Az agresszíó, a pusztítás vágya mindig és újra és újra minden bántalmazott és traumatizált emberrel szemben, az agresszív és harsány hibáztatás - és a fizikai bántalmazás igénye. És akik elkövetik, újra és újra, újra és újra kérkednek a saját nárcisztikus személyiségükkel. Harsányan. Újra és újra etalonként állítják magukat, saját világképüket, "észjárásukat", céljaikat és igényeiket, annak kell lenni és mindenkinek olyannak kell lenni akkor is ha nem és aki nem olyan, annak egyszerre van az a rosszasága, hogy ő nem olyan, amilyennek pedig lenni kell, és az, hogy biztosan ő az aki olyan...
2012. november 19.
2012. szeptember 20.
Ennivaló
Ahogy evett: nemcsak utálkozva. Ráadásul ugyanaz az agresszív fölényeskedés - most jutott eszembe a neve: dölyfnek hívják, azt hiszem. Úgy hatott az is, mintha az is annak a kifejezése, "attribútuma" lenne, hogy ő a felsőbbrendű ember ott - azokhoz képest akik kevesebbet esznek.
Nem azért, mert "így nevelték": nem elméleti alapon - sőt: elméletben az ellenkezőjét tolta (mert arról van megmondva, hogy az a felsőbbrendű). Hanem valami zsigeri, állatias dolog. Nem az étvágy, ami nincs, hanem hogy muszáj többet enni, mint a másik, mindent fölfalni mások elől is - mert az a valaki, aki így mutatja azt ki. Állatéknál talán van ilyen tényleg, és szó szerint állatias. (Ahogy ilyen "szexuális" viselkedés is van, ami erről szól - mint a hím majmok rituális péniszmutogatása.)
Túl azon, hogy a másik ember kontrollálása és korlátozása a bántalmazó magatartás része is - és mint olyan tudatos és tervszerű viselkedés. De ez (még ahhoz ráadásul) csak az, ahogy ő "evett". Fontosabb volt neki (az volt az igazi "létszükséglete") engem korlátozni benne, megfosztani tőle - és akkor meg az a "felsőbbrendű" viselkedés, ha inkább ő is lemond róla, asztalhoz se ül, csak engem megfoszthasson. De (teátrálisan el volt mutogatva) olyankor is: az ő lemondása ilyenkor valami "felsőbbrendű" dolog, ő annak éli meg - azért is, mert eszköz elérni a fizikai célt, ami neki kell. A másik embert pedig ennek a nevében, akarata ellenére ő akarja kényszeríteni.
Nem azért, mert "így nevelték": nem elméleti alapon - sőt: elméletben az ellenkezőjét tolta (mert arról van megmondva, hogy az a felsőbbrendű). Hanem valami zsigeri, állatias dolog. Nem az étvágy, ami nincs, hanem hogy muszáj többet enni, mint a másik, mindent fölfalni mások elől is - mert az a valaki, aki így mutatja azt ki. Állatéknál talán van ilyen tényleg, és szó szerint állatias. (Ahogy ilyen "szexuális" viselkedés is van, ami erről szól - mint a hím majmok rituális péniszmutogatása.)
Túl azon, hogy a másik ember kontrollálása és korlátozása a bántalmazó magatartás része is - és mint olyan tudatos és tervszerű viselkedés. De ez (még ahhoz ráadásul) csak az, ahogy ő "evett". Fontosabb volt neki (az volt az igazi "létszükséglete") engem korlátozni benne, megfosztani tőle - és akkor meg az a "felsőbbrendű" viselkedés, ha inkább ő is lemond róla, asztalhoz se ül, csak engem megfoszthasson. De (teátrálisan el volt mutogatva) olyankor is: az ő lemondása ilyenkor valami "felsőbbrendű" dolog, ő annak éli meg - azért is, mert eszköz elérni a fizikai célt, ami neki kell. A másik embert pedig ennek a nevében, akarata ellenére ő akarja kényszeríteni.
2012. szeptember 15.
Az ajándékok
Vasárnap lehetett, még kora ősz: nem sötétedett még, amikor visszaértem. Azt hittem, nincs ott senki. De ott volt a szemüvege a fürdőszobában. Gyanús volt, állandóan hordta. Valószínűnek látszott, hogy ott van valahol. Akkor kivételesen nem a közös helyiségben téblábolt és várta, hogy közönsége legyen, megjelenjen valaki, akire rákaszkodhat. Később megérkeztek a többiek. Amikor már mind összegyűltünk vagy majdnem mind és kimentünk vacsorázni is, elegen voltunk, előmászott: rettenetesen "depressziósan", úgy vonszolta magát, lógatta a fejét, mint aki igyekszik direkt mutatni is, ő milyen rettenetes állapotban van...
Azon a hétvégén is elutazott valahova, valami olyan "társasutazásra", mint máskor is. Tudta is mindenki: mindig jóelőre beharangozta és utána mindig mesélte, mi volt. Akkor is: micsoda tragédia történt. Megismerkedett egy lánnyal, aki pont megfelelt volna az igényeinek, nagyon tetszett neki, pont olyan volt, ami neki kéne - és ő szerelmes lett abba a lányba. És ő is nagyon megtetszett annak a lánynak. És még meg is hívta őt, nemsokára megy valahova - nem emlékszem hova. De neki vissza kellett azt utasítani. És most szerelmi bánata van, epekedik a lány de főleg az utazás után.
Valaki kérdezte: ha annyira tetszett, miért nem fogadta el a meghívását. Magyarázta. A végén meg rám haragudott: csak azt nem mondta, miért. Akkor ott úgy nézett ki, mintha azért haragudna, mert azt hiszi, én meg utána epekedem, amikor pedig neki az a másik lány tetszik és olyan lányok - gondoltam: talán olyan bambán, csodálkozva nézhettem, miközben a hülyeségeit magyarázta, hogy azt hitte... Valamiért megharagudott, megsértődött, apokig nem akart rám nézni. Azután még jobban megsértődött. Egy-két nap múlva megint ott kesergett: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan lányt aki megfelelne az igényeinek, akik mégis, azokat mindig el kell utasítania: ez az ő tragédiája. És külön epekedett az utazásért: az is milyen jó lett volna pedig! Azt fájlalta igazán: azt a veszteséget, hogy arról le kellett mondania. És duzzogott: mert ő ott nem kap olyat senkitől... Akkor is érdeklődtek mások és magyarázta: neki mi nem tetszik és miért. Mert ő azt akarja, hogy ne neki kelljen akarni, még igent mondani se, ő kapni akarja a "barátnőt" is - a sorstól, a véletlentől, magasabb hatalmaktól vagy egy kerítőtől, mindegy: ő kapni akarja.
A szobatársa vigasztalni akarta: egyszer majd sikerül, majd legközelebb. Egyik pillanatról a másikra megdühödött, fölháborodott, kirúgta maga alól a széket: fenyegetően dühös volt, szinte remegett dühében, meg a szokásos megfeszülő állkapocs, és ahogy kinézett: legszívesebben lecsapna valakit. Elcsörtetett be a szobájába és még az ajtót is magára csukta. A szobatársa meg csak nézett: ennek most mi baja. Nem tudtuk meg.
Utána még jó darabig duzzogott vagy dühöngött, nem állt szóba senkivel. Velem kifejezetten fenyegetően agresszív volt, ha véletlenül a közelébe kerültem... mint ott az asztalnál, amikor kirúgta maga alól a széket. Akkor kezdtem tőle félni. A fizikai agressziótól, a dühétől is biztosan. De főleg attól, azt is éltem meg: ahogy látványosan dühös rám, talán sokkal jobban is, mint a többiekre, de nem lehet tudni miért és nem is mondja meg. Fölényeskedőn, fenyegetően sértődött volt. Talán egy hétig vagy kettőig is eltartott az egész. Azután egyszer mégiscsak megszólalt és kezdett ábrándozni: ő hova szeretne menni. És másoknak mijük van, ami neki nincs: egyre extrémebb, vadabb dolgokról ábrándozott, és milyen jó egyeseknek akik mindent megengedhetnek maguknak.
Utána valamikor kerülhetett műsorra, hogy a lányoknak ugye névnapjukra illik virágot adni... és hogy valami buli lesz és kéne vinni valamit mert mások is de ő nem akar - és majd a hülye nővérével süttet pogácsát. Akkor már megvolt az is, hogy hisztisen nyávogott, milyen hülye a nővére: mert elvesz vagy elvett tőle közelebbről meg nem határozott dolgokat, korlátozta valamiben... de nem egy konkrét eseményt sérelmezett, hanem a másik embert magát utálta, hisztizve, nyávogva: mert ő olyan hülye. És rám haragudott azért is: én is olyan voltam... November lehetett már: megint utazott valahova. És előtte megint, ugyanúgy, mint amikor arról faggatott minket: a lányoknak névnapjukra ugye illik virágot adni, akkor arról: ugye neki kell onnan nekünk valami ajándékot hozni - valami kis jelképes ajándékot: komoly dologról eleve nem volt szó. És mondtuk: NEM. nyaggatott minket: de mondjuk azt, hogy igen mert ő azt akarja... nem mondtuk, ha egyszer nem volt tudomásunk az állítólagos igazságról, ami neki kellett - földhözragadt mérnökhallgatók voltunk.
Nem is hozott senkinek semmiféle "ajándékot" - még valami útközben fölszedett kavicsot vagy ágacskát se. És csinált egy rettenetes cirkuszt. Attól kezdve nagyon féltem tőle. És utána még a többi.
(Majdnem mindenki gyűjtögette pedig az ilyen dolgokat: ágdarabot, köveket, madártollat, falevelet, szép színes mérgesgombát - és alighanem szokás volt "ajándékba" adni is: másoktól kaptam madártollakat vagy apró gyomnövénykéket. Én is "ajándékoztam" ilyen kacatokat. Ő még ilyet is sajnált adni másoknak: megsértődött egyszer azért is, mert én biztosan valami ilyet akartam kapni vagy elvenni tőle...)
Azon a hétvégén is elutazott valahova, valami olyan "társasutazásra", mint máskor is. Tudta is mindenki: mindig jóelőre beharangozta és utána mindig mesélte, mi volt. Akkor is: micsoda tragédia történt. Megismerkedett egy lánnyal, aki pont megfelelt volna az igényeinek, nagyon tetszett neki, pont olyan volt, ami neki kéne - és ő szerelmes lett abba a lányba. És ő is nagyon megtetszett annak a lánynak. És még meg is hívta őt, nemsokára megy valahova - nem emlékszem hova. De neki vissza kellett azt utasítani. És most szerelmi bánata van, epekedik a lány de főleg az utazás után.
Valaki kérdezte: ha annyira tetszett, miért nem fogadta el a meghívását. Magyarázta. A végén meg rám haragudott: csak azt nem mondta, miért. Akkor ott úgy nézett ki, mintha azért haragudna, mert azt hiszi, én meg utána epekedem, amikor pedig neki az a másik lány tetszik és olyan lányok - gondoltam: talán olyan bambán, csodálkozva nézhettem, miközben a hülyeségeit magyarázta, hogy azt hitte... Valamiért megharagudott, megsértődött, apokig nem akart rám nézni. Azután még jobban megsértődött. Egy-két nap múlva megint ott kesergett: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan lányt aki megfelelne az igényeinek, akik mégis, azokat mindig el kell utasítania: ez az ő tragédiája. És külön epekedett az utazásért: az is milyen jó lett volna pedig! Azt fájlalta igazán: azt a veszteséget, hogy arról le kellett mondania. És duzzogott: mert ő ott nem kap olyat senkitől... Akkor is érdeklődtek mások és magyarázta: neki mi nem tetszik és miért. Mert ő azt akarja, hogy ne neki kelljen akarni, még igent mondani se, ő kapni akarja a "barátnőt" is - a sorstól, a véletlentől, magasabb hatalmaktól vagy egy kerítőtől, mindegy: ő kapni akarja.
A szobatársa vigasztalni akarta: egyszer majd sikerül, majd legközelebb. Egyik pillanatról a másikra megdühödött, fölháborodott, kirúgta maga alól a széket: fenyegetően dühös volt, szinte remegett dühében, meg a szokásos megfeszülő állkapocs, és ahogy kinézett: legszívesebben lecsapna valakit. Elcsörtetett be a szobájába és még az ajtót is magára csukta. A szobatársa meg csak nézett: ennek most mi baja. Nem tudtuk meg.
Utána még jó darabig duzzogott vagy dühöngött, nem állt szóba senkivel. Velem kifejezetten fenyegetően agresszív volt, ha véletlenül a közelébe kerültem... mint ott az asztalnál, amikor kirúgta maga alól a széket. Akkor kezdtem tőle félni. A fizikai agressziótól, a dühétől is biztosan. De főleg attól, azt is éltem meg: ahogy látványosan dühös rám, talán sokkal jobban is, mint a többiekre, de nem lehet tudni miért és nem is mondja meg. Fölényeskedőn, fenyegetően sértődött volt. Talán egy hétig vagy kettőig is eltartott az egész. Azután egyszer mégiscsak megszólalt és kezdett ábrándozni: ő hova szeretne menni. És másoknak mijük van, ami neki nincs: egyre extrémebb, vadabb dolgokról ábrándozott, és milyen jó egyeseknek akik mindent megengedhetnek maguknak.
Utána valamikor kerülhetett műsorra, hogy a lányoknak ugye névnapjukra illik virágot adni... és hogy valami buli lesz és kéne vinni valamit mert mások is de ő nem akar - és majd a hülye nővérével süttet pogácsát. Akkor már megvolt az is, hogy hisztisen nyávogott, milyen hülye a nővére: mert elvesz vagy elvett tőle közelebbről meg nem határozott dolgokat, korlátozta valamiben... de nem egy konkrét eseményt sérelmezett, hanem a másik embert magát utálta, hisztizve, nyávogva: mert ő olyan hülye. És rám haragudott azért is: én is olyan voltam... November lehetett már: megint utazott valahova. És előtte megint, ugyanúgy, mint amikor arról faggatott minket: a lányoknak névnapjukra ugye illik virágot adni, akkor arról: ugye neki kell onnan nekünk valami ajándékot hozni - valami kis jelképes ajándékot: komoly dologról eleve nem volt szó. És mondtuk: NEM. nyaggatott minket: de mondjuk azt, hogy igen mert ő azt akarja... nem mondtuk, ha egyszer nem volt tudomásunk az állítólagos igazságról, ami neki kellett - földhözragadt mérnökhallgatók voltunk.
Nem is hozott senkinek semmiféle "ajándékot" - még valami útközben fölszedett kavicsot vagy ágacskát se. És csinált egy rettenetes cirkuszt. Attól kezdve nagyon féltem tőle. És utána még a többi.
(Majdnem mindenki gyűjtögette pedig az ilyen dolgokat: ágdarabot, köveket, madártollat, falevelet, szép színes mérgesgombát - és alighanem szokás volt "ajándékba" adni is: másoktól kaptam madártollakat vagy apró gyomnövénykéket. Én is "ajándékoztam" ilyen kacatokat. Ő még ilyet is sajnált adni másoknak: megsértődött egyszer azért is, mert én biztosan valami ilyet akartam kapni vagy elvenni tőle...)
2012. július 31.
(logika)
Alapvető struktúrája volt az igényeinek, hogy logikailag ellentmondásos dolgokat akart. Ő is tudta - és direkt akarta. És azért hisztizett, mert azt nem lehet, és mert de neki éppen az kell! és hogy nők adják azt meg neki, a környezetében élő nők, én. És ő azért haragszik, mert őneki az nincs megadva!
2012. május 9.
(objektív nők)
A narratív identitástól a hierofániáig.
A döbbenet tavaly augusztusban. A nő kezdettől tudhatta, mi kell neki, mit fog velem csinálni. Tudta, hogy ő bántalmazni akar és fog engem - öncélúan, szadizmusból, azért, mert neki az kell. Meg is mondta - csak én nem értettem. Tudta azt is, hogy ő mint "rossz" embert fog bántalmazni engem - építészhallgatóként és általában: ha és mert nem olyan vagyok, amilyen ő és nem akarok olyan lenni. Mert igenis ő a jó és az amit ő csinál és ahogyan ő viselkedik - és aki nem olyan az rossz, és ő az olyan bünteti: ez a "terápia". És tudhatta már kezdettől, tudnia kellett: ő akkor énvelem szemben valami felsőbbrendűsködő, parancsoló "hatalom" szerepében akar és fog fellépni.
És a döbbenet utána még: ő akarhatta ezt úgy, hogy tudta de mégsem tudta; letagadhatta a saját igazi személyes indíttatásait - és bemagyarázta saját magának is, hogy neki azt kell csinálni! Abban a gyerekes modorban, ahogy mindig játszotta a szerepeit. És ez volt az ő személyének és a kettőnk kapcsolatának a narrációja - avagy az ő tevékenysége maga mint narráció.
Azután a második rész. És az ő első látványos átváltozása: aminek én tanúja lehettem és tudhattam is, hogy az. Kb. szányolcvan fokos fordulattal ő már nem az, aki korábban, ő nem rajong az ezotériáért és az egzotikus vallásokért, nem ám ő az akit az érdekel - hanem én legyek az és valljam be. Ő meg korábban akkor logikusan csak az én kedvemért és miattam direkt!
És a képtelensége, ahogy előadta. Az elutasíthatatlansága - nemcsak az erőszakossága miatt. Piszlicsáré dolognak tűnt, ami miatt nem áll le az ember veszekedni, ha a másik ember erőlteti, egye fene, ráhagyja végül és nem kel ki magából, hogy ő kikéri azt magának! Ráadásul jelentéktelen, tét nélküli dolognak volt föltüntetve. (Csak aztán ő tagadta ám hevesen: ő olyat soha!) Meg még az átváltozásokról példálózott és arról: az embernek négy-öt évenként át kell változni - ahogy ő is! És nem akárhogy - hanem visszamenőleg is letagadni mindent. És én legyek az akinek az kell: én vegyem magamra azt, amit ő le akar tenni!
... azután rendszeresen fölemlegette: amikor ő pszichoanalízisbe járt! csak a témát emlegette föl általánosságban - annak volt csak jelentősége, hogy ő azt az eseményt (és az analitikusát) ott fölemlegette, megidézte. Azután ő beszél-beszél az ő gyerekkoráról vagy fiatalkoráról - beleélősen, szinte elrévülten. Mintha most azt játszanánk: pszichoanalitikusosat játszunk és én vagyok az ő analitikusa, aki hallgatja őt. Mintha az én díványomon feküdne - fölidézte azt is: ahogyan ő ott feküdt. Precízen a részleteket. Ugyanúgy, ahogyan a rajzterem állítólagos berendezését: nem észleletek emlékét, hanem ideális tárgyakat, amiknek lenni kell! Kirakosgatta ezeket oda, mint valami szertartás kellékeit - megteremteni az ideális Helyet. És akkor ő ott abban a "térben" megidézte még azokat a beszélgetéseket kb., amik közte és az analitikusa közt játszódtak le és úgy abban a modorban fölidézte-odaidézte a saját személyes emlékeit a gyerekkorából és fiatalkorából - ködösen, csak valami tárgyias részletekről beszélt, tárgyakról, amik akkor ott valami eseményekben szerepeltel. És a nagy átélés, jelentőségteljesség.
Az volt az az időszak is, amikor engem "megjutalmazott", ha én olyan objektíveket mondtam, amik neki tetszettek és neki voltak hasznosak. Én meg észrevételeztem, hogy ez így nem lesz jó. És a saját életemről akartam beszélni. Olyankor erőszakosan letorkollt, elhallgattatott és büntetett. És az semmi! neki micsoda élménye volt egyszer! és én ne akarjak a saját élményeimről beszélni mert ha igen akkor jaa persze biztosan! bezzeg neki! És mondta. Nekem semmi személyeset nem volt szabad mondanom - semmi konkrétumot a saját életemről Az tilos!
A döbbenet tavaly augusztusban. A nő kezdettől tudhatta, mi kell neki, mit fog velem csinálni. Tudta, hogy ő bántalmazni akar és fog engem - öncélúan, szadizmusból, azért, mert neki az kell. Meg is mondta - csak én nem értettem. Tudta azt is, hogy ő mint "rossz" embert fog bántalmazni engem - építészhallgatóként és általában: ha és mert nem olyan vagyok, amilyen ő és nem akarok olyan lenni. Mert igenis ő a jó és az amit ő csinál és ahogyan ő viselkedik - és aki nem olyan az rossz, és ő az olyan bünteti: ez a "terápia". És tudhatta már kezdettől, tudnia kellett: ő akkor énvelem szemben valami felsőbbrendűsködő, parancsoló "hatalom" szerepében akar és fog fellépni.
És a döbbenet utána még: ő akarhatta ezt úgy, hogy tudta de mégsem tudta; letagadhatta a saját igazi személyes indíttatásait - és bemagyarázta saját magának is, hogy neki azt kell csinálni! Abban a gyerekes modorban, ahogy mindig játszotta a szerepeit. És ez volt az ő személyének és a kettőnk kapcsolatának a narrációja - avagy az ő tevékenysége maga mint narráció.
Azután a második rész. És az ő első látványos átváltozása: aminek én tanúja lehettem és tudhattam is, hogy az. Kb. szányolcvan fokos fordulattal ő már nem az, aki korábban, ő nem rajong az ezotériáért és az egzotikus vallásokért, nem ám ő az akit az érdekel - hanem én legyek az és valljam be. Ő meg korábban akkor logikusan csak az én kedvemért és miattam direkt!
És a képtelensége, ahogy előadta. Az elutasíthatatlansága - nemcsak az erőszakossága miatt. Piszlicsáré dolognak tűnt, ami miatt nem áll le az ember veszekedni, ha a másik ember erőlteti, egye fene, ráhagyja végül és nem kel ki magából, hogy ő kikéri azt magának! Ráadásul jelentéktelen, tét nélküli dolognak volt föltüntetve. (Csak aztán ő tagadta ám hevesen: ő olyat soha!) Meg még az átváltozásokról példálózott és arról: az embernek négy-öt évenként át kell változni - ahogy ő is! És nem akárhogy - hanem visszamenőleg is letagadni mindent. És én legyek az akinek az kell: én vegyem magamra azt, amit ő le akar tenni!
... azután rendszeresen fölemlegette: amikor ő pszichoanalízisbe járt! csak a témát emlegette föl általánosságban - annak volt csak jelentősége, hogy ő azt az eseményt (és az analitikusát) ott fölemlegette, megidézte. Azután ő beszél-beszél az ő gyerekkoráról vagy fiatalkoráról - beleélősen, szinte elrévülten. Mintha most azt játszanánk: pszichoanalitikusosat játszunk és én vagyok az ő analitikusa, aki hallgatja őt. Mintha az én díványomon feküdne - fölidézte azt is: ahogyan ő ott feküdt. Precízen a részleteket. Ugyanúgy, ahogyan a rajzterem állítólagos berendezését: nem észleletek emlékét, hanem ideális tárgyakat, amiknek lenni kell! Kirakosgatta ezeket oda, mint valami szertartás kellékeit - megteremteni az ideális Helyet. És akkor ő ott abban a "térben" megidézte még azokat a beszélgetéseket kb., amik közte és az analitikusa közt játszódtak le és úgy abban a modorban fölidézte-odaidézte a saját személyes emlékeit a gyerekkorából és fiatalkorából - ködösen, csak valami tárgyias részletekről beszélt, tárgyakról, amik akkor ott valami eseményekben szerepeltel. És a nagy átélés, jelentőségteljesség.
Az volt az az időszak is, amikor engem "megjutalmazott", ha én olyan objektíveket mondtam, amik neki tetszettek és neki voltak hasznosak. Én meg észrevételeztem, hogy ez így nem lesz jó. És a saját életemről akartam beszélni. Olyankor erőszakosan letorkollt, elhallgattatott és büntetett. És az semmi! neki micsoda élménye volt egyszer! és én ne akarjak a saját élményeimről beszélni mert ha igen akkor jaa persze biztosan! bezzeg neki! És mondta. Nekem semmi személyeset nem volt szabad mondanom - semmi konkrétumot a saját életemről Az tilos!
2012. április 30.
A pusztítás
Messzemenően nem érdekelte, mások mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak. Kitalálta, hogy mit kell: ami az ő világképének megfelel, másoknak kell azt gondolni, amit ő gondol.
Mindig saját világképéből vezette le: mások biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit éreznek - amit az ő világképe szerint kell. Mindig a saját világképéből vezette le, mit kell gondolni. Amit így kitalált, az mindig meghökkentő volt, bizarr, valószerűtlen. (És mindig idegenekről találta ki: olyan emberekről, akik nagyon különböztek tőle.)
És ahányszor kitalált dolgokat emberekről, mindig valószerűtlen volt - ha ismertem azokat az embereket, tudni lehetett vagy később kiderült, amennyire ez kiderülhet: az ellenkezője igaz. Ha a fizikai valóságról beszélt, akkor is ugyanígy - ha emberekről beszélt. Vagy akár könyvekről - nem a könyv ürügyén egy jelenségről, saját asszociációjáról, személyes konnotációkról.
A hozzá közel állókat, a legszűkebb köréhez tartozó embereket soha nem minősítette, nem jellemezte őket vélelmezett, kitalált lelki tulajdonságaikkal, indíttatásaikkal, róluk nem talált ki, nem "tudott", nem mondott olyan dolgokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit szeretnek, mi kell nekik. Kizárólag csak fizikai tulajdonságaikról és megnyilvánulásaikról beszélt - olyan banális, elemi megnyilvánulásaikról, amik akárki megnyilvánulásai lehettek volna. Ahogy kinézett: ők valóban kizárólag csak fizikai entitásokként léteznek a számára. Csak idegenekről talált ki olyanokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mi kell nekik, mit szeretnek. És azt aztán tényként mondta-terjesztette - és mindig élvezettel, kéjesen.
Mindig saját világképéből vezette le: mások biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit éreznek - amit az ő világképe szerint kell. Mindig a saját világképéből vezette le, mit kell gondolni. Amit így kitalált, az mindig meghökkentő volt, bizarr, valószerűtlen. (És mindig idegenekről találta ki: olyan emberekről, akik nagyon különböztek tőle.)
És ahányszor kitalált dolgokat emberekről, mindig valószerűtlen volt - ha ismertem azokat az embereket, tudni lehetett vagy később kiderült, amennyire ez kiderülhet: az ellenkezője igaz. Ha a fizikai valóságról beszélt, akkor is ugyanígy - ha emberekről beszélt. Vagy akár könyvekről - nem a könyv ürügyén egy jelenségről, saját asszociációjáról, személyes konnotációkról.
A hozzá közel állókat, a legszűkebb köréhez tartozó embereket soha nem minősítette, nem jellemezte őket vélelmezett, kitalált lelki tulajdonságaikkal, indíttatásaikkal, róluk nem talált ki, nem "tudott", nem mondott olyan dolgokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit szeretnek, mi kell nekik. Kizárólag csak fizikai tulajdonságaikról és megnyilvánulásaikról beszélt - olyan banális, elemi megnyilvánulásaikról, amik akárki megnyilvánulásai lehettek volna. Ahogy kinézett: ők valóban kizárólag csak fizikai entitásokként léteznek a számára. Csak idegenekről talált ki olyanokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mi kell nekik, mit szeretnek. És azt aztán tényként mondta-terjesztette - és mindig élvezettel, kéjesen.
(az eredet birtoklása)
Úgy beszélt róluk, mintha isteni lények lennének - vagy inkább szuperhősök, képregényhősök. Gyerekes és bizarr volt a rajongása - és ahogy hozzájuk képest mindenkit indulatosan elutasított, megvetett, utált.
Amit valóban megélt és mutatott is, az még csak nem is a tisztelet vagy imádat volt - hanem mások szenvedélyes és szenvelgő gyűlölete, lenézése, megvetése: így artikulálta a szülei iránti rajongását vagy tiszteletét. Úgy, mintha a szülei nevében utasítana el, vetne meg másokat, az ő vélelmezett indulataikkal azonosulna: odaadón - és látványosan. Néha színpadiasan. Mutatta a szenvedést, a mártíriumot is: amit a rossz emberek okoznak nekik - és ezt is: mint aki a másik ember vélelmezett indulataival azonosul. (Amitől embertelennek hatott: bármiféle meghitt érzelemnek a hiánya.)
Amit valóban megélt és mutatott is, az még csak nem is a tisztelet vagy imádat volt - hanem mások szenvedélyes és szenvelgő gyűlölete, lenézése, megvetése: így artikulálta a szülei iránti rajongását vagy tiszteletét. Úgy, mintha a szülei nevében utasítana el, vetne meg másokat, az ő vélelmezett indulataikkal azonosulna: odaadón - és látványosan. Néha színpadiasan. Mutatta a szenvedést, a mártíriumot is: amit a rossz emberek okoznak nekik - és ezt is: mint aki a másik ember vélelmezett indulataival azonosul. (Amitől embertelennek hatott: bármiféle meghitt érzelemnek a hiánya.)
(az igazság birtoklása)
Tizennégy vagy tizenöt évesek voltunk - és ő konfabulált. Elmesélte, miről szól egy könyv, amit ő olvasott: kik a szereplői és mi történik benne. Nem arról szól, ő valami egészen másról beszélt - és elég gyermeteg volt a történet is, amit ő fölmondott, mint a könyv állítólagos tartalmát.
Akkor már sokszor és alaposan kinyilatkoztatta: az ő szülei értékrendje szerint a műveltség, az olvasottság, a szellemi javak birtoklása a menő és azok, akik sok olyat birtokolnak, és akiknek ez fontos: akiknek fontos az ilyen javak birtoklása! (ez azért kicsit álszent volt, ugyanis az anyagi javak birtoklása talán mégis fontosabb volt neki is, a családjának is) - és ő messzemenően azonosul a szüleivel: az ő véleményeiket ismételgette, mindenben igyekezett őket utánozni.
Elég nyilvánvaló volt, miért hazudott. Azt gondoltam: gyerekesen viselkedik, de majd kinövi. Nem szóltam érte. Akkor már "barátnők" voltunk. És láttam már ilyet. Nem nőtte ki. Sőt, ez a viselkedése fajult el annyira, hogy végül megkértem, függesszük fel a kapcsolatunkat.
Akkor már sokszor és alaposan kinyilatkoztatta: az ő szülei értékrendje szerint a műveltség, az olvasottság, a szellemi javak birtoklása a menő és azok, akik sok olyat birtokolnak, és akiknek ez fontos: akiknek fontos az ilyen javak birtoklása! (ez azért kicsit álszent volt, ugyanis az anyagi javak birtoklása talán mégis fontosabb volt neki is, a családjának is) - és ő messzemenően azonosul a szüleivel: az ő véleményeiket ismételgette, mindenben igyekezett őket utánozni.
Elég nyilvánvaló volt, miért hazudott. Azt gondoltam: gyerekesen viselkedik, de majd kinövi. Nem szóltam érte. Akkor már "barátnők" voltunk. És láttam már ilyet. Nem nőtte ki. Sőt, ez a viselkedése fajult el annyira, hogy végül megkértem, függesszük fel a kapcsolatunkat.
2012. április 25.
(nem magánügy)
Gyűlölködő volt vagy megvető: attól függően, hogy a puszta létezésük okán nézte le az alantas embereket, úgy általában, elvontan valóságos létezőként, vagy valamilyen személyes sérelmet is felrótt. És ha gyűlölt, bántalmazni is akart. Az ellenséges indulatai mindig agresszív indulatok is voltak. Ilyen indulatokkal beszélt mindenkiről, akiről a szülei állítólag rossz véleménnyel voltak. Később másokról is. Párhuzamosan azzal, hogy ő tudatosan igyekezett magáévá tenni, könyvekből elsajátítani és gyakorolni a keresztényi szeretetet.
II.
A mutogatós ember meg hiába mutogat: ez nem az én magánügyem volt. Ez egy másik embernek a magánügye volt - akinek én gyakorlatilag mindenben az ellentéte voltam. Külsőségekben is. Úgy lett magánügyem az ő viselkedése, hogy egy ponton elkezdett engem vádolni a rosszaságokkal, amiket ő követett el. Először konkrét fizikai csekedettel - gyűlölte t-t, az osztályfőnökünket, több okból is, ártani is akart neki és amikor alkalma volt rá, megtette - ellenemben is: nem tudtam benne megakadályozni. Kötelességemnek éreztem de nem tudtam. Ahogy kinézett, fizikai agresszióval fenyegetőzött - és mindenki tudhatta: mindig el volt szánva rá, hogy eléri amit akar, mások testén keresztül is, szó szerint fizikailag keresztülgázolva másokon. (Nem gondoltam rá, de akkor úgy érezhette: "legyőzött" engem, úgy is mint valami etikai akadályt, nem állok már az útjában - azután már bármit megtehet, én nem akadályozom meg benne.) A végén már élvezkedve vádolt engem bármilyen kifogásolható viselkedéssel, ami rá volt jellemző, amit ő gyakorolt.
Más dolgoknak tudtunk örülni is. Ő annak örült, amit másoktól kapott és birtokolt, és a birtoklásnak. Ahogy kinézett: ő úgy volt büszke arra, amit kap, mintha az ő erénye, érdeme lenne az a dolog maga vagy a birtoklásának a ténye. És szélsőségesen tekintélyelvű és tekintélykövető volt - nem mások kedvéért, hanem az elismerésért, ami azért jár. És a szemében ez volt az erény, ez a megfelelés az elvárásoknak-előírásoknak - és az ilyesfajta "siker". Mindig is szeretett másokat hibáztatni a rosszaságokért, amiről anyukája, apukája megmondott, hogy az rossz, szerette azt vélelmezni is másokról. Ez volt az egyik ok, amiért t-t gyűlölte: mert erkölcstelen nőszemély - elvált nő! És még nem is titkolta, hangoztatta, hogy érdekli a szexualitás! És az apukája is mondta róla, hogy erkölcstelen és ő is utálta. Én is rossz voltam - mert én nem voltam olyan szófogadó és nem akartam úgy megfelelni az elvárásoknak ahogy kell. "Nőies nőként" sem. És néha ellentmondtam tanárainknak is - akiket az ilyesmi többnyire nem túlzottan izgatott föl.
Szeretett sokat beszélni mások előtt, másoknak, én nem. Ő beszélt és én hallgathattam: ez volt a szereposztás. Azután kiderült: szereti úgy megélni magát, hogy ő értékes és fontos tudás információk birtokosa és másokat érdekel amit mond, akkor is ha nem - és ezt az bizonyítja, ha sokat beszél mások jelenlététében, lehetőleg csak ő beszél és azt gondolja, hogy másokat az érdekel.
III.
Én is a rossz voltam - mert nem voltam szófogadó és nem akartam megfelelni az Előírásoknak. Nőies nőként sem. Ezért tudni vélte: engem biztosan mindenki elutasít amiatt, biztosan én vagyok mindenkinek a szemében a nőietlen nő akit azért hibáztatni kell - vagy még büntetni is, bántalmazni, rólam biztosan azt gondolják mások, velem biztosan azt akarják tenni,
t szeretett osztályfőnöki minőségében "nőies" dolgokról is beszélni, kb. olyan stílusban, mint a női magazinok jótanácsai. Nem hiszem, hogy túlzásba vitte, nem volt túl általános se vagy túl személyeskedő és nem erőszakosan vagy rosszinulatúan csinálta. Ő ezek miatt a dolgok miatt úgy gondolta: biztosan t-nek is az a baja velem, hogy én nem vagyok olyan mintaszerűen nőies amilyennek lenni kell - vele ellentétben.
II.
A mutogatós ember meg hiába mutogat: ez nem az én magánügyem volt. Ez egy másik embernek a magánügye volt - akinek én gyakorlatilag mindenben az ellentéte voltam. Külsőségekben is. Úgy lett magánügyem az ő viselkedése, hogy egy ponton elkezdett engem vádolni a rosszaságokkal, amiket ő követett el. Először konkrét fizikai csekedettel - gyűlölte t-t, az osztályfőnökünket, több okból is, ártani is akart neki és amikor alkalma volt rá, megtette - ellenemben is: nem tudtam benne megakadályozni. Kötelességemnek éreztem de nem tudtam. Ahogy kinézett, fizikai agresszióval fenyegetőzött - és mindenki tudhatta: mindig el volt szánva rá, hogy eléri amit akar, mások testén keresztül is, szó szerint fizikailag keresztülgázolva másokon. (Nem gondoltam rá, de akkor úgy érezhette: "legyőzött" engem, úgy is mint valami etikai akadályt, nem állok már az útjában - azután már bármit megtehet, én nem akadályozom meg benne.) A végén már élvezkedve vádolt engem bármilyen kifogásolható viselkedéssel, ami rá volt jellemző, amit ő gyakorolt.
Más dolgoknak tudtunk örülni is. Ő annak örült, amit másoktól kapott és birtokolt, és a birtoklásnak. Ahogy kinézett: ő úgy volt büszke arra, amit kap, mintha az ő erénye, érdeme lenne az a dolog maga vagy a birtoklásának a ténye. És szélsőségesen tekintélyelvű és tekintélykövető volt - nem mások kedvéért, hanem az elismerésért, ami azért jár. És a szemében ez volt az erény, ez a megfelelés az elvárásoknak-előírásoknak - és az ilyesfajta "siker". Mindig is szeretett másokat hibáztatni a rosszaságokért, amiről anyukája, apukája megmondott, hogy az rossz, szerette azt vélelmezni is másokról. Ez volt az egyik ok, amiért t-t gyűlölte: mert erkölcstelen nőszemély - elvált nő! És még nem is titkolta, hangoztatta, hogy érdekli a szexualitás! És az apukája is mondta róla, hogy erkölcstelen és ő is utálta. Én is rossz voltam - mert én nem voltam olyan szófogadó és nem akartam úgy megfelelni az elvárásoknak ahogy kell. "Nőies nőként" sem. És néha ellentmondtam tanárainknak is - akiket az ilyesmi többnyire nem túlzottan izgatott föl.
Szeretett sokat beszélni mások előtt, másoknak, én nem. Ő beszélt és én hallgathattam: ez volt a szereposztás. Azután kiderült: szereti úgy megélni magát, hogy ő értékes és fontos tudás információk birtokosa és másokat érdekel amit mond, akkor is ha nem - és ezt az bizonyítja, ha sokat beszél mások jelenlététében, lehetőleg csak ő beszél és azt gondolja, hogy másokat az érdekel.
III.
Én is a rossz voltam - mert nem voltam szófogadó és nem akartam megfelelni az Előírásoknak. Nőies nőként sem. Ezért tudni vélte: engem biztosan mindenki elutasít amiatt, biztosan én vagyok mindenkinek a szemében a nőietlen nő akit azért hibáztatni kell - vagy még büntetni is, bántalmazni, rólam biztosan azt gondolják mások, velem biztosan azt akarják tenni,
t szeretett osztályfőnöki minőségében "nőies" dolgokról is beszélni, kb. olyan stílusban, mint a női magazinok jótanácsai. Nem hiszem, hogy túlzásba vitte, nem volt túl általános se vagy túl személyeskedő és nem erőszakosan vagy rosszinulatúan csinálta. Ő ezek miatt a dolgok miatt úgy gondolta: biztosan t-nek is az a baja velem, hogy én nem vagyok olyan mintaszerűen nőies amilyennek lenni kell - vele ellentétben.
2012. április 22.
Ő az akar lenni
Találkozott azzal a lánnyal, aki őt meg is hívta egy külföldi utazásra. De neki azt el kellett utasítani - és rettenetesen sajnálta magát és panaszkodott: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan barátnőt aki neki kell! Pedig kéne mert másoknak ennyi idős korukban már van és az úgy illik. És neki az az utazás is kellett volna és ő azért is szerencsétlen mert így arról is lemaradt! Azután rám haragudott. Talán hetekig nem is köszönt, rám se nézett. Akkor "békült ki", amikor egy este megint kajáért kuncsorgott, mert neki már megint nem volt pénze. Akkor "kedves ember" lett, törleszkedett, még cukiskodott is - és magyarázta, hogy be kellett fizetni valami utazásra-buliba, arra kellett kölcsönkérnie és tartozásai vannak, voltak, és ő azt pontosan akarja fizetni! Azután azt magyarázta: ő mennyire szeret utazni! És még többet akar még messzebb! És ábrándozott: hova...
Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)
Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...
Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt.
Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)
Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...
Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt.
Irracionálisan, teátrálisan és erőszakosan vádaskodott és követelőzött mások előtt. Mindig azért hibáztatott: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne megadni! Mindig erőszakosan követelte: mások is vegyék tudomásul, hogy én az vagyok akinek ő megmond, az a bűnöm van amivel ő vádol és úgy viselkedjenek velem, ahogy ő megmondja.
II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!
Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt". Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam.
II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!
Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt". Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam.
Harsányan hibáztatott: ő miattam nem tud az lenni, aki akar.
Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.
Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.
Amíg közös lakásban laktunk, én sem ettem szinte semmi olyat, amit ő megtiltott - de amit előtte és utána is rendszeresen fogyasztottam: sajtokat például. Sokallotta azt is, hogy vajat kentem a kenyeremre, amikor megehettem volna az üres kenyeret is. Szóvá tette azt is, ha két szelet kenyeret ettem, egy nem volt elég - abból, amit én vettem magamnak.
III.
Rendszeresen azzal vádolt: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne adni! És én nem adok senkinek enni az ő igényei szerint, és én nem adom meg neki azt a szerepet se, aki ő lenni akar! A másik bűnöm az volt, hogy a saját szükségleteimre költöm a pénzem, élelmiszert és más szükségleti cikkeket vásárolok magamnak. Dühös, indulatos volt és látványosan utált miatta, ha én magamnak vásároltam akár élelmiszert, akár téli lábbelit. Haragudott azért is, ha ettem, ha csak vizet ittam is.
Nekem a saját szükségleteimre egyáltalán nem lett volna szabad költenem és semmit nem lett volna szabad fogyasztanom: élelmiszert, tisztálkodószert, még ivóvizet sem - de kötelességem lett volna mindent adni, ami neki kell. Meg is mondta, miért: azért, mert az én kötelességem adni mindent, ami neki kell! Mellesleg föl volt háborodva azért is: ő nem akar évekig tanulni és dolgozni azért, hogy "elérje, amit akar", neki az most kell! Most kell a lakás és az az életmód, ami "másoknak is van". Mert ő az akart lenni, akinek az van - és aki kapja!
És aki értékes ajándékokat kap, és a lányoktól kap mindent, ami neki kell! - és ilyen "kapcsolatra" vágyott és ilyen ideálra. (És a megfelelő ideál erre alkalmas körülményeire.)
Haragudott azért is, mert nem voltak olyan anyagi körülményeim és olyan életmódom, ami neki kellett volna. Utálta és megvetette az olyan embereket: hangoztatta is - rám még haragudott is miatta.
2012. február 5.
A természet utánzása
Amikor Répás Feri valami megbízható emberről beszélt: kirázott szinte a hideg, az volt az egészből a legviszolyogtatóbb. Mert úgy néz ki a megbízható ember. Akinek megbízhatóan mindig az ideális véleményei és érzései vannak: ami meg van mondva, hogy annak kell. Aki megbízhatóan mindig annak függvényében szeret vagy utál, hogy mi van éppen megmondva, mit kell csinálni, kit kell szeretni, kit nem.
(Ma reggel jutott eszembe, valaki valami jellemek kibontakozását hiányolta valahonnét. A döbbenet vagy majdnem: ennek az embernek például olyan egyszerűen nem volt. Jelleme. Rossz jelleme sem. Semmilyen. Egy rakás alkalmi gesztus: egy rakás utánzás. Egy rakás ideális viselkedés. Ami meg van mondva - szerinte -, hogy most az számít elismerésreméltónak. Egy rakás "jellemábrázolás".)
(Ma reggel jutott eszembe, valaki valami jellemek kibontakozását hiányolta valahonnét. A döbbenet vagy majdnem: ennek az embernek például olyan egyszerűen nem volt. Jelleme. Rossz jelleme sem. Semmilyen. Egy rakás alkalmi gesztus: egy rakás utánzás. Egy rakás ideális viselkedés. Ami meg van mondva - szerinte -, hogy most az számít elismerésreméltónak. Egy rakás "jellemábrázolás".)
2011. szeptember 12.
(líra és logika)
Dolgok, amiket régebben nem gondoltam helyből. Az erőszakos "érzelmekről" se. (De láttam elégszer és most más gondolom.) Miféle emberek, a saját "érzelmeikkel" abszolút eltelve - és akkor mindenki másnak is ugyanazt kell érezni, ugyanúgy! És az agressziójuk amiatt is, ha valaki nem úgy érez, ahogy ők. De pontosan úgy és azért, ahogy ők.
El van várva mindig ugyanaz a procedúra is - ahogy az a barom is elvárta, mindig 1) először elkezdi "rosszul érezni" magát: kihívóan, teátrálisan 2) az után a céltudatosan arra irányuló fenyegető, erőszakos magatartásával (vagy valami károkozással) kierőszakolja azt a helyzetet, ami íme az oka annak: a sértődöttségének (vagy még az agressziónak is) - mint pl. amikor úgy meg volt sértődve azon, hogy én nem hívtam meg olyan utazásra, mint az álomnő bezzeg: úgy meg volt sértődve, hogy azt se tudta elviselni, ha én közös helyiségben tartózkodom vele, és ezzel a sértődött és erőszakos viselkedéssel ki is erőszakolta, hogy én hagyjam el a helyiséget, ahol ő van, szabályosan elkergetett, és utána még jól megsértődött ezen is. Azon, hogy én távoztam a környezetéből, miután ő elég látványosan agresszíven adta a tudtára mindenkinek, hogy mennyire nem bír engem elviselni sem.
Ráadásul adva volt már eleve az is (tudtuk, tudatta), hogy neki mindig olyan előre kimódolt-kitervelt szerepjátékok kellettek, amiket ő elképzelt, eltervezett magának és akart (legtöbbször "példaképek" alapján) - és az ő érzésvilága is mindig valami elképzelt és "vágyott" (és iszonyú teátrálisan előadott) szerepjáték volt. Úgy általában: előbb mindig kell lenni az ideának és a sztorinak és a szerepeknek, ami neki mind kell - és utána akkor annak kell lenni, meg kell lenni annak fizikailag is. És ugyanilyen erőszakos követelés volt mindig, hogy a közönség "érezzen együtt" vele! De ez ne az ő érzelmi állapotának és helyzetének a tényleges megértése legyen. Még kevésbé arra irányuló gyakorlatias igyekezet hogy őt megvigasztalják - hanem csinálják és adják, ami neki kell!
De ez a fajta agresszió csak az egyik oldala annak, amiért nyomasztó és fenyegető és veszélyes. A másik fele még ugyanennek: ha az ilyen tanúja annak, hogy egy másik ember valamiért rosszkedvű, másnak baja van, megsértődik azon is - mert csak azt tudja feltételezni: a másik ember is biztosan akar valamit (biztosan "el akar érni valamit" azzal, hogy rosszul meri érezni magát: annak biztosan célja van!). És biztosan azt, amit jellemzően ő akart: erőforrásokat - konkurencia.
Az meg külön iszonyat volt, hogy mindig egyszerre láttam az egészet. Nem kis részleteket csak. Nem is volt szükség rá: kis részekből összerakni vagy rekonstruálni. Mert mindig elénk volt teregetve az egész. Hajlamot se éreztem valami kis részletből "tudni", hogy az biztosan mi. Most se. De néha "tudom", miről szólnak bizonyos megnyilvánulások - most már ismerem tényleg annak a viselkedésnek és észjárásnak a "logikáját" is.
El van várva mindig ugyanaz a procedúra is - ahogy az a barom is elvárta, mindig 1) először elkezdi "rosszul érezni" magát: kihívóan, teátrálisan 2) az után a céltudatosan arra irányuló fenyegető, erőszakos magatartásával (vagy valami károkozással) kierőszakolja azt a helyzetet, ami íme az oka annak: a sértődöttségének (vagy még az agressziónak is) - mint pl. amikor úgy meg volt sértődve azon, hogy én nem hívtam meg olyan utazásra, mint az álomnő bezzeg: úgy meg volt sértődve, hogy azt se tudta elviselni, ha én közös helyiségben tartózkodom vele, és ezzel a sértődött és erőszakos viselkedéssel ki is erőszakolta, hogy én hagyjam el a helyiséget, ahol ő van, szabályosan elkergetett, és utána még jól megsértődött ezen is. Azon, hogy én távoztam a környezetéből, miután ő elég látványosan agresszíven adta a tudtára mindenkinek, hogy mennyire nem bír engem elviselni sem.
Ráadásul adva volt már eleve az is (tudtuk, tudatta), hogy neki mindig olyan előre kimódolt-kitervelt szerepjátékok kellettek, amiket ő elképzelt, eltervezett magának és akart (legtöbbször "példaképek" alapján) - és az ő érzésvilága is mindig valami elképzelt és "vágyott" (és iszonyú teátrálisan előadott) szerepjáték volt. Úgy általában: előbb mindig kell lenni az ideának és a sztorinak és a szerepeknek, ami neki mind kell - és utána akkor annak kell lenni, meg kell lenni annak fizikailag is. És ugyanilyen erőszakos követelés volt mindig, hogy a közönség "érezzen együtt" vele! De ez ne az ő érzelmi állapotának és helyzetének a tényleges megértése legyen. Még kevésbé arra irányuló gyakorlatias igyekezet hogy őt megvigasztalják - hanem csinálják és adják, ami neki kell!
De ez a fajta agresszió csak az egyik oldala annak, amiért nyomasztó és fenyegető és veszélyes. A másik fele még ugyanennek: ha az ilyen tanúja annak, hogy egy másik ember valamiért rosszkedvű, másnak baja van, megsértődik azon is - mert csak azt tudja feltételezni: a másik ember is biztosan akar valamit (biztosan "el akar érni valamit" azzal, hogy rosszul meri érezni magát: annak biztosan célja van!). És biztosan azt, amit jellemzően ő akart: erőforrásokat - konkurencia.
Az meg külön iszonyat volt, hogy mindig egyszerre láttam az egészet. Nem kis részleteket csak. Nem is volt szükség rá: kis részekből összerakni vagy rekonstruálni. Mert mindig elénk volt teregetve az egész. Hajlamot se éreztem valami kis részletből "tudni", hogy az biztosan mi. Most se. De néha "tudom", miről szólnak bizonyos megnyilvánulások - most már ismerem tényleg annak a viselkedésnek és észjárásnak a "logikáját" is.
2011. augusztus 6.
(logika)
Amikor végül pár szót mondtam neki n-ről, akkor először és utoljára, többek között azt: háborús bűnösökre hasonlított. És hogy miben. Amit fölsoroltam, azok az antiszociális személyiségzavar tünetei voltak. (Amit én akkor nem tudtam.)
Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.
Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.
És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!
Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.
Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.
És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!
2011. augusztus 5.
(idill)
Sokkal később tudtam meg, hogy gyakorlatilag az érzelmi és verbális bántalmazás teljes eszköztárát végigpróbálgatta rajtam. Olyan dolgokat is, amiket állítólag politikai foglyok megtörésére használnak, magántermészetű kapcsolatokban nem feltétlenül fordul elő.
Mi sem volt természetesebb és rendszeresebb, hogy mondott vagy tett valamit, azután letagadta, kihívóan és felháborodottan, mintegy kikérve magának - és mintegy utasításképpen kinyilatkoztatva: most ez a valóság van!
Mi sem volt természetesebb és rendszeresebb, hogy mondott vagy tett valamit, azután letagadta, kihívóan és felháborodottan, mintegy kikérve magának - és mintegy utasításképpen kinyilatkoztatva: most ez a valóság van!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)