy legyen, mindenestül adassék, hogy ne ő legyen azért felelős - ahogy gyerekkorában csinálták a szülei! Körbe-körbe. Ilyen játékba NEM...
Ez volt az iszonyat mélye: ezt megérteni. Hogy mennyire nincs nekem közöm az egészhez - és hogyan van, miért. Miután (még ráadásul, azon túl, hogy állandóan varnyogott és halálosan meg volt sértődve mert és nem feleltem meg semmilyen elvárásának) állandóan "leleplezett", mindig teljesen agyrémszerű (és egyre extrémebb és irreálisabb "bűnöket") és büntetett: ez volt a "tökéletes férfi" tökéletesen romantikus "szerelme". A végén abban az iszonyatosan gusztustalan színjátékban, mások előtt (amikor nagyközönség előtt adta elő, hogy őneki micsoda szenvedései vannak és mitől, hogy én semmit nem adok, ami neki kell és mennyire nem felelek meg az ő igényeinek - és miféle igényeknek!) még az volt ráadásul előadva, hogy DE ő mérhetetlen jóságosságában és mindent felülmúló "szeretetében" megbocsátja azokat a kimondhatatlan, mitikus bűnöket, amiket előadott mások előtt, pláne amiket ő "bizonyított" be (az egyik ilyen főbűn: hogy én nem gondoskodom őróla úgy, mint egy jóanyuka, ahogy az neki kell! a másik meg hogy biztosan megcsalom őt, meg akarom csalni, biztosan mást szeretek és ezért hogy meg van sértődve: ezért akart verni is) - és ezt az egész undorító színjátékot is azért adja elő, mert ezt a mocskot "élvezi".
Kb. az volt előadva, hogy az "igazságtételt" és az én megbüntetésemet - ráadásul még annak is "csak" az egyik fele volt (és tudni lehetett!), hogy engem mint konkrét személyt "büntet" (és akar büntetni) azért, mert én nem felelek meg az elvárásainak, a másik (és jelentősebb) fele, hogy ő úgy általában a lányokra/nőkre, sőt: a Mitikus Nőre haragszik (amit pl. irodalmi művekből és filmekből rakott össze magának - nőgyűlölő sztereotípiákból: milyen undorítóak a nők!) és azt a mitikus "gonosz nőt" akarja büntetni - bennem. És a legundorítóbb: teljesen lerítt róla (nem próbálta titkolni, szinte kérkedett is vele) hogy a mocskos önkényeskedés az, amit "élvez". A kizárólag a saját fejében létező (fizikai tényeknek direkt ellentmondó) agyrémeknek az előadását-megcsinálását - és annak az ideának a valóra válását, hogy a fizikai valóságban is minden úgy legyen!
Tudni lehetett a legelső pillanattól azt is, hogy neki az kell: mindig az legyen, amit ő kigondol és akarja, hogy az "legyen", fizikai tények is úgy - már eleve ez volt a "bemutatkozása". (És már akkor iszonyú agresszív lett fél pillanat alatt, amikor kiderült, nem az van, amit elképzelt.)
Az álomember.
Azután h. És bj.
Otthonunk... építészetre lefordítva: a díszletek, amik az ilyen álomembereknek kellenek.
És h és bj. És az ő drága mucuskájuk, egyék a szivét, az a kedves és tökéletes mintaember! Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell! És aki azt csinálja, amit kell, aki úgy viselkedik, ahogy kell! És akit szegényt sajnálgatni is kell - mert neki olyan rossz, mert az a csúnya valóság nem azt csinálja neki. És azok a csúnya rossz kislányok se csinálják neki azt, ami neki kell. Mert a lányok mind ilyenek! De majd ők! Majd ők jóanyukásan megvigasztalgatják. És megmutatják, hogy igenis azt úgy kell. És meg is mondják, mondják is neki. És mindenkinek.
Külön ijesztő volt a gyerekkora iránti nosztalgiája. És a teátrális infantilizmusa: beleéli magát és mutatja, hogy ő az, akinek az kell! És a panaszkodásai, hogy neki lányoktól mi kell és hogyan, mert mi legyen, mert az legyen, ami meg van írva, ami már van, mint eszményi minta és idea! És hogy neki azt mások csinálják meg - úgy, ahogy gyerekkorában a szülei. Magától értetődőnek látszott, ha neki ez kell, ezt egy idősebb nőtől kéne beszereznie. Az lenne praktikus. És biztosan van is olyan, aki szívesen - akkor csak sejtettem, amit később láttam: ahogy h viselkedett. Hogy van ilyen nő tényleg. Aki direkt imádja, el is várja, hogy mellette felnőtt férfiak infantilisek legyenek, ezt imádja...
Volt is ilyen ideálnő. És a hisztis felháborodása (amikor rákérdeztünk), hogy de neki az nem kell mert az se jó! mert az is meg van írva, és annak is lenni kell, hogy a lánynak fiatalabbnak kell lenni! És én voltam az egyetlen, aki a jelenlévők közül ennek a kritériumnak is megfelelt volna. Én voltam az egyetlen - és én voltam kiszemelve arra, hogy én legyek az az ideál, ami neki kell. De mégsem voltam az. És emiatt haragudnia kellett és büntetnie. És iszonyú volt megérteni, hogy direkt csinálta ezt is - mert szadista barom volt és ezt "élvezte" neki ez volt jó.
