2012. április 30.

A pusztítás

Messzemenően nem érdekelte, mások mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak. Kitalálta, hogy mit kell: ami az ő világképének megfelel, másoknak kell azt gondolni, amit ő gondol.

Mindig saját világképéből vezette le: mások biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit éreznek - amit az ő világképe szerint kell. Mindig a saját világképéből vezette le, mit kell gondolni. Amit így kitalált, az mindig meghökkentő volt, bizarr, valószerűtlen. (És mindig idegenekről találta ki: olyan emberekről, akik nagyon különböztek tőle.)

És ahányszor kitalált dolgokat emberekről, mindig valószerűtlen volt - ha ismertem azokat az embereket, tudni lehetett vagy később kiderült, amennyire ez kiderülhet: az ellenkezője igaz. Ha a fizikai valóságról beszélt, akkor is ugyanígy - ha emberekről beszélt. Vagy akár könyvekről - nem a könyv ürügyén egy jelenségről, saját asszociációjáról, személyes konnotációkról.

A hozzá közel állókat, a legszűkebb köréhez tartozó embereket soha nem minősítette, nem jellemezte őket vélelmezett, kitalált lelki tulajdonságaikkal, indíttatásaikkal, róluk nem talált ki, nem "tudott", nem mondott olyan dolgokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mit szeretnek, mi kell nekik. Kizárólag csak fizikai tulajdonságaikról és megnyilvánulásaikról beszélt - olyan banális, elemi megnyilvánulásaikról, amik akárki megnyilvánulásai lehettek volna. Ahogy kinézett: ők valóban kizárólag csak fizikai entitásokként léteznek a számára. Csak idegenekről talált ki olyanokat: biztosan mit gondolnak, mit akarnak, mi kell nekik, mit szeretnek. És azt aztán tényként mondta-terjesztette - és mindig élvezettel, kéjesen.

(az eredet birtoklása)

Úgy beszélt róluk, mintha isteni lények lennének - vagy inkább szuperhősök, képregényhősök. Gyerekes és bizarr volt a rajongása - és ahogy hozzájuk képest mindenkit indulatosan elutasított, megvetett, utált.

Amit valóban megélt és mutatott is, az még csak nem is a tisztelet vagy imádat volt - hanem mások szenvedélyes és szenvelgő gyűlölete, lenézése, megvetése: így artikulálta a szülei iránti rajongását vagy tiszteletét. Úgy, mintha a szülei nevében utasítana el, vetne meg másokat, az ő vélelmezett indulataikkal azonosulna: odaadón - és látványosan. Néha színpadiasan. Mutatta a szenvedést, a mártíriumot is: amit a rossz emberek okoznak nekik - és ezt is: mint aki a másik ember vélelmezett indulataival azonosul. (Amitől embertelennek hatott: bármiféle meghitt érzelemnek a hiánya.)

(az igazság birtoklása)

Tizennégy vagy tizenöt évesek voltunk - és ő konfabulált. Elmesélte, miről szól egy könyv, amit ő olvasott: kik a szereplői és mi történik benne. Nem arról szól, ő valami egészen másról beszélt - és elég gyermeteg volt a történet is, amit ő fölmondott, mint a könyv állítólagos tartalmát.

Akkor már sokszor és alaposan kinyilatkoztatta: az ő szülei értékrendje szerint a műveltség, az olvasottság, a szellemi javak birtoklása a menő és azok, akik sok olyat birtokolnak, és akiknek ez fontos: akiknek fontos az ilyen javak birtoklása! (ez azért kicsit álszent volt, ugyanis az anyagi javak birtoklása talán mégis fontosabb volt neki is, a családjának is) - és ő messzemenően azonosul a szüleivel: az ő véleményeiket ismételgette, mindenben igyekezett őket utánozni.

Elég nyilvánvaló volt, miért hazudott. Azt gondoltam: gyerekesen viselkedik, de majd kinövi. Nem szóltam érte. Akkor már "barátnők" voltunk. És láttam már ilyet. Nem nőtte ki. Sőt, ez a viselkedése fajult el annyira, hogy végül megkértem, függesszük fel a kapcsolatunkat.

2012. április 25.

(nem magánügy)

Gyűlölködő volt vagy megvető: attól függően, hogy a puszta létezésük okán nézte le az alantas embereket, úgy általában, elvontan valóságos létezőként, vagy valamilyen személyes sérelmet is felrótt. És ha gyűlölt, bántalmazni is akart. Az ellenséges indulatai mindig agresszív indulatok is voltak. Ilyen indulatokkal beszélt mindenkiről, akiről a szülei állítólag rossz véleménnyel voltak. Később másokról is. Párhuzamosan azzal, hogy ő tudatosan igyekezett magáévá tenni, könyvekből elsajátítani és gyakorolni a keresztényi szeretetet.

