2010. június 27.

Jó emberek

A jófiú. Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell. Ami meg van mondva, megvanírva, hogy azt kell. Aki az akar lenni, akinek lenni kell és úgy. És a jóanyuka. Aki megmondja.

És h és bj. És az ő drága mucuskájuk, egyék a szivét, az a kedves és tökéletes mintaember! Aki mindig azt akarja csinálni, amit kell! És aki azt csinálja, amit kell, aki úgy viselkedik, ahogy kell! És akit szegényt sajnálgatni is kell - mert neki olyan rossz, mert az a csúnya valóság nem azt csinálja neki. És azok a csúnya rossz kislányok se csinálják neki azt, ami neki kell. Mert a lányok mind ilyenek! De majd ők! Majd ők jóanyukásan megvigasztalgatják. És megmutatják, hogy igenis azt úgy kell. És meg is mondják, mondják is neki. És mindenkinek.

Külön ijesztő volt a gyerekkora iránti nosztalgiája. És a teátrális infantilizmusa: beleéli magát és mutatja, hogy ő az, akinek az kell! És a panaszkodásai, hogy neki lányoktól mi kell és hogyan, mert mi legyen, mert az legyen, ami meg van írva, ami már van, mint eszményi minta és idea! És hogy neki azt mások csinálják meg - úgy, ahogy gyerekkorában a szülei. Magától értetődőnek látszott, ha neki ez kell, ezt egy idősebb nőtől kéne beszereznie. Az lenne praktikus. És biztosan van is olyan, aki szívesen - akkor csak sejtettem, amit később láttam: ahogy h viselkedett. Hogy van ilyen nő tényleg. Aki direkt imádja, el is várja, hogy mellette felnőtt férfiak infantilisek legyenek, ezt imádja...

Volt is ilyen ideálnő. És a hisztis felháborodása (amikor rákérdeztünk), hogy de neki az nem kell mert az se jó! mert az is meg van írva, és annak is lenni kell, hogy a lánynak fiatalabbnak kell lenni! És én voltam az egyetlen, aki a jelenlévők közül ennek a kritériumnak is megfelelt volna. Én voltam az egyetlen - és én voltam kiszemelve arra, hogy én legyek az az ideál, ami neki kell. De mégsem voltam az. És emiatt haragudnia kellett és büntetnie. És iszonyú volt megérteni, hogy direkt csinálta ezt is - mert szadista barom volt és ezt "élvezte" neki ez volt jó.

És hogy direkt kellett neki olyan "ideál", mint én: aki nem felelt meg az ő magasságos igényeinek, és emiatt mindig meg lehetett sértődve és haragudhatott és (gyakorlatilag tetszés szerint bármikor, amikor olyanja volt) kiélhette emiatt az agresszióját. Még jó, hogy elmenekültem előle...

Meg is volt magyarázva (többször is), hogy miféle ideál kell neki, a fizikai tulajdonságokon túl is még - és már ezekben a zavaros megmagyarázásokban is volt olyan, hogy neki olyan ideál kell, aki nem felel meg az elvárásainak. Meg még borzalmasabb agyrémek is. És már abból is sejteni lehetett: pont azért én "kellek" neki, mert én nem az az ideál vagyok, nem olyan ami neki kell - és azért vagyok én az. Mert neki még például az is kellett, hogy de ne ő legyen felelős azért, ami lesz! És ha ő egy olyan lányt választ, aki neki valóban tetszik, aki megfelel az ő igényeinek, aki pont olyan, és akivel épp ezért akarja azt a kapcsolatot (amit még ráadásul a lány is akar: majdnem mindig ilyen ideálokról számolt be, akik nemcsak mindenben maximálisan pont majdnem megfeleltek volna minden elvárásának, hanem ez "kölcsönös" volt és akarták őt, az ő becses társaságát, közös programokat - és neki arra kellett volna igent mondani), akkor az az ő felelőssége lesz! Olyan döntés, amiért ő felelős.

És neki ez nem kellett, neki az kellett volna, hogy ez ne így legyen! Mert neki az kell, hogy ami neki kell, az csak úgy legyen, mindenestül adassék, hogy ne ő legyen azért felelős - ahogy gyerekkorában csinálták a szülei! Körbe-körbe. Ilyen játékba NEM...

Ez volt az iszonyat mélye: ezt megérteni. Hogy mennyire nincs nekem közöm az egészhez - és hogyan van, miért. Miután (még ráadásul, azon túl, hogy állandóan varnyogott és halálosan meg volt sértődve mert és nem feleltem meg semmilyen elvárásának) állandóan "leleplezett", mindig teljesen agyrémszerű (és egyre extrémebb és irreálisabb "bűnöket") és büntetett: ez volt a "tökéletes férfi" tökéletesen romantikus "szerelme". A végén abban az iszonyatosan gusztustalan színjátékban, mások előtt (amikor nagyközönség előtt adta elő, hogy őneki micsoda szenvedései vannak és mitől, hogy én semmit nem adok, ami neki kell és mennyire nem felelek meg az ő igényeinek - és miféle igényeknek!) még az volt ráadásul előadva, hogy DE ő mérhetetlen jóságosságában  és mindent felülmúló "szeretetében" megbocsátja azokat a kimondhatatlan, mitikus bűnöket, amiket előadott mások előtt, pláne amiket ő "bizonyított" be (az egyik ilyen főbűn: hogy én nem gondoskodom őróla úgy, mint egy jóanyuka, ahogy az neki kell! a másik meg hogy biztosan megcsalom őt, meg akarom csalni, biztosan mást szeretek és ezért hogy meg van sértődve: ezért akart verni is) - és ezt az egész undorító színjátékot is azért adja elő, mert ezt a mocskot "élvezi".

Kb. az volt előadva, hogy az "igazságtételt" és az én megbüntetésemet - ráadásul még annak is "csak" az egyik fele volt (és tudni lehetett!), hogy engem mint konkrét személyt "büntet" (és akar büntetni) azért, mert én nem felelek meg az elvárásainak, a másik (és jelentősebb) fele, hogy ő úgy általában a lányokra/nőkre, sőt: a Mitikus Nőre haragszik (amit pl. irodalmi művekből és filmekből rakott össze magának - nőgyűlölő sztereotípiákból: milyen undorítóak a nők!) és azt a mitikus "gonosz nőt" akarja büntetni - bennem. És a legundorítóbb: teljesen lerítt róla (nem próbálta titkolni, szinte kérkedett is vele) hogy a mocskos önkényeskedés az, amit "élvez". A kizárólag a saját fejében létező (fizikai tényeknek direkt ellentmondó) agyrémeknek az előadását-megcsinálását -  és annak az ideának a valóra válását, hogy a fizikai valóságban is minden úgy legyen!

Tudni lehetett a legelső pillanattól azt is, hogy neki az kell: mindig az legyen, amit ő kigondol és akarja, hogy az "legyen", fizikai tények is úgy - már eleve ez volt a "bemutatkozása". (És már akkor iszonyú agresszív lett fél pillanat alatt, amikor kiderült, nem az van, amit elképzelt.)

Az álomember.

Azután h. És bj.

Otthonunk... építészetre lefordítva: a díszletek, amik az ilyen álomembereknek kellenek.

2010. június 17.

(rémekIV)

Megijedek ellentmondásoktól. Bizonyos ellentmondásoktól. Abban, amit mások mondanak. És nincs már kedvem feloldani sem őket. Utánuk menni, mi is ez, miért. Nem akarok menni sehova. De azért rossz miattuk, és félek tőlük. Vagy attól, ami mögöttük lehet. Dermesztő, még mindig. Helyből.

2010. június 8.

v8

r ijesztő megnyilvánulásai is csak a látható felszín voltak valamin. Kezdetben. Jelenség, amit láthatok - de nem tudhatom, mi van mögötte. És amíg nem közli az ellenkezőjét, nem is tartozik rám.

Csak azt láttam belőle, ami szemmel látható volt: amit mások is láttak, meg is botránkoztak rajta. A támadásain, az irracionális agresszióján. Én meg is ijedtem és kellemetlen és kényelmetlen volt ez is - mert én tapasztaltam már hasonló agressziót. De annak tudtam, mi volt a hátterében, pl. kinyilvánított nőgyűlölet. Hogy r támadásainak mi az oka, azt nem tudhattam. Elég gusztustalan és fenyegető volt önmagában is, de hogy miért csinálja, mit akar, és mit fog csinálni még, azt nem lehetett tudni - ahogy korábban ezt tudhattam, mert az a barom elég egyértelműen kinyilvánította (mindig) hogy ő (mint "romantikus szerelmes") hogy meg van sértődve, mert én nem adom, ami neki kell (és mert ő egyébként is hogy utálja a lányokat) és állandóan bosszút akart állni ezért: tudhattam, hogy van okom félni tőle. (És el is menekültem előle.) De r esetében ilyen dolgokról nem volt, nem lehetett tudomásom - a tanárom volt, aki rögtön az első rajzórán, ahogy meglátott, elég alpárian agresszív modorban nekem esett: csak, mert nem tetszett neki a képem. Aztán még jópárszor...

Azután bj. Az értetlenkedése és méltatlankodása és a felháborodása - még direkt ezen. (Nem ezen, az már más volt: akkor már a tanár úr kinyilatkoztatta a "fóbiáját" és azzal magyarázta visszamenőleg is az agressziórohamait: erről akartam vele beszélni. De bj ezt összemosta azokkal a korábbi támadásokkal, amik még nem voltak megindokolva.) Hogy ha én egyszer látok valamit, amit ijesztőnek látok, hogy valaki ilyet csinál, alkalomszerűen, akkor miért megyek oda hozzá megbeszélni, hogy gondolta ezt (hogy a homofóbiájával indokolja az agressziórohamait és azt, hogy ő "nem tud elviselni" engem és takarodjam az egyetemről) - ahelyett, hogy jó messzire elkerülném az idők végezetéig, miután megijedtem tőle. Pláne. Ha egyszer nem vagyok külső okok által kényszerítve, nem kötelező odamenni hozzá: érthetetlen. És még ez is felháborító!

És ő nem érti, hogy lehet, ő még soha nem hallott ilyenről! Hogy egy hallgató csak úgy fogja magát, és odamegy egy oktatóhoz, hogy kérdezzen tőle valamit!

Az meg végül is nem számít, hogy r esett nekem: mit csináljak mert egy nőnek mi a dolga. És kussoljak! és ne legyek építész, és ne járjak oda az egyetemre, mert ő nem akarja! de meg egyébként is. Ne legyek konkrét személy se, akit nem ő talált ki, mert ő az ilyet nem szereti! Ő azt szereti, ha az van a valóságban, ami az ő fejében! És ő, mint az egyetem oktatója, igenis azt csinál velem, amit akar. Meg mert ő férfi! Ettől: hogy őneki "joga van" azt csinálni velem, amit akar - erőszakoskodni velem, követelőzni, olyan magánéletre kényszeríteni akarni, ami neki tetszik és kiélni rajtam a "fóbiás" indulatait. És végül még a sértődött nyivákolása, hogy én bántom őt (az általa vélelmezett szexuális orientációval) és az milyen "felháborító", hogy én miket csinálok vele - korlátozni akartam őt a homofób "véleménynyilvánításban".

És még azzal is hogy bántottam őt (én őt!), hogy nem azt gondolom róla és az erőszakoskodásáról (arról, hogy engem "nőies" életmódra akart kényszeríteni és szexre férfiakkal akkor is, ha én azt nem akarom), amit erről gondolni kell, és rossz embernek gondolom őt azért, mert homofób...

2.
És az sem számított, hogy az, hogy én odamentem hozzá, beszélni akartam vele (mint építésszel és rajztanárral, ilyen dolgokról - és NEM a magánéletemről) ez eleve önmagában arról szólt, hogy én nem tartottam és nem akartam őt rossz embernek tartani. Hogy bíztam, bízni akartam benne. Azt akkor még nem tudtam, milyen "fóbiái" vannak és énvelem miért volt mindig is taplón agresszív - ezt akkor mondta meg, amikor odamentem hozzá konzultálni. (Megígérte azt a konzultációt.)

Az ellentmondás meg pláne nem számít.

Ahogy egyszerre voltak képesek kifogásolni és büntetni azért, hogy miért bíztam benne, miért nem tartottam rossz embernek, ha egyszer olyanokat csinál néha (taplón agresszív volt, nem tudtam, miért) - és hogy miért nem tartom jó embernek, amikor kiderült, hogy mi volt az agressziója oka: megmondta, hogy ő homofób és engem azért utál, mert én "biztosan leszbikus" vagyok. (És még ehhez ráadásul az is meg lett mondva, hogy ez csupa jóságosság, mert ő egy jó ember és kizárólag és direkt "jóemberség" a homofóbiája is.)

És ez volt a legiszonyúbb. Ez az ellentmondás. Az ellentmondásaik.

Ráadásul az egész tanszék is lelkesen asszisztált a jóemberkedéséhez. Miután szörnyen felháborodott, hogy én ezt nem értékelem, mehetett volna még egy kört nyivákolni, bj-hez is. bj meg örülhetett volna neki: na ugye! Örülhettek volna egymásnak.