És hogy direkt kellett neki olyan "ideál", mint én: aki nem felelt meg az ő magasságos igényeinek, és emiatt mindig meg lehetett sértődve és haragudhatott és (gyakorlatilag tetszés szerint bármikor, amikor olyanja volt) kiélhette emiatt az agresszióját. Még jó, hogy elmenekültem előle...
Meg is volt magyarázva (többször is), hogy miféle ideál kell neki, a fizikai tulajdonságokon túl is még - és már ezekben a zavaros megmagyarázásokban is volt olyan, hogy neki olyan ideál kell, aki nem felel meg az elvárásainak. Meg még borzalmasabb agyrémek is. És már abból is sejteni lehetett: pont azért én "kellek" neki, mert én nem az az ideál vagyok, nem olyan ami neki kell - és azért vagyok én az. Mert neki még például az is kellett, hogy de ne ő legyen felelős azért, ami lesz! És ha ő egy olyan lányt választ, aki neki valóban tetszik, aki megfelel az ő igényeinek, aki pont olyan, és akivel épp ezért akarja azt a kapcsolatot (amit még ráadásul a lány is akar: majdnem mindig ilyen ideálokról számolt be, akik nemcsak mindenben maximálisan pont majdnem megfeleltek volna minden elvárásának, hanem ez "kölcsönös" volt és akarták őt, az ő becses társaságát, közös programokat - és neki arra kellett volna igent mondani), akkor az az ő felelőssége lesz! Olyan döntés, amiért ő felelős.
És neki ez nem kellett, neki az kellett volna, hogy ez ne így legyen! Mert neki az kell, hogy ami neki kell, az csak úgy legyen, mindenestül adassék, hogy ne ő legyen azért felelős - ahogy gyerekkorában csinálták a szülei! Körbe-körbe. Ilyen játékba NEM...
Ez volt az iszonyat mélye: ezt megérteni. Hogy mennyire nincs nekem közöm az egészhez - és hogyan van, miért. Miután (még ráadásul, azon túl, hogy állandóan varnyogott és halálosan meg volt sértődve mert és nem feleltem meg semmilyen elvárásának) állandóan "leleplezett", mindig teljesen agyrémszerű (és egyre extrémebb és irreálisabb "bűnöket") és büntetett: ez volt a "tökéletes férfi" tökéletesen romantikus "szerelme". A végén abban az iszonyatosan gusztustalan színjátékban, mások előtt (amikor nagyközönség előtt adta elő, hogy őneki micsoda szenvedései vannak és mitől, hogy én semmit nem adok, ami neki kell és mennyire nem felelek meg az ő igényeinek - és miféle igényeknek!) még az volt ráadásul előadva, hogy DE ő mérhetetlen jóságosságában és mindent felülmúló "szeretetében" megbocsátja azokat a kimondhatatlan, mitikus bűnöket, amiket előadott mások előtt, pláne amiket ő "bizonyított" be (az egyik ilyen főbűn: hogy én nem gondoskodom őróla úgy, mint egy jóanyuka, ahogy az neki kell! a másik meg hogy biztosan megcsalom őt, meg akarom csalni, biztosan mást szeretek és ezért hogy meg van sértődve: ezért akart verni is) - és ezt az egész undorító színjátékot is azért adja elő, mert ezt a mocskot "élvezi".
Kb. az volt előadva, hogy az "igazságtételt" és az én megbüntetésemet - ráadásul még annak is "csak" az egyik fele volt (és tudni lehetett!), hogy engem mint konkrét személyt "büntet" (és akar büntetni) azért, mert én nem felelek meg az elvárásainak, a másik (és jelentősebb) fele, hogy ő úgy általában a lányokra/nőkre, sőt: a Mitikus Nőre haragszik (amit pl. irodalmi művekből és filmekből rakott össze magának - nőgyűlölő sztereotípiákból: milyen undorítóak a nők!) és azt a mitikus "gonosz nőt" akarja büntetni - bennem. És a legundorítóbb: teljesen lerítt róla (nem próbálta titkolni, szinte kérkedett is vele) hogy a mocskos önkényeskedés az, amit "élvez". A kizárólag a saját fejében létező (fizikai tényeknek direkt ellentmondó) agyrémeknek az előadását-megcsinálását - és annak az ideának a valóra válását, hogy a fizikai valóságban is minden úgy legyen!
Tudni lehetett a legelső pillanattól azt is, hogy neki az kell: mindig az legyen, amit ő kigondol és akarja, hogy az "legyen", fizikai tények is úgy - már eleve ez volt a "bemutatkozása". (És már akkor iszonyú agresszív lett fél pillanat alatt, amikor kiderült, nem az van, amit elképzelt.)
Az álomember.
Azután h. És bj.
Otthonunk... építészetre lefordítva: a díszletek, amik az ilyen álomembereknek kellenek.