II.
A mutogatós ember meg hiába mutogat: ez nem az én magánügyem volt. Ez egy másik embernek a magánügye volt - akinek én gyakorlatilag mindenben az ellentéte voltam. Külsőségekben is. Úgy lett magánügyem az ő viselkedése, hogy egy ponton elkezdett engem vádolni a rosszaságokkal, amiket ő követett el. Először konkrét fizikai csekedettel - gyűlölte t-t, az osztályfőnökünket, több okból is, ártani is akart neki és amikor alkalma volt rá, megtette - ellenemben is: nem tudtam benne megakadályozni. Kötelességemnek éreztem de nem tudtam. Ahogy kinézett, fizikai agresszióval fenyegetőzött - és mindenki tudhatta: mindig el volt szánva rá, hogy eléri amit akar, mások testén keresztül is, szó szerint fizikailag keresztülgázolva másokon. (Nem gondoltam rá, de akkor úgy érezhette: "legyőzött" engem, úgy is mint valami etikai akadályt, nem állok már az útjában - azután már bármit megtehet, én nem akadályozom meg benne.) A végén már élvezkedve vádolt engem bármilyen kifogásolható viselkedéssel, ami rá volt jellemző, amit ő gyakorolt.

Más dolgoknak tudtunk örülni is. Ő annak örült, amit másoktól kapott és birtokolt, és a birtoklásnak. Ahogy kinézett: ő úgy volt büszke arra, amit kap, mintha az ő erénye, érdeme lenne az a dolog maga vagy a birtoklásának a ténye. És szélsőségesen tekintélyelvű és tekintélykövető volt - nem mások kedvéért, hanem az elismerésért, ami azért jár. És a szemében ez volt az erény, ez a megfelelés az elvárásoknak-előírásoknak - és az ilyesfajta "siker". Mindig is szeretett másokat hibáztatni a rosszaságokért, amiről anyukája, apukája megmondott, hogy az rossz, szerette azt vélelmezni is másokról. Ez volt az egyik ok, amiért t-t gyűlölte: mert erkölcstelen nőszemély - elvált nő! És még nem is titkolta, hangoztatta, hogy érdekli a szexualitás! És az apukája is mondta róla, hogy erkölcstelen és ő is utálta. Én is rossz voltam - mert én nem voltam olyan szófogadó és nem akartam úgy megfelelni az elvárásoknak ahogy kell. "Nőies nőként" sem. És néha ellentmondtam tanárainknak is - akiket az ilyesmi többnyire nem túlzottan izgatott föl.

Szeretett sokat beszélni mások előtt, másoknak, én nem. Ő beszélt és én hallgathattam: ez volt a szereposztás. Azután kiderült: szereti úgy megélni magát, hogy ő értékes és fontos tudás információk birtokosa és másokat érdekel amit mond, akkor is ha nem - és ezt az bizonyítja, ha sokat beszél mások jelenlététében, lehetőleg csak ő beszél és azt gondolja, hogy másokat az érdekel.

III.
Én is a rossz voltam - mert nem voltam szófogadó és nem akartam megfelelni az Előírásoknak. Nőies nőként sem. Ezért tudni vélte: engem biztosan mindenki elutasít amiatt, biztosan én vagyok mindenkinek a szemében a nőietlen nő akit azért hibáztatni kell - vagy még büntetni is, bántalmazni, rólam biztosan azt gondolják mások, velem biztosan azt akarják tenni,

t szeretett osztályfőnöki minőségében "nőies" dolgokról is beszélni, kb. olyan stílusban, mint a női magazinok jótanácsai. Nem hiszem, hogy túlzásba vitte, nem volt túl általános se vagy túl személyeskedő és nem erőszakosan vagy rosszinulatúan csinálta. Ő ezek miatt a dolgok miatt úgy gondolta: biztosan t-nek is az a baja velem, hogy én nem vagyok olyan mintaszerűen nőies amilyennek lenni kell - vele ellentétben.

2012. április 22.

Ő az akar lenni

Találkozott azzal a lánnyal, aki őt meg is hívta egy külföldi utazásra. De neki azt el kellett utasítani - és rettenetesen sajnálta magát és panaszkodott: ő milyen szerencsétlen mert nem talál olyan barátnőt aki neki kell! Pedig kéne mert másoknak ennyi idős korukban már van és az úgy illik. És neki az az utazás is kellett volna és ő azért is szerencsétlen mert így arról is lemaradt! Azután rám haragudott. Talán hetekig nem is köszönt, rám se nézett. Akkor "békült ki", amikor egy este megint kajáért kuncsorgott, mert neki már megint nem volt pénze. Akkor "kedves ember" lett, törleszkedett, még cukiskodott is - és magyarázta, hogy be kellett fizetni valami utazásra-buliba, arra kellett kölcsönkérnie és tartozásai vannak, voltak, és ő azt pontosan akarja fizetni! Azután azt magyarázta: ő mennyire szeret utazni! És még többet akar még messzebb! És ábrándozott: hova...

Azután rinyált: ő olyan ember akar lenni, aki sokat utazik! És harsányan, fölháborodva utálkozott: ő hogy utálja azokat, akik soha nem mennek sehova - amikor az nem is kerül pénzbe. Mert ő itthon is ingyen csavargott a nyáron, még ennivalóra is alig költött. Azután számolgatta és magyarázta: ő milyen jól tud gazdálkodni. Azzal fejezte be: már csak a lakhatását kellene valahogy megoldani, hogy a lakbért is megspórolhassa. Mondta valaki: költözzön be a kollégiumba - fölháborodott: fújj! Ő nem akar a kollégiumban lakni! (Nem számolt azzal sem, hogy a lakás fenntartása is pénzbe kerül.)

Néhány nappal később teátrálisan és demonstratívan panaszkodott a jelenlétemben a bácsinak, aki a feleségével szintén ott bérelt szobát, amíg építkeztek: neki milyen céljai vannak az életben és milyen szerencsétlen! mert neki az mind még nincs - és másoknak húszéves korukban már mindenük megvan, és ő már huszonegy éves és neki "nincs semmije", nincs még saját lakása se...

Azután rendszeresen teátrálisan cirkuszolt velem az étel miatt. 

Irracionálisan, teátrálisan és erőszakosan vádaskodott és követelőzött mások előtt. Mindig azért hibáztatott: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne megadni! Mindig erőszakosan követelte: mások is vegyék tudomásul, hogy én az vagyok akinek ő megmond, az a bűnöm van amivel ő vádol és úgy viselkedjenek velem, ahogy ő megmondja.

II.
Az amerikaiutazásos-gazdálkodásos kiselőadás után először azért háborodott fel, talán már másnap: én ne kínáljam őt meg étellel, ne adjak neki enni, mert ő nem akar az lenni, aki mások kenyerét eszi, ő egy önálló ember akar lenni, ahogy azt megmondta - és fölháborodott és haragudott, mert én annyi ételt vettem, hogy jutott volna belőle neki is. Úgy haragudott, mintha valami bűnt követtem volna el, nemhogy adtam, de elvettem volna tőle valamit - az ő értelmezésében azt is tettem, magyarázta: ha valaki enni ad neki, akkor azt a szerepet veszi el, nem adja meg neki, aki ő lenni akar! Fenyegetően agresszív volt. Másnap nem egy egész rozskenyeret vettem, hanem csak egy kis kalácsot, az egyik felét megettem reggel, a másikat eltettem uzsonnára. Amikor elővettem és meg akartam enni, azért háborodott föl: egyesek kalácsot esznek, és neki nincs mit enni!

Nem egyszer számonkérte: miért van valamilyen élelmiszerből egy adagnál több a hűtőszekrényben, a lakásban, kié és miért vett többet. Úgy kérte számon: ki követte azt el, mintha valami bűnről lenne szó. Ő is mindig mindenből a lehető legkevesebbet vásárolta, a legolcsóbbat, a legkisebb kiszerelést - így "spórolt".  Már az első napokban az volt az egyik kedvenc beszédtámája: ő hogyan spórol - és mindig követelte, hogy mi is ugyanúgy. Az utazásos-gazdálkodásos előadás után magyarázta azt is: neki azért sérelmes, ha valakinek több élelmiszer van a birtokában (mint ami a saját szükségleteire kell), mert akkor tud belőle adni neki - és ő azt is kikéri magának! Mindig ő kérte - azután fölháborodott: miért adok neki és miért van annyi?! És haragudott, mert adtam neki, és mert volt annyi, hogy adhattam. 

Harsányan hibáztatott: ő miattam nem tud az lenni, aki akar.

Valaki még a félév elején egy doboz tojást vett vagy vitt otthