Valami állatias utálkozás-gyűlölködés, agresszivitás, plusz egyszerre zsigeri és teátrális fölényeskedés és megvetés és kegyetlenség... Nagyjából ez volt nála az alap. Alapból így nézett énrám is - pláne mivel én még soha nem feleltem meg az ő igényeinek, és soha nem adtam és nem tudtam adni, ami neki kellett. (Kezdve a meghívásokkal befolyásosemberékhez, és aztán olyan menő bulikba és külföldi utazásokra se, ahova ő menni akart! és még nem is főztem-mostam rá és nem szolgáltam ki és nem gondoskodtam róla, ahogy arra igénye volt - és az a lányok dolga! És még pénzt se adtam neki a céljaira. Ezért konkrétan mindig verni akart - és konkrétan mindig azért akart verni, mert én azokat az anyagi javakat sem adtam, "szeretetből" vagy "szerelemből", ami neki kellett...)
Emellett időnként (ha 1. akart valamit 2. olyan közönsége volt) pózolt, bájolgott, nyájaskodott, mutogatta: ő milyen ellenállhatatlan bájgúnár és milyen udvarias, milyen jó ember, milyen kedves és nyájas velem is - mindig nagyon leereszkedőn, ő volt ugyanis az egyetem sztárja, legalábbis akart az lenni: az a legesleg és felsőbbrendű és különleges valaki, aki mindenki másnak fölötte áll...
Először csak nyafogott és hisztizett, hogy az akar lenni - és rám haragudott, mert én nem adtam meg neki azt sem. Azután egyszerűen eljátszotta, hogy ő az a nagymenő, aki lenni akart - már csak azért is, mert mindenkit lenézett és megvetett maga körül. Engem a legjobban, mert semmit nem adtam (és nem tudtam adni!), ami neki kellett.
II.
Alapjáraton mindenkitől és mindentől fölényeskedőn és agresszíven undorodott, utálkozott - és rendszeresen fenyegetően agresszíven viselkedett. Ezzel kezdte már bemutatkozásképp, a másik lakásban, ahonnan "költöztettek".
Eleve így nyomult be, ilyen agresszív pofával - annak a (leendő) lány lakótársunknak a háta mögött, aki azért jött, hogy segítsen nekem a költözésben. Ő meg csak úgy ott volt, be se mutatkozott, csak pofákat vágott. És mikor meglátta több ember egy kupacba összehordott holmiját, ujjongva, kárörvendőn "leleplezte": nem igaz amit mondtam, hogy nincs sok csomagom, biztosan hazudtam, mert ott az a sok csomag és biztosan mind az enyém! Én meg odamentem, előszedtem a sajátomat és mondtam: csak ez az enyém. Akkor egyik pillanatról a másikra még agresszívebb, gyűlölködőbb lett, mint addig. (Jellegzetes volt, a fölvetett fej, összeszorított állkapocs és ahogy ökölbe szorult a keze és már lépett is volna felém, ha közelebb állok hozzá, valószínűleg meg is ütött volna.)
Ez volt az "ismeretségünk" első percében kb. És aztán későbbiekben sem produkált mást. Mindig ugyanezt. (Csak még részletezte, hogy neki milyen igényei vannak. És ő azt is hogy utálja, ha valaki nem felel meg az ő igényeinek és nem adja, ami neki kell.) Valami fölfoghatatlan volt, újra és újra. És ahogy ott nem értettem (és sokáig nem értettem: mi volt ez): mégis miből gondolta, hogy az a holmi mind az enyém, amikor 1) tudta, hogy mások is ki-beköltöznek, látta is a saját szemével, ahogy ott pakolnak, nyüzsögnek és 2) én is megmondtam, nem sok holmim van. Őt nem érdekelte semmiféle információ. Abban a pillanatban, ahogy ő látott valamit (egy kupac csomagot) egyből magabiztosan tudta: az a látvány biztosan mit jelent! minek kell lenni! És igenis biztosan az ellenkezője van annak, amit én mondtam - és ő annak örült... Volna. Aztán az elképesztő zsigeri gyűlölet és agresszió, amikor kiderült: az van, amit én megmondtam és nem az, amiről ő képzelődik.
Az aljas bunkó mutogatósembernek egyfolytában mániája, hogy deigenis az van és mindig csak az volt, amiről ez az undorító barom képzelődött és hazudozott és amiket összehazudozott rólam - és nem az amit én mondok! és igenis az a sok csomag biztosan mind az enyém volt (csak biztosan letagadom!) és én biztosan egy gazdag picsa vagyok és a szüleimnek igenis van/volt pénze és megvehették volna a lakást, ami annak a baromnak kellett (csak bele kellett volna szeretnem!) és még az is a bűnöm, hogy sokat zabálok és drága ételeket és megzabáltam azt a sok pénzt, amit a szegény bájgúnár j. kapni akart tőlem és a mutogatósember tételesen tudni véli még azt is, hogy én pontosan milyen drága ételeket zabáltam erdőmérnök-hallgatóként minden egyes nap, reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára és az fillérre mennyibe került - és azzal a pénzzel tartozom mind a szegény romantikus udvarlónak, aki rettenetesen szenvedett attól, hogy én (mint "gazdag nő") ételre költöttem a szüleim pénzét és nem neki adtam oda!
És kövér is vagyok kövér! kövér! (Ja igen, és a legjobb barátjával is biztosan összeszűrtem a levet, ahogy erről is képzelődött, és ezért is verni akart.)
(Annak is akart örülni: az ő legjobb barátja is milyen hülyeséget mondott, mert olyat mondott ami nincs! - mondtuk, hogy de igen, van, minden ivarosan szaporodó állatnak van petefészke, a békáknak is, úgyhogy ne örüljön annak, hogy a barátja mekkora hülyeséget beszélt, mert olyat mondott, ami nincs. Majdnem ugyanolyan agresszíven reagált erre is, mint amikor költözködés közben kiderült, hogy az van, amit én mondtam, csak kevés csomagom van. És nem az van, amit ő akar.)
Emellett időnként (ha 1. akart valamit 2. olyan közönsége volt) pózolt, bájolgott, nyájaskodott, mutogatta: ő milyen ellenállhatatlan bájgúnár és milyen udvarias, milyen jó ember, milyen kedves és nyájas velem is - mindig nagyon leereszkedőn, ő volt ugyanis az egyetem sztárja, legalábbis akart az lenni: az a legesleg és felsőbbrendű és különleges valaki, aki mindenki másnak fölötte áll...
Először csak nyafogott és hisztizett, hogy az akar lenni - és rám haragudott, mert én nem adtam meg neki azt sem. Azután egyszerűen eljátszotta, hogy ő az a nagymenő, aki lenni akart - már csak azért is, mert mindenkit lenézett és megvetett maga körül. Engem a legjobban, mert semmit nem adtam (és nem tudtam adni!), ami neki kellett.
II.
Alapjáraton mindenkitől és mindentől fölényeskedőn és agresszíven undorodott, utálkozott - és rendszeresen fenyegetően agresszíven viselkedett. Ezzel kezdte már bemutatkozásképp, a másik lakásban, ahonnan "költöztettek".
Eleve így nyomult be, ilyen agresszív pofával - annak a (leendő) lány lakótársunknak a háta mögött, aki azért jött, hogy segítsen nekem a költözésben. Ő meg csak úgy ott volt, be se mutatkozott, csak pofákat vágott. És mikor meglátta több ember egy kupacba összehordott holmiját, ujjongva, kárörvendőn "leleplezte": nem igaz amit mondtam, hogy nincs sok csomagom, biztosan hazudtam, mert ott az a sok csomag és biztosan mind az enyém! Én meg odamentem, előszedtem a sajátomat és mondtam: csak ez az enyém. Akkor egyik pillanatról a másikra még agresszívebb, gyűlölködőbb lett, mint addig. (Jellegzetes volt, a fölvetett fej, összeszorított állkapocs és ahogy ökölbe szorult a keze és már lépett is volna felém, ha közelebb állok hozzá, valószínűleg meg is ütött volna.)
Ez volt az "ismeretségünk" első percében kb. És aztán későbbiekben sem produkált mást. Mindig ugyanezt. (Csak még részletezte, hogy neki milyen igényei vannak. És ő azt is hogy utálja, ha valaki nem felel meg az ő igényeinek és nem adja, ami neki kell.) Valami fölfoghatatlan volt, újra és újra. És ahogy ott nem értettem (és sokáig nem értettem: mi volt ez): mégis miből gondolta, hogy az a holmi mind az enyém, amikor 1) tudta, hogy mások is ki-beköltöznek, látta is a saját szemével, ahogy ott pakolnak, nyüzsögnek és 2) én is megmondtam, nem sok holmim van. Őt nem érdekelte semmiféle információ. Abban a pillanatban, ahogy ő látott valamit (egy kupac csomagot) egyből magabiztosan tudta: az a látvány biztosan mit jelent! minek kell lenni! És igenis biztosan az ellenkezője van annak, amit én mondtam - és ő annak örült... Volna. Aztán az elképesztő zsigeri gyűlölet és agresszió, amikor kiderült: az van, amit én megmondtam és nem az, amiről ő képzelődik.
Az aljas bunkó mutogatósembernek egyfolytában mániája, hogy deigenis az van és mindig csak az volt, amiről ez az undorító barom képzelődött és hazudozott és amiket összehazudozott rólam - és nem az amit én mondok! és igenis az a sok csomag biztosan mind az enyém volt (csak biztosan letagadom!) és én biztosan egy gazdag picsa vagyok és a szüleimnek igenis van/volt pénze és megvehették volna a lakást, ami annak a baromnak kellett (csak bele kellett volna szeretnem!) és még az is a bűnöm, hogy sokat zabálok és drága ételeket és megzabáltam azt a sok pénzt, amit a szegény bájgúnár j. kapni akart tőlem és a mutogatósember tételesen tudni véli még azt is, hogy én pontosan milyen drága ételeket zabáltam erdőmérnök-hallgatóként minden egyes nap, reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára és az fillérre mennyibe került - és azzal a pénzzel tartozom mind a szegény romantikus udvarlónak, aki rettenetesen szenvedett attól, hogy én (mint "gazdag nő") ételre költöttem a szüleim pénzét és nem neki adtam oda!
És kövér is vagyok kövér! kövér! (Ja igen, és a legjobb barátjával is biztosan összeszűrtem a levet, ahogy erről is képzelődött, és ezért is verni akart.)
(Annak is akart örülni: az ő legjobb barátja is milyen hülyeséget mondott, mert olyat mondott ami nincs! - mondtuk, hogy de igen, van, minden ivarosan szaporodó állatnak van petefészke, a békáknak is, úgyhogy ne örüljön annak, hogy a barátja mekkora hülyeséget beszélt, mert olyat mondott, ami nincs. Majdnem ugyanolyan agresszíven reagált erre is, mint amikor költözködés közben kiderült, hogy az van, amit én mondtam, csak kevés csomagom van. És nem az van, amit ő akar.)