2011. július 31.

(tiszteletreméltó)

Nézni, ahogy a tiszteletreméltó embert nyilvánosan ajnározzák a hívei. Látni, ahogy hirtelen fölbukkan valaki, aki megvádolja azzal a "bűnnel", amit vele szemben elkövetett. És látni a tiszteletreméltó ember felháborodását; ő kikéri ezt magának, ez rágalom, ő ilyet soha és senkivel. Ő nem olyan. Mit érezzek? Kaján örömöt? kárörömöt? a leleplezés miatt - nem a nyilvánosság előtt, hanem csak hogy előttem. Vagy csak afölötti öröm, hogy megtudtam valamit? vagy csak a döbbenet? Mert ÉN tudom, hogy megtette ugyanazt (is és még annál többet is) énvelem is. És tudom azt is, hogy hazudik. Hazug a védekezése: ő soha, ő nem olyan. De igen, olyan. És még hazug is. Olyan hazug ember, aki letagadja a tetteit, amik őt nem abban a színben tüntetik föl, akinek mutatni szeretni magát - nem annak a nagy jóságos mindenható félistennek.

És tudni még valamit: az ilyen embernek (ez abszolút jellemző volt) minden kritika, ne adj' isten szembesítés a nemkívánatos tetteivel (tkp. hiányosságaival) rosszindulatú támadás - az illető minden kritikára azzal reagált, hogy azzal biztosan szándékosan és konspiratívan, érdekből akar neki ártani a konkurencia.

Tudni: az ilyen emberben soha föl se merül a lehetősége se, hogy a másik nem elsősorban ővele van elfoglalva, nem ő a fontos, egyáltalán: nem ő a világ közepe - hanem más fontos. Mondjuk rendet rakni ellentmondásos információk között. Megkérdezni: hogy gondolta, miért mondta. (Pl. mint ismeretterjesztő guru.) Tisztázni vagy megbeszélni valamit. Ami önmagában se járna rá nézve semmi különösebb kedvezőtlen következménnyel - hacsak azzal, hogy el kellett volna ismernie: nem olyan mindenható és emberfelettien tökéletes, ami akart lenni: ilyen szerepben tetszelegni. (Mint "guru", a rajongók előtt.) És legtöbbször még az ilyen tökéletlenségeket is ki lehetne magyarázni, ha valakinek az kell. (Rossz lehet tényleg: vagy azt kellene elismerni, hogy az ember nem rendelkezik olyan emberfeletti és korlátlan lehetőségekkel, csak olyan közönséges és gyarló halandó maga is, azért volt kénytelen vagy azért tévedett - vagy azt kellene elismerni, hogy csakis és kizárólag az ő felelőssége, amit csinált, nem volt különösebb kényszerítő "objektív" oka)

És tényleg, normális ember bizonyos helyzetekben udvariasságból mond valami közhelyes kifogást. Ami nem is arról szól, hanem valami egészen másról (az udvariaskodásról, a másik ember igényeinek a méltánylásáról) - a nem normális embernek ez nincs. Csak biztosan mindig a vérre menő harc van és minden konfrontáció biztosan az. És aki vele konfrontálódik, ellentmond - jelentéktelen pici dolgokban: Ultraortodox - az mind gonosz Ellenség, akit le kell győzni! Vagy legalábbis eszközként használni. Másféle funkciója, szerepe a másik embernek nem lehetett. (És ezért én is "eszközként" használtam a saját céljaimra, tudatosan - de ez pontatlan. Kb. csak az történt, hogy nem voltam udvarias én sem, pláne az elvárt módon: mindenkitől, de főleg nőktől imádatot és agyba-főbe dicsérést várnak el. És nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Hogy meg se próbáltam.)

Dolgok, amiktől irtózom, undorodom. Meg még más. És a késztetés: leküzdeni saját rossz érzéseimet. És, mit ad isten, elő bír fordulni olyan szituáció, amikor az olyan ember szinte felkínálja magát erre. És a hülye azt hiszi persze: a másik őt akarja legyőzni biztosan! Nem mondtam, hogy nem, csak szociális fóbiám van, azon szeretnék úrrá lenni és ezért kezdeményeztem beszélgetést - nagy lélekbúvár guruk nem értik ezt meg, és nem ismerik föl! és pláne megtiszteltetésnek nem veszik, ha félénk emberek is szóba állnak velük - ha valaki nem nyalja-falja őket, pláne női közönség nem produkálja azt a sikoltozó rajongást, ami elvárás, az már biztosan gonosz ellenség.)

De utána ugyanezt nem akartam tenni mással. (Andorral.)