2013. május 22.

A méret és a lényeg

A lányok semmilyen testi szükségletüket nem elégíthették ki anélkül, hogy ő azt ne kontrollálta volna. És rinyált a mosakodásért és rinyált azért, hogy én túl sokat eszem. Semmi nem egzakt mennyiség volt. minden ahhoz képest volt túl sok, amennyit ő megengedett volna.

Igenis fontos a méret, a mérték - és egzakt mennyiség.

A jó emberek

Engem már akartak megölni az "antropozófia" nevében. Nem nagy szám. 

Úgynevezett "transzperszonális pszichológus". Állítólag vannak ún. transzperszonális krízisek és egy ilyet élhetett meg: "az archetípus ébredése" nevűt. És én voltam az a Gonosz, akit neki le kellett győzni, le kellett volna gyilkolni: effektíve, fizikailag is akarta csinálni. Mert én a rossz gonosz "bal agyféltekét", matematikát és logikát és műszaki és természettudományokat és a férfit képviseltem. (Női testben: ez így hatványozott "abnormitás" és "gonoszság" volt tehát.)

Ő volt ellenben a jó és nőies jobb agyfélteke. Ebben a minőségében dicsekedett azzal is: ő egy kiöregedett hippi! Hát békét azt nem hirdetett, sőt. Viszont fennen dicsekedett is vele, hogy az ő agyában nincs semmiféle magasabbrendű kognitív funkció: hivalkodóan kérkedett vele, és hogy büszke rá... Valami más volt, ami az ő hippiidentitása lényege volt. Célozgatott is rá, a végén gyakorlatilag ki is nyilatkoztatta: az abnormális, ha egy nő azzal akar szexelni akibe szerelmes! Aztán magyarázták mások is: a szerelem és a szex összeegyeztethetetlen! A szerelemnek egy elérhetetlen ideálnak kell lenni, mert az az - szexelni pedig szerelem nélkül kell! És az érzelmi kötődés és a szex is összeegyeztethetetlen! Az abnormális! A jó szeretet (pláne: érzelmi kötődés) pedig az alárendelődés mások igényeinek, és a másik ember kiszolgálása és az ajándékok adása...

Kezdettől ezt is követelte tőlem (mint "pszichológus" a kliensétől): szolgáljam őt és csakis őt! senki mást, mások ellenében is, és gyűlöljem azokat, akiket ő gyűlöl, és harcoljak az ő ellenségei ellen. És én a Rossz voltam amiatt is, mert én nem vagyok olyan ellenségeskedő természetű, amilyennek szerinte lenni kellett volna. És nem hasítom ketté a világot, jóra és rosszra, úgy, ahogy szerinte kellett volna - és nem gyűlölöm a Másikat, az idegent, aki nem olyan, mint én; és a tudatidegen fizikai valóságot sem. Vagyis én voltam az ő közelebbről meg nem határozott misztikus eszméinek az ellensége. És az ő istenének: az nem derült ki, hogy kicsodának. Véletlenül "kardinális tűzjegyben" születtem és a Mars uralma alatt: ez egyeseknek baromi fontos - de akkor sem vagyok semmiféle háborút és ellenségeskedést követelő istenségnek sem híve, sem szolgálója, nem is szeretem az ilyesmit. Nem értettem a magyarázatát jó és rossz istenről sem. És én a rossz voltam azért is, mert nem a jó istenben hiszek - és azért is, mert nem akartam megengedni a rituális gyilkosságot sem.

2013. május 18.

Geometria

Abból a szempontból, hogy miféle ember és kicsoda ő, csak annyiban volt érdekes az "érzelmi élete", hogy az egész a környezete agresszív elutasításáról szólt - a távolság akarásáról.

És a szerep, ami neki kellett: őt akarják a nők - azért is, hogy ő elutasíthassa őket. Én nem adtam neki ezt sem: nem epedtem érte úgy, ahogy az neki kellett, megmondta, és nem fejeztem ki azt úgy, ahogy ő azt elvárta. Meg volt sértődve ezért is - azután eljátszotta, elmutogatta azt is, hogy de akkor is az van: az általa vágyott szereposztás. A beteg geometriája annak is, ami magába a szerepbe volt kódolva: ő az akar lenni, akihez mások közeledni akarnak de ő csakazértis távolodni akar. Ugyanez az "ellentmondásosság" abban, amikor olyan regényhősöket akart utánozni. És például ez sem volt benne vonzó. A tisztázatlan "geometriai viszonyai" az érzelmeinek és vágyainak, mifenéknek.

Kicsi plusz: szerepálmuk volt, mindkettőjüknek, hogy az akarnak lenni, akit mások csodálnak, "szeretnek" és akarnak, akarják az ő társaságukat. Dicsekedtek is az ilyen sikereikkel - utána követelőztek: nekik az kell! Úgy, hogy ők viszont nyíltan utáltak, gyűlöltek másokat, ők nem akarták a másik embert, a távollétét vagy nemlétét akarták, a jelen-nem-létét - még akinek a társaságát eltűrték, akarták is azt is csak azért, mert kihasználni akarták a szerepjátszásaikhoz.

2013. május 10.

Az idegen

Gondoltam, ha leírom: engem nem lehet szeretni, mások ezt mondták, meg is indokolták, miért, le kellene írnom: mit mondtak - permanensen azt nyilatkoztatták: miért vagyok én rossz, szerethetetlen és miért kell engem bántalmazni, én miért az vagyok, akivel azt kell csinálni. El tudom ismételni, mit mondtak - mit mondtak és hogyan viselkedtek azok, akik személyesen fenyegettek és bántalmaztak és bántalmazni akartak. De ez nem rólam szól, hanem róluk, az ő követeléseikről és az indulataikról. És az érdekes "gondolkodásukról".

II.
Ami érdekes: ahogy például a zaklatóm artikulálta az ellenszenvét és utálkozását, abban két jól elkülöníthető dolog volt, hogy ő utálja a lányokat és undorodik a lányok fizikai közelségétől, a nők testétől - és az anyagias követelései: neki mi minden kéne és ő utálja azokat is, akiknek az nincs és nem adják neki azt. De valójában ugyanarról szólt a kettő. De nagyon erőlködött is, hogy elkülönítse. Kellett is neki erőlködni rajta. Az anyagias igényeiből következtek az ő önmeghatározásai: ő az, akinek olyan igényei vannak és ő azért a jó. Az agresszív utálkozása, undorodása a nők testétől elsősorban a lányok, nők meghatározása volt: ők azok, akik olyan undorítóak. Ezt igyekezett további magyarázatokkal is alátámasztani: miért undorítóak, miért kell tőlük undorodni. Kellett neki, hogy meg legyen indokolva, másoktól is követelte: mondják meg neki.

Ha valaki rám mint azoknak az indulatoknak a tárgyára vonatkoztatja azt az undorodást, utálkozást, akkor ugyanígy ketté lehet választani: nekem miféle bűneim, rosszaságaim vannak. Az a bűnöm, hogy nem olyan vagyok, amilyennek lenni kell, nem az az ideális nő vagyok és az az ideális fizikai valóság, aminek lenni kell, ami másoknak kell és nem adom, ami kell - és az a bűnöm, hogy női testem van, és a női test undorító és bűnös és erkölcstelen és minden nő bűnös rossz és erkölcstelen és undorító és mocskos és bűnös és erkölcstelen a teste, akinek női teste és női nemi szerve van! Mert a női test és a női nemi szerv undorító és bűnös és erkölcstelen! (A mutogatós ember is mutogatja, a női test és a női nemi szerv bűnös és erkölcstelen!) Könyvekben is meg van írva!

Az anyagi hiányosságaimon és a szerethetetlen csúf és undorító testemen-lelkemen kívül nekem további bűnöm, amiért engem bántalmazni kell, hogy nem vagyok olyan hagyományos nőiszerepes férfikiszolgáló nő sem, amilyennek lenni kell. Ahogy azt Grecsó Krisztián is kifejtette: minden magyar nő érzelmileg és szexuálisan abnormális, aki nem olyan hagyományos nőiszerepes nőies nő, amilyennek lenni kell, nem nőies foglalkozása van és nem olyat akar - és nem olyan nőiesen öltözik, ahogy kell.

2013. február 18.

A jó és a rossz

Találkozott azzal a lánnyal, aki az álmai nője volt és még úgy is viselkedett: egyből meg is hívta őt egy külföldi utazásra is és neki az is tetszett - és ő volt az ideális nő, aki mindent adott volna neki, ami kell. És én a rossz, aki azt mind nem adta - és akire azért haragudott és követelőzött és fenyegetőzött. Volt az álomnő, ami neki kellett volna és különféle eszményi és ideális dolgok: olyan regényes szerelem, amit ő romantikus regényekben olvasott, olyan ideálnő, olyan romantikus körülmények (az erkély!) és az erkélyes ház, plusz még önmagáról is voltak ilyen vágyott eszményei: ki akar lenni - és én a rossz, aki azt mind nem adja!

II.
Amikor a végén nyávogott, hogy ott semmi nincs ami neki kéne, akkor beszélt valami számításáról: ő azt nem találta ott meg és azon "gondolkodik" hogy ha félév végéig sem, akkor inkább elmegy máshova. Talán többször beszélt arról is - először csak nyávogott, utána részletezte és magyarázta. Mindenesetre akkor, amikor részletezte, "konkrét" anyagias számításokról beszélt - neki pénz kéne, saját lakás kéne és ő "valaki" akar lenni. És ő a mérnökhallgatókat, akik senkik, akik csak tanulnak és diplomát akarnak, lenézi és megveti. (És ő azért nem akart olyan lenni, azért akart "valaki" lenni. Énrám meg azért haragudott, mert én nem adtam neki ehhez a kellékeket.) Látványosan mutogatta is. Olyankor mindig, amikor előadta, hangoztatta azt is: ő másokat hogy utál, lenéz és megvet, a környezetét is, mert az nem felel meg az igényeinek. És ő ezért a menő...

Abból az egész nyávogásból akkor úgy tűnt: elsősorban az egyetem nem tetszik neki és a város, mert ő ott "nem találta meg a számítását". És ott nincs olyan társasági élet se, és még olyan lányok se, ami neki kéne, és ott nincs olyan ideálnő. Zavaros is volt: valami számításról beszélt, hogy ő azt ott nem találta meg ha nem találja meg akkor lehet hogy a félév végén lelép, azon "gondolkodik". Ez már a szorgalmi időszak vége felé volt, talán már vizsgaidőszakban. (Már az után, hogy fölháborodott és megsértődött amiatt is - és rám haragudott - mert őt nem hívták meg olyan szilveszteri buliba se, ahova menni akart.) Ahhoz képest akarta még a vizsgaidőszak végéig megtalálni a számítását. Később derült ki: az ideálnő volt a főszereplője.

Arról szólt az is, ahogy elköszönt tőlem. Iszonyú teátrálisan (de mint egy hivatásos színész, amikor ripacskodva, túlzóan színpadiasan eljátszik ilyen szerepet) leereszkedőn és úgy, mintha ő az lenne, aki akart lenni: egyrészt olyan felsőbbrendű, menő valaki, akinek van honnan leereszkednie, másrészt a nők rajongásának és vágyainak a tárgya - akit annyira akarnak, hogy ajándékokat is fölajánlanak neki (és arra igényt is tart), de a közeledésükre fensőbbségesen nemet mond, mindig muszáj, mert valamiért senki nem felelt meg az igényeinek mégsem. És azért nyávogott és hisztizett, hogy neki ez kell: hogy így történjenek a dolgok, és ő az akar lenni - és meg volt sértődve, mert tőlünk, lakótársaitól nem kapta ezt meg. Mert én nem adtam, és én nem ajánlottam föl neki ugyanolyan ajándékokat és nem adtam meg neki azt a szerepet. Ennek ellenére akkor eljátszotta, mintha az történt volna, amiért hisztizett: én is akartam  volna őt, mint azok a lányok, akiket elutasított és ő az a szerep lenne (ott is, velem szemben), aki-ami ő akart lenni: a nők vágyainak és hódolatának a tárgya. (Konkrétan az enyém.) Nem értettem, mire fel játssza az eszét és azt se, hogy velem mire fel viselkedik úgy - mert kicsit se volt vonzó, egy bunkó seggfej volt és én nem akartam a társaságát és örültem, hogy elhúz onnan. Reméltem, minél messzebb és tartósabban.

Az stimmelt, hogy én nem feleltem meg az igényeinek. Ezt nyilatkoztatta ki napi huszonnégy órában, ezért utált (és lenézett, megvetett és haragudott - és mocskolódott, rágalmazott) és ezért viselkedett egyre fenyegetőbben. Volt okom nem akarni a társaságát.

Megdöbbentő volt, hogy valaki annyira ne legyen tisztában a saját viselkedése reális értékével és okszerű, várható következményeivel. Láthatóan nem akart tudomást venni róla, hogy azok után, ahogy hónapokon át viselkedett velem és általában is, kicsit se vonzó, se a személye, se a társasága. Egész félévben nyávogott, hisztizett, követelőzött - és duzzogott és fenyegetőzött és bosszút állt, mert nem adják, ami neki kell, mert én nem adtam.  És agresszíven, indulatosan undorodott a fizikai jelenlétemtől, a puszta létezésemtől is, utált és lenézett, becsmérelt és rágalmazott, és fenyegetően agresszív volt. És ez az egész egyre szélsőségesebb lett. Utána meg eljátszotta, hogy ő a vonzó személyiség, aki leereszkedőn elutasít engem, aki (biztosan) imádom és akarom őt - ahogy (elmondása szerint) mindig ezt csinálta más lányokkal is. És előadta nekünk, hogy ez az, amire ő vágyik. Félelmetes volt. Csak ezért is jó okom volt nem akarni a társaságát.

Mindig az volt a menetrend: volt az, ami neki tetszett és kellett volna (nőideálok, ideális-vágyott események: min. olyan külföldi utazások, ahova menni akart és a nőideálok imádata és hogy akarják az ő társaságát és hívják meg olyan bulikba, ahova menni akar, plusz még a lakás is, ami neki kellett volna: ideálnővel) - és haragudott, mert én nem olyan nőideál voltam, ami neki kellett, és én nem adtam azt, ami neki kellett. És mindig rám haragudott és engem büntetett.

III.
Volt az álomnő (akibe annyira szerelmes volt és annyira epekedett érte, hogy halt bele - de azért arra még futotta, hogy énrám haragudjon amiatt is, mert én nem vagyok olyan! és én nem hívtam meg olyan külföldi utazásra sem!). Azután ebből is menetrend lett: mindig voltak azok a nőideálok, akikkel ő máshol találkozott, és akik neki tetszettek, mert pont majdnem mindenben megfeleltek volna az igényeinek - és voltam én: a rossz aki mind nem adja azt és akit azért bántalmazni kell. Amikor visszajött (mégis) akkor már fizikailag is megpróbált rám támadni, többször is. Mert neki ilyen "intimitás" kellett volna: előadta azt is. És megsértődött még amiatt is, mert azt sem engedtem meg, megkértem, ne rugdosson. Nem adtam neki azt a "szexet"  sem, ami neki kellett. Mert ő volt a nőgyűlölő jani, aki undorodik a nők testétől és a női nemi szervtől: alaposan részletezte előttünk ezt is, hogy mi mindentől undorodik (miközben nyafogott, hogy neki barátnő kell és egyre hiányosabb öltözékben és egyre obszcénebbül riszálta magát, és közben harsányan utálkozott a nők "erkölcstelen" vágyaitól) - és bántalmazni akarta a nők testét, és neki az tetszett, filmekben is, ha például nőket megöltek, és neki az kellett volna.

Mert azt ő olvasta is, és meg volt írva híres magyar írók és költők műveiben is: a nők teste és nemi szerve és a vaginális közösülés milyen undorító! és ha egy nőnek női teste és női nemi szerve van és baszni akar vagy gyereket szül az a nő milyen undorító és erkölcstelen és rossz-gonosz! (És még az is meg volt írva a híresírók műveiben és még filmben is látta, hogy a nőket ezért büntetni kell és bántalmazni kell! És filmben még azt is látta, hogy a nőt meg kell ölni.)

Bántalmazni akarta nők testét és neki az tetszett, ha filmekben is az volt. Azt élvezte, már akkor, abban a félévben, amikor közös lakásban laktunk. Később fizikailag is akarta velem csinálni azt is. Rám támadt nem egyszer és rugdosni vagy ütlegelni akart vagy föllökni. És haragudott és megvetett azért is, mert én azt sem adtam, nem akartam megengedni. Egyre jobban utált-gyűlölt (mert semmit nem adtam, ami neki kell!) és egyre indulatosabb lett.

De a nagy utálata és agressziója mellé mindenből volt olyan ideális, ami neki kellett volna: ideális nő, életvitel, körülmények. Amiket ő mind "akart". És ő azért a jó volt, aki akarja azt a sok eszményi dolgot. És az a rossz, aki azt nem adja, nem csinálja, nem akarja azt: amit ő, ami neki kell.

2013. február 17.

(magyar irodalom)

Amit műveltek, olyasmi volt, mintha fölismerhetetlenül torz képeket rajzolnának. Nagyon sematikus, primitív és semmilyen pálcikaemberkéket - amin még a testrészek sincsenek a helyükön. Vagy valami egészen mást: saját fantáziálásaikat a fizikailag létező helyett, direkt minél mesésebb, fantasztikusabb fantáziát. És rajtam akkor számon lehet kérni agresszíven és dühösen: mér nem olyan vagyok mér nem azt csinálom?! Mert nem az a rossz, aki kitalálja a fantasztikus valóságot, hanem az, aki nem csinálja, hogy az legyen! Humánus rögeszme.

És ha egy nőről megmondta egy perverz szarjankó, hogy ő az az undorító szerethetetlen undorító kövér zabáló nő aki igenis olyan! és igenis elkövette azt mind, amit ő megmond! (minimum, hogy a kövér nő, aki sokat zabál és arra költi a pénzét, tartozik azzal!) akkor annak a nőnek kötelessége alkalmazkodni ahhoz a fantáziához - és kötelessége tudomásul venni hogy ő akkor az! Mert csak az számít ami megmondva van hogy ki kicsoda és mi az ami van és mindenkiről megmondva kell legyen és akkor az van! - csak az ami megmondva van! És az építészek akik nem makoveczek és nem díszleteket mesélnek azok azért is hülyék bunkók és azért is kell agyonverni őket mert amit csinálnak az nem az.

II.
Tudom, hogyan működtek a hazugságaik, milyen "logika" szerint és milyen témákat preferáltak. És azt tudom, milyen modorban voltak képesek előadni a hazugságaikat, bármilyen fantáziálást.

Jól el tudom képzelni, hogy a zaklatóm azt hazudozta rólam bárkinek: én az ő pénzét zabáltam meg, neki kellett ennivalót vennie helyettem és nekem. (Már az egyetemen is próbálkozott ezzel.) El tudom képzelni azt is, hogy (olykor talán) nem állította konkrétan kimondva azt, ami nem történt meg: ő fizetett olyan élelmiszerért, amit én zabáltam meg, csak sugallotta: neki kellett helyettem megvenni az ennivalót! Vagy ugyanolyan sértetten és fölháborodva panaszolta: ez fagylaltot akart enni! amikor ő csak mutogatta azt a fagyizót! és direkt azért is mutogatta, mert ennek az a bűne van hogy máskor, máshol is evett már fagylaltot - ez olyat szokott! És drága cukorkát és csokoládét is! És vajat kent a kenyerére és drága teára pazarolta a pénzét!

El tudom képzelni, ahogy méltatlankodva beszámolt róla: ő a saját szemével látta azt is, hogy én ettem vagy akartam enni abból az ételből is, amit tanulmányúton szolgáltak fel az évfolyamnak! És ha ő nem akadályoz meg benne, még többet ettem volna! El tudom képzelni, ahogy sértetten és felháborodva vagy megvetőn, utálkozva beárulta azt a bűnömet is, hogy nem akartam vegánul se táplálkozni. De el tudom képzelni azt is, hogy teljesen nyíltan hazudozott, egyértelműen állított meg nem történt fizikai eseményeket. Azt meg abszolút el tudom képzelni, hogy arra hivatkozott: ő azt tudja, hallotta, mások mondták. Ez volt a kedvenc módszere: másoktól hallani.

Jellemző volt az is, hogy mások háta mögött szerette keverni a szart. És ahogy nagyra volt vele, ő is, a transzperszonális nő is: milyen exkluzív tudásuk van mások életének részleteiről - a tipikus érdeklődésük: 1. "híres emberek" és rokonságuk 2. ki kivel hova megy szórakozni, nyaralni, biztosan ki kivel barátkozik (ha két ember kb. három méternél közelebb kerül egymáshoz és nem verik agyon egymást, az biztosan egy nagy barátság), ki hol mikor hogyan volt öltözve ("társasági rovat"). Meg a másik fő téma: a másik biztosan mit gondol, mit akar, mit hisz, mit érez és mit nem.

De a nő még azt is állandóan "tudta": nekem biztosan milyen fizikai környezetem van. Hogyan kell berendezve lenni az egyetemi tantermeknek is! (r. tanár úr meg biztosan öreg és szakállas, és a képzelt szakállával papol a képzelt katedráról.) És mindenki hülye, aki nem azt tudja! 

2013. január 28.

Jelek és jelentések

Irodalmi epedések, miféle a vonzó férfias férfi. És a jelek - ha a leányos bájak a férfiasság jele akkor egy nő arcán is az! Mert azok az arcvonások jelek amik azt jelentik. Biztosan azért "férfias" az én arcom is...

II.
Csak az számított: a másik ember passzol-e abba a sémába, amibe kell - vagy még talán ez se, csak a sémák, amik neki kellettek. És mifélék. Hogy minden "jel", szimbólum, ami jelent valamit - és hogy a személynek és az ő egyes tulajdonságainak mint jelnek mi a jelentése: amit az a jel neki (h-nak) jelent. És amit nem volt képes beazonosítani, arra vak volt. (Észrevenni legalábbis nem akarta, ha muszáj volt, ingerült lett ettől is.) Talán az emberek arcát, fizikumát sem észlelte valójában. Akiben nem talált valami feltűnő hibát, legalábbis belőlem csak azt volt hajlandó észlelni és engem ezért és így: mint "abnormális" jelenséget...

Természetesen az volt ez a hiba (azaz bűn), hogy egyrészt nem illettem abba a sémába, amibe kellett volna: a "gyönyörű és tökéletes kifogástalanul nőies nő" sémába - emiatt beleillettem mindenféle bűnt, rosszaságot és gonoszságot "szimbolizáló" sémákba.

Ugyanígy "észlelte" a fizikai (és épített!) környezetet is: csak azt, ami nagyon csiricsáré, feltűnő és "szimbólum" (a végén meg is magyarázta: neki az is miért kell) - ami nem ilyen volt dühítette. Mert nem elég "különleges". És mert neki attól (ami nem elég különleges és "szimbólum" és feltűnő, ill. nem hasonlít valami másra) valami tájékozódási problémái voltak.

És mint az a barom is: az észlelésüket határozták meg az elvárásaik. Az észlelt dolog 1) harsány, a környezetéből látványosan kirívó legyen 2) beazonosítható legyen valamivel, amit már ismernek, "tudnak" (és mint "tudást" birtokolnak): jel legyen, aminek "jelentése" van. És természetesen etalon volt a saját bunkóságuk is. Magától értetődőn. És az ő elvárásaik a fizikai valósággal szemben, És gyűlölték azt a fizikai valóságot, ami nem felelt meg az ő igényeiknek. Elhivatottan gyűlölték és büntetni, ütni-rúgni, pusztítani akarták - és erre voltak büszkék. És az a nőgyűlölő barom is és a "pszichológusnő" h. is mindenekelőtt azokat a nőket, lányokat gyűlölték, akik nem olyanok, ami nekik tetszik...

Jelek és jelentések, konkrét fizikai tulajdonságok vagy tulajdonok jelentése (nemtől függetlenül) - és azt kell szeretni! Azokat a jelentéseket! (És aki, ami a megfelelő "jelentéseket" szimbolizálja.) Akik így gondolkodnak és fölfogni se képesek vagy hajlandók, hogy egy másik ember szemében más is lehet vonzó - különösen azt nem értik, hogy egy másik ember, aki nekik nem tetszik, mert az ő igényeiknek nem felel meg, az hogyan és miért lehessen vonzó bárki szemében is. De ha mégis, akkor a végső magyarázat: aki nem olyan, ami nekik tetszik, abban mások is biztosan valami mást szeretnek! Ugyanúgy ahogy foglalkozásban is: ha a műszaki és természettudományok művelésében számukra nincs semmi vonzó, akkor mások is biztosan mást szeretnek benne! - és a sötét agyrémeik, hogy a szakmájukat szerető mérnökök azt biztosan miért szeretik.

A saját érzelmi-indulati viszonyulásaik abszolutizálása ebben is. Amihez ők vonzódnak, az a vonzó - és az akkor a férfias férfi és a nőies nő! (És mivel én nőideálnak nem váltam be, már a percepció szintjén se, ezért legalábbis valami eszményi férfinak, férfiideálnak kellett volna lennem.)

2013. január 25.

(egyforma dolgok)

A teátrális mutogatásaik. És az én döbbenetem amiatt is, hogy lehet az, hogy amikor már valaki hónapok óta közös lakásban lakik a lakótársaival, akkor is minden nap és egyfolytában "bemutatkozik" ezzel a teátrális viselkedéssel: minden megnyilvánulása mindig olyan volt (és tényleg arról szólt), hogy rettenetesen teátrálisan előadta (előttünk, lakótársai előtt pláne!) hogy ő kicsoda... És nem vette tudomásul, ha szóltunk, hogy nem tetszik a produkciója. (A férfisztriptíz bemutatói.) Akkor is úgy viselkedett, mintha megdicsérték volna.

És amikor a félév végén lelépett, ahogy...

Az önhitt szerepesember - aki nem képes tudomásul venni, hogy őt valaki ne annak tartsa, aki ő lenni akar: ha ő azt találta ki magáról, hogy ő az "ellenállhatatlanul vonzó férfi", őt szeretni kell, akkor annak kell lenni! És ennek a másik fele: amit (ezek után) harmadik fél szokott "tudni", összeokoskodni és megmondani - az eseményekről: biztosan mi hogyan volt (biztosan mennyire ellenállhatatlanul és miért és hogyan ellenállhatatlanul pózolt a tökéletes bájgúnár) és a gonosz nőkről, akik nem úgy reagálnak az ellenállhatatlan bájgúnár ellenállhatatlan férfisztriptíz előadására, ahogy kell! és nem imádják azt, akiről meg van mondva.

És azok az önelégült és önhitt pozőrök, akikről meg van mondva: ők megmondják saját magukról, hogy ők kicsoda, azok akkor igenis az: amit ők megmondanak (nemcsak verbálisan) - és bármit csinálnak, bárhogy viselkednek másokkal, az is mind elismerésreméltó. És ha egy nő azt mondja, hogy neki nem tetszik az olyan, nem szereti, nem érzi jól magát a társaságában vagy épp fizikailag menekül előle - nem a csodálatos bájgúnár által elvárt viselkedést tanúsítja (de egyébként mindegy) -, akkor azzal a nővel van valami baj! Hát még ha a "vonzó férfi" nemcsak a saját érdemeit domborítja - de a nővel szembeni haragját, megvetését, lenézését és elégedetlenségét is. Meg van mondva és a vak is láthatja, el is van mutogatva: ki kicsoda! És akkor az a sztori arról szól! És akkor az van! 

Irodalmárok beszopják. (Nekik egy a lényeg: a megmondások. Hogy mindenkiről legyen megmondva: kicsoda. Literán még valami nagyon hülye el is magyarázta, hogy ezek a birtokolható megmondások miért kötelezőek. És aki nem ad elő magáról ilyen megmondásokat és prezentációkat, hogy pl. ő a Vonzó Nő, Nagyon Vonzó Ellenállhatatlan Férfi vagy Tökéletes Anya, amikkel nemcsak az van megmondva, kiről mit kell gondolni, hanem az is: hogyan kell iránta érezni, az miért rossz ember, sőt "erkölcstelen". És a nagyon hülye - irodalomtudós? - valami rettentő zavarosan azt is megmagyarázta: miért morális kötelesség, hogy az emberekről lehessen tudni ilyen megmondásokat, ők azt mondják meg. És ezzel elégítsék ki mások ilyen igényeit. Meg úgy egyáltalán: az efféle bizarr igények mindig jogos igények és az a jó ember, az erényes ember, aki másoknak az ilyen bizarr igényeit kielégíti, aki meg nem, az a rossz.)

És ha van az ilyen megmondott "tökéletes férfi", akibe a "gonosz nő" nem akar beleszeretni (és a nőt ezért még verni is kellene), akkor az a nagy probléma, szerintük, amit meg kell oldani: ki kell találni, hogy mi a baja (vagy inkább: bűne!) lehet az olyan (gonosz! csúnya!) nőnek, aki nem akarja az elvárásos érzelmeket produkálni - és az miért rettenetes bűn! A szokásos agyas elméletek: a) az van, hogy a nő tényleg nem szereti azt a "nagyszerű embert" akiről pedig meg is van mondva, hogy őt kell! - ezt azzal kell magyarázni: a nőnek nem olyan érzelmei vannak, amiknek lenni kell és ez valami abnormális, és azért nem olyan érzelmei vannak a nőnek, mert ez a nő szexuálisan és érzelmileg abnormális! b) verzió: a nő biztosan igenis szereti azt a tökéletes ideálisembert - akiről meg is van mondva, hogy őt kell, mert ő az: ő maga is mondja, sőt még el is játssza, elmutogatja mások közreműködése nélkül is még azt is: őt mások mennyire imádják. És az ilyen magamutogató ideálisemberrel minden rendben van, az ő viselkedése teljesen normális - és a "gondolkodása" is. Pláne a világképe, az elképzelései a világ berendezkedéséről.

Miféle emberek, akik ilyenkor elhiszik, ami el lett mutogatva...

Ki kicsoda

Kérkedett vele a nő: ő az, akinek több jár, mint másoknak. És neki jár az ami kell! A klienseitől pedig extra jutalom, hálaajándék - nem jelképes, hanem értékes és különleges dolgok, amiknek az értéke is összemérhető a munkabérével vagy inkább meghaladja azt. És földühödött, amikor arról beszéltem: én egy másik ember iránt érzek olyan hálát, amire ő tartott igényt. És arról beszélt: ha nem adják, ami kell, ő akkor is követeli és hisztériázik és kierőszakolja - de neki azt igenis meg kell adni!

Ha valaki annyira tud örülni bizonyos javaknak, hát fogadja el, ha adják és örüljön - magánemberként. De más dolog örülni neki és megint más másoknak: ügyfeleinek, klienseinek dicsekedni azzal, hogy neki az jár - és azt ő igenis kihisztizi kierőszakolja! Azután tettleg is kierőszakolni az "ajándékozást", elvenni, ha a másik önszántából nem adja: mert neki az jár és az ő megajándékozása az az esemény, aminek meg kell történni! Ezt csinálta végül. Én nem akartam odaadni neki ajándékba azt, amit elvett tőlem. De ő úgy értelmezte, neki az volt a természetes: annak kell lenni! Nekem megajándékozni őt! És utána demonstratívan és teátrálisan nyájasan, jóanyukásan megdicsért engem azért, mert azt csináltam, amit kell. Azzal a dicsérettel is kifejezte: ez az a viselkedés, amiért a dicséret jár. Kinyilatkoztatta, ő mit tart kívánatosnak és dicséretre méltónak.

Utána beszélgettünk M. nénivel. Neki természetes volt mindenféle lelki emberekkel érintkezni, igénye is volt rá és még válogatós sem volt - és naiv volt és sok mindent elhitt, de abban nem hitt, hogy mindenki szent, aki valamiféle lelki embernek adja ki magát.

(Ő képes volt különbséget tenni a bármely és a van olyan között - és nem gondolkodott extrém, mitikus szélsőségekben. Pedig talán senki nem tartotta nagyon okosnak, eszesnek, talán ő sem magát. Én sem tartom magam annak, de én is különbséget teszek.)

2012. november 19.

(ki kicsoda)

Az agresszíó, a pusztítás vágya mindig és újra és újra minden bántalmazott és traumatizált emberrel szemben, az agresszív és harsány hibáztatás - és a fizikai bántalmazás igénye. És akik elkövetik, újra és újra, újra és újra kérkednek a saját nárcisztikus személyiségükkel. Harsányan. Újra és újra etalonként állítják magukat, saját világképüket, "észjárásukat", céljaikat és igényeiket, annak kell lenni és mindenkinek olyannak kell lenni akkor is ha nem és aki nem olyan, annak egyszerre van az a rosszasága, hogy ő nem olyan, amilyennek pedig lenni kell, és az, hogy biztosan ő az aki olyan...

2012. szeptember 20.

Ennivaló

Ahogy evett: nemcsak utálkozva. Ráadásul ugyanaz az agresszív fölényeskedés - most jutott eszembe a neve: dölyfnek hívják, azt hiszem. Úgy hatott az is, mintha az is annak a kifejezése, "attribútuma" lenne, hogy ő a felsőbbrendű ember ott - azokhoz képest akik kevesebbet esznek.

Nem azért, mert "így nevelték": nem elméleti alapon - sőt: elméletben az ellenkezőjét tolta (mert arról van megmondva, hogy az a felsőbbrendű). Hanem valami zsigeri, állatias dolog. Nem az étvágy, ami nincs, hanem hogy muszáj többet enni, mint a másik, mindent fölfalni mások elől is - mert az a valaki, aki így mutatja azt ki. Állatéknál talán van ilyen tényleg, és szó szerint állatias. (Ahogy ilyen "szexuális" viselkedés is van, ami erről szól - mint a hím majmok rituális péniszmutogatása.)

Túl azon, hogy a másik ember kontrollálása és korlátozása a bántalmazó magatartás része is - és mint olyan tudatos és tervszerű viselkedés. De ez (még ahhoz ráadásul) csak az, ahogy ő "evett". Fontosabb volt neki (az volt az igazi "létszükséglete") engem korlátozni benne, megfosztani tőle - és akkor meg az a "felsőbbrendű" viselkedés, ha inkább ő is lemond róla, asztalhoz se ül, csak engem megfoszthasson. De (teátrálisan el volt mutogatva) olyankor is: az ő lemondása ilyenkor valami "felsőbbrendű" dolog, ő annak éli meg - azért is, mert eszköz elérni a fizikai célt, ami neki kell. A másik embert pedig ennek a nevében, akarata ellenére ő akarja kényszeríteni.

2012. szeptember 15.

Az ajándékok

Vasárnap lehetett, még kora ősz: nem sötétedett még, amikor visszaértem. Azt hittem, nincs ott senki. De ott volt a szemüvege a fürdőszobában. Gyanús volt, állandóan hordta. Valószínűnek látszott, hogy ott van valahol. Akkor kivételesen nem a közös helyiségben téblábolt és várta, hogy közönsége legyen, megjelenjen valaki, akire rákaszkodhat. Később megérkeztek a többiek. Amikor már mind összegyűltünk vagy majdnem mind és kimentünk vacsorázni is, elegen voltunk, előmászott: rettenetesen "depressziósan", úgy vonszolta magát, lógatta a fejét, mint aki igyekszik direkt mutatni is, ő milyen rettenetes állapotban van...

Azon a hétvégén is elutazott valahova, valami olyan "társasutazásra", mint máskor is. Tudta is mindenki: mindig jóelőre beharangozta és utána mindig mesélte, mi volt. Akkor is: micsoda tragédia történt. Megismerkedett egy lánnyal, aki pont megfelelt volna az igényeinek, nagyon tetszett neki, pont olyan volt, ami neki kéne - és ő szerelmes lett abba a lányba. És ő is nagyon megtetszett annak a lánynak. És még meg is hívta őt, nemsokára megy valahova - nem emlékszem hova. De neki vissza kellett azt utasítani. És most szerelmi bánata van, epekedik a lány de főleg az utazás után.

Valaki kérdezte: ha annyira tetszett, miért nem fogadta el a meghívását. Magyarázta. A végén meg rám haragudott: csak azt nem mondta, miért. Akkor ott úgy nézett ki, mintha azért haragudna, mert azt hiszi, én meg utána epekedem, amikor pedig neki az a másik lány tetszik és olyan lányok - gondoltam: talán olyan bambán, csodálkozva nézhettem, miközben a hülyeségeit magyarázta, hogy azt hitte... Valamiért megharagudott, megsértődött, apokig nem akart rám nézni. Azután még jobban megsértődött. Egy-két nap múlva megint ott kesergett: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan lányt aki megfelelne az igényeinek, akik mégis, azokat mindig el kell utasítania: ez az ő tragédiája. És külön epekedett az utazásért: az is milyen jó lett volna pedig! Azt fájlalta igazán: azt a veszteséget, hogy arról le kellett mondania. És duzzogott: mert ő ott nem kap olyat senkitől... Akkor is érdeklődtek mások és magyarázta: neki mi nem tetszik és miért. Mert ő azt akarja, hogy ne neki kelljen akarni, még igent mondani se, ő kapni akarja a "barátnőt" is - a sorstól, a véletlentől, magasabb hatalmaktól vagy egy kerítőtől, mindegy: ő kapni akarja.

A szobatársa vigasztalni akarta: egyszer majd sikerül, majd legközelebb. Egyik pillanatról a másikra megdühödött, fölháborodott, kirúgta maga alól a széket: fenyegetően dühös volt, szinte remegett dühében, meg a szokásos megfeszülő állkapocs, és ahogy kinézett: legszívesebben lecsapna valakit. Elcsörtetett be a szobájába és még az ajtót is magára csukta. A szobatársa meg csak nézett: ennek most mi baja. Nem tudtuk meg.

Utána még jó darabig duzzogott vagy dühöngött, nem állt szóba senkivel. Velem kifejezetten fenyegetően agresszív volt, ha véletlenül a közelébe kerültem... mint ott az asztalnál, amikor kirúgta maga alól a széket. Akkor kezdtem tőle félni. A fizikai agressziótól, a dühétől is biztosan. De főleg attól, azt is éltem meg: ahogy látványosan dühös rám, talán sokkal jobban is, mint a többiekre, de nem lehet tudni miért és nem is mondja meg. Fölényeskedőn, fenyegetően sértődött volt. Talán egy hétig vagy kettőig is eltartott az egész. Azután egyszer mégiscsak megszólalt és kezdett ábrándozni: ő hova szeretne menni. És másoknak mijük van, ami neki nincs: egyre extrémebb, vadabb dolgokról ábrándozott, és milyen jó egyeseknek akik mindent megengedhetnek maguknak.

Utána valamikor kerülhetett műsorra, hogy a lányoknak ugye névnapjukra illik virágot adni... és hogy valami buli lesz és kéne vinni valamit mert mások is de ő nem akar - és majd a hülye nővérével süttet pogácsát. Akkor már megvolt az is, hogy hisztisen nyávogott, milyen hülye a nővére: mert elvesz vagy elvett tőle közelebbről meg nem határozott dolgokat, korlátozta valamiben... de nem egy konkrét eseményt sérelmezett, hanem a másik embert magát utálta, hisztizve, nyávogva: mert ő olyan hülye. És rám haragudott azért is: én is olyan voltam... November lehetett már: megint utazott valahova. És előtte megint, ugyanúgy, mint amikor arról faggatott minket: a lányoknak névnapjukra ugye illik virágot adni, akkor arról: ugye neki kell onnan nekünk valami ajándékot hozni - valami kis jelképes ajándékot: komoly dologról eleve nem volt szó. És mondtuk: NEM. nyaggatott minket: de mondjuk azt, hogy igen mert ő azt akarja... nem mondtuk, ha egyszer nem volt tudomásunk az állítólagos igazságról, ami neki kellett - földhözragadt mérnökhallgatók voltunk.

Nem is hozott senkinek semmiféle "ajándékot" - még valami útközben fölszedett kavicsot vagy ágacskát se. És csinált egy rettenetes cirkuszt. Attól kezdve nagyon féltem tőle. És utána még a többi.

(Majdnem mindenki gyűjtögette pedig az ilyen dolgokat: ágdarabot, köveket, madártollat, falevelet, szép színes mérgesgombát - és alighanem szokás volt "ajándékba" adni is: másoktól kaptam madártollakat vagy apró gyomnövénykéket. Én is "ajándékoztam" ilyen kacatokat. Ő még ilyet is sajnált adni másoknak: megsértődött egyszer azért is, mert én biztosan valami ilyet akartam kapni vagy elvenni tőle...)

2012. július 31.

(logika)

Alapvető struktúrája volt az igényeinek, hogy logikailag ellentmondásos dolgokat akart. Ő is tudta - és direkt akarta. És azért hisztizett, mert azt nem lehet, és mert de neki éppen az kell! és hogy nők adják azt meg neki, a környezetében élő nők, én. És ő azért haragszik, mert őneki az nincs megadva! 

2012. május 9.

(objektív nők)

A narratív identitástól a hierofániáig.

A döbbenet tavaly augusztusban. A nő kezdettől tudhatta, mi kell neki, mit fog velem csinálni. Tudta, hogy ő bántalmazni akar és fog engem - öncélúan, szadizmusból, azért, mert neki az kell. Meg is mondta - csak én nem értettem. Tudta azt is, hogy ő mint "rossz" embert fog bántalmazni engem -  építészhallgatóként és általában: ha és mert nem olyan vagyok, amilyen ő és nem akarok olyan lenni. Mert igenis ő a jó és az amit ő csinál és ahogyan ő viselkedik - és aki nem olyan az rossz, és ő az olyan bünteti: ez a "terápia". És tudhatta már kezdettől, tudnia kellett: ő akkor énvelem szemben valami felsőbbrendűsködő, parancsoló "hatalom" szerepében akar és fog fellépni.

És a döbbenet utána még: ő akarhatta ezt úgy, hogy tudta de mégsem tudta; letagadhatta a saját igazi személyes indíttatásait - és bemagyarázta saját magának is, hogy neki azt kell csinálni! Abban a gyerekes modorban, ahogy mindig játszotta a szerepeit. És ez volt az ő személyének és a kettőnk kapcsolatának a narrációja - avagy az ő tevékenysége maga mint narráció.

Azután a második rész. És az ő első látványos átváltozása: aminek én tanúja lehettem és tudhattam is, hogy az. Kb. szányolcvan fokos fordulattal ő már nem az, aki korábban, ő nem rajong az ezotériáért és az egzotikus vallásokért, nem ám ő az akit az érdekel - hanem én legyek az és valljam be. Ő meg korábban akkor logikusan csak az én kedvemért és miattam direkt!

És a képtelensége, ahogy előadta. Az elutasíthatatlansága - nemcsak az erőszakossága miatt. Piszlicsáré dolognak tűnt, ami miatt nem áll le az ember veszekedni, ha a másik ember erőlteti, egye fene, ráhagyja végül és nem kel ki magából, hogy ő kikéri azt magának! Ráadásul jelentéktelen, tét nélküli dolognak volt föltüntetve. (Csak aztán ő tagadta ám hevesen: ő olyat soha!) Meg még az átváltozásokról példálózott és arról: az embernek négy-öt évenként át kell változni - ahogy ő is! És nem akárhogy - hanem visszamenőleg is letagadni mindent. És én legyek az akinek az kell: én vegyem magamra azt, amit ő le akar tenni!

... azután rendszeresen fölemlegette: amikor ő pszichoanalízisbe járt! csak a témát emlegette föl általánosságban - annak volt csak jelentősége, hogy ő azt az eseményt (és az analitikusát) ott fölemlegette, megidézte. Azután ő beszél-beszél az ő gyerekkoráról vagy fiatalkoráról - beleélősen, szinte elrévülten. Mintha most azt játszanánk: pszichoanalitikusosat játszunk és én vagyok az ő analitikusa, aki hallgatja őt. Mintha az én díványomon feküdne - fölidézte azt is: ahogyan ő ott feküdt. Precízen a részleteket. Ugyanúgy, ahogyan a rajzterem állítólagos berendezését: nem észleletek emlékét, hanem ideális tárgyakat, amiknek lenni kell! Kirakosgatta ezeket oda, mint valami szertartás kellékeit - megteremteni az ideális Helyet. És akkor ő ott abban a "térben" megidézte még azokat a beszélgetéseket kb., amik közte és az analitikusa közt játszódtak le és úgy abban a modorban fölidézte-odaidézte a saját személyes emlékeit a gyerekkorából és fiatalkorából -  ködösen, csak valami tárgyias részletekről beszélt, tárgyakról, amik akkor ott valami eseményekben szerepeltel. És a nagy átélés, jelentőségteljesség.

Az volt az az időszak is, amikor engem "megjutalmazott", ha én olyan objektíveket mondtam, amik neki tetszettek és neki voltak hasznosak. Én meg észrevételeztem, hogy ez így nem lesz jó. És a saját életemről akartam beszélni. Olyankor erőszakosan letorkollt, elhallgattatott és büntetett. És az semmi! neki micsoda élménye volt egyszer! és én ne akarjak a saját élményeimről beszélni mert ha igen akkor jaa persze biztosan! bezzeg neki! És mondta. Nekem semmi személyeset nem volt szabad mondanom - semmi konkrétumot a saját életemről Az tilos!