2012. szeptember 15.

Az ajándékok

Vasárnap lehetett, még kora ősz: nem sötétedett még, amikor visszaértem. Azt hittem, nincs ott senki. De ott volt a szemüvege a fürdőszobában. Gyanús volt, állandóan hordta. Valószínűnek látszott, hogy ott van valahol. Akkor kivételesen nem a közös helyiségben téblábolt és várta, hogy közönsége legyen, megjelenjen valaki, akire rákaszkodhat. Később megérkeztek a többiek. Amikor már mind összegyűltünk vagy majdnem mind és kimentünk vacsorázni is, elegen voltunk, előmászott: rettenetesen "depressziósan", úgy vonszolta magát, lógatta a fejét, mint aki igyekszik direkt mutatni is, ő milyen rettenetes állapotban van...

Azon a hétvégén is elutazott valahova, valami olyan "társasutazásra", mint máskor is. Tudta is mindenki: mindig jóelőre beharangozta és utána mindig mesélte, mi volt. Akkor is: micsoda tragédia történt. Megismerkedett egy lánnyal, aki pont megfelelt volna az igényeinek, nagyon tetszett neki, pont olyan volt, ami neki kéne - és ő szerelmes lett abba a lányba. És ő is nagyon megtetszett annak a lánynak. És még meg is hívta őt, nemsokára megy valahova - nem emlékszem hova. De neki vissza kellett azt utasítani. És most szerelmi bánata van, epekedik a lány de főleg az utazás után.

Valaki kérdezte: ha annyira tetszett, miért nem fogadta el a meghívását. Magyarázta. A végén meg rám haragudott: csak azt nem mondta, miért. Akkor ott úgy nézett ki, mintha azért haragudna, mert azt hiszi, én meg utána epekedem, amikor pedig neki az a másik lány tetszik és olyan lányok - gondoltam: talán olyan bambán, csodálkozva nézhettem, miközben a hülyeségeit magyarázta, hogy azt hitte... Valamiért megharagudott, megsértődött, apokig nem akart rám nézni. Azután még jobban megsértődött. Egy-két nap múlva megint ott kesergett: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan lányt aki megfelelne az igényeinek, akik mégis, azokat mindig el kell utasítania: ez az ő tragédiája. És külön epekedett az utazásért: az is milyen jó lett volna pedig! Azt fájlalta igazán: azt a veszteséget, hogy arról le kellett mondania. És duzzogott: mert ő ott nem kap olyat senkitől... Akkor is érdeklődtek mások és magyarázta: neki mi nem tetszik és miért. Mert ő azt akarja, hogy ne neki kelljen akarni, még igent mondani se, ő kapni akarja a "barátnőt" is - a sorstól, a véletlentől, magasabb hatalmaktól vagy egy kerítőtől, mindegy: ő kapni akarja.

A szobatársa vigasztalni akarta: egyszer majd sikerül, majd legközelebb. Egyik pillanatról a másikra megdühödött, fölháborodott, kirúgta maga alól a széket: fenyegetően dühös volt, szinte remegett dühében, meg a szokásos megfeszülő állkapocs, és ahogy kinézett: legszívesebben lecsapna valakit. Elcsörtetett be a szobájába és még az ajtót is magára csukta. A szobatársa meg csak nézett: ennek most mi baja. Nem tudtuk meg.

Utána még jó darabig duzzogott vagy dühöngött, nem állt szóba senkivel. Velem kifejezetten fenyegetően agresszív volt, ha véletlenül a közelébe kerültem... mint ott az asztalnál, amikor kirúgta maga alól a széket. Akkor kezdtem tőle félni. A fizikai agressziótól, a dühétől is biztosan. De főleg attól, azt is éltem meg: ahogy látványosan dühös rám, talán sokkal jobban is, mint a többiekre, de nem lehet tudni miért és nem is mondja meg. Fölényeskedőn, fenyegetően sértődött volt. Talán egy hétig vagy kettőig is eltartott az egész. Azután egyszer mégiscsak megszólalt és kezdett ábrándozni: ő hova szeretne menni. És másoknak mijük van, ami neki nincs: egyre extrémebb, vadabb dolgokról ábrándozott, és milyen jó egyeseknek akik mindent megengedhetnek maguknak.

Utána valamikor kerülhetett műsorra, hogy a lányoknak ugye névnapjukra illik virágot adni... és hogy valami buli lesz és kéne vinni valamit mert mások is de ő nem akar - és majd a hülye nővérével süttet pogácsát. Akkor már megvolt az is, hogy hisztisen nyávogott, milyen hülye a nővére: mert elvesz vagy elvett tőle közelebbről meg nem határozott dolgokat, korlátozta valamiben... de nem egy konkrét eseményt sérelmezett, hanem a másik embert magát utálta, hisztizve, nyávogva: mert ő olyan hülye. És rám haragudott azért is: én is olyan voltam... November lehetett már: megint utazott valahova. És előtte megint, ugyanúgy, mint amikor arról faggatott minket: a lányoknak névnapjukra ugye illik virágot adni, akkor arról: ugye neki kell onnan nekünk valami ajándékot hozni - valami kis jelképes ajándékot: komoly dologról eleve nem volt szó. És mondtuk: NEM. nyaggatott minket: de mondjuk azt, hogy igen mert ő azt akarja... nem mondtuk, ha egyszer nem volt tudomásunk az állítólagos igazságról, ami neki kellett - földhözragadt mérnökhallgatók voltunk.

Nem is hozott senkinek semmiféle "ajándékot" - még valami útközben fölszedett kavicsot vagy ágacskát se. És csinált egy rettenetes cirkuszt. Attól kezdve nagyon féltem tőle. És utána még a többi.

(Majdnem mindenki gyűjtögette pedig az ilyen dolgokat: ágdarabot, köveket, madártollat, falevelet, szép színes mérgesgombát - és alighanem szokás volt "ajándékba" adni is: másoktól kaptam madártollakat vagy apró gyomnövénykéket. Én is "ajándékoztam" ilyen kacatokat. Ő még ilyet is sajnált adni másoknak: megsértődött egyszer azért is, mert én biztosan valami ilyet akartam kapni vagy elvenni tőle...)