Ugyanezt az agresszív, támadó sértettséget és felháborodást produkálta aztán h is, olyankor például, amikor egyszerűen praktikus okokból rákérdeztem valamire - amit nekem jó lett volna tudni.
De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...
Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan. Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az!
De az akkor nem arról szólt, ő ezekre a kérdésekre soha nem úgy reagált, soha nem mint kérdésekre. Hanem ez neki arról szólt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy őrajta számon kérjem, hogy ő mit csinált, mit csinál?! Meg hogy mert vannak ám a szerepek, és én vegyem ezt tudomásul, és hogy itt ő az, aki számon kéri rajtam, hogy én azt csináljam, amit kell stb. És arról szólt, mindig, ilyen alapon is, meg csak úgy is: olyankor neki engem rendre kell utasítani, helyre kell tenni! Megmondani nekem, mi is van itten és ki kicsoda. Mert neki (mint pszichológusnak!) ezt kell csinálni! És mert minden helyzet erről szól...
Én meg csak nézhettem, hogy mi van. És mire "reagált". Mert soha nem arra, amit én csináltam. Hanem arra, amit az igenis jelent: arra a mögöttes gondolatra, indítékra, ami igenis mögötte van biztosan. Annyira abszolút kétségek nélkül, megkérdőjelezhetetlen tényként, biztosan és igenis, hogy ő arra is "reagál", helyből. Mindig agresszíven, felháborodva. Még csak nem a szavaimra, soha nem válaszolt arra, amit kérdeztem. (Mintha tudomást se vett volna róla, vagy nem értette, föl se fogta volna.) Hanem ő arra "reagál", amit az (hogy kérdezni mertem valamit) jelent! amivel ő az én kérdésem azonosítja, ami az!
Helyből mindig így. És mindig agresszíven, felháborodva és nagyon megsértve (iszonyú teátrálisan) - mint pszichológus, általam, a kliense által. (És mindig rettentő drámaian.) Ugyanarról szólt ez is. És ugyanabban a modorban.
+1
Meg még jut eszembe: antropozófikusan például (állítólag) tényleg úgy van (ezt írták valahol), hogy az anyagi valósággal törődő ember, a kovács, az ács, a (mestersége fizikai alapjaival, anyagával törődő) művész az alsóbbrendű, sőt! az éretlen, az infantilis ember. Aki az aktuális fizikai környezetével, az anyagi valósággal foglalkozik, odafigyel, tekintettel van rá.
Mert szerintük ez a figyelem és érdeklődés primitív, éretlen, gyerekes dolog. Ezzel szemben bezzeg az az igazi, a felnőttes, az érett személyiséghez méltó, amikor valaki 1) nincs tekintettel az anyagi, fizikai valóságra, annak aktualitására, az őt fensőbbségesen nem érdekli, és 2) azzal az indíttatással és céllal tevékenykedik, olyan szellemileg felsőbbrendűen, hogy ő azzal azt csinálja meg és demonstrálja: ő kicsoda. Meg azt az ideálisat, aminek lenni kell, mert van. És akinek a gyakorlati tevékenységek sem magáról arról a gyakorlati tevékenységről szólnak - hanem mindig minden igenis a ki Kicsodáról. Ez nekik az emberi - és "szellemi" - tevékenység csúcsa, sőt a lét igazi értelme - ezzel foglalkozni, ezzel lenni elfoglalva.
Keveset tudok róla, de ezt igen: ezeknek valami alapelvük, hogy az anyagi, az érzéki valóságra való odafigyelés, az érzékelés, a fizikai, érzéki valósággal való törődés, a figyelem, a fizikai valóság megismerése is "alsóbbrendű" és "primitív", "éretlen tevékenység, ami szerintük normális esetben csakis az egyedfejlődés korai, kisgyermekkori szakaszát jellemezheti. És ezt aztán meg kell haladni, ezen túl kell lépni, ebből ki kell nőni. És infantilis, éretlen, a fejlődésben visszamaradott ember például minden fizikus és minden olyan művész is, aki olyanokkal foglalkozik!
Meg minden olyan építész is, aki az anyagi valósággal törődik, így...
Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása...
(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)
Én meg direkt erről a "nemkívánatos" építészetről olvastam nemrég is - épp ez a magasztosan szellemi antropozófia szerint nemkívánatos szemlélet, tipikus példája ennek a nemkívánatos "infantilizmusnak". Funkcionális diagramokat készíteni! Meg az adott helyszín és feladat kutatása...
(De nyilván ilyen éretlen, infantilis, az egyedfejlődés korai szakaszában megrekedt emberek azok az idős professzorok is, akikkel egyetemen is lehet szerencséje néha találkozni az embernek. És akiken tényleg látszik: hetven-nyolcvan évesen ugyanolyan érdeklődéssel és figyelemmel képesek kinézni a fejükből, ahogy kisgyerekek. Pláne, ha még a munkájukat is "fiatalokat megszégyenítő lendülettel" végzik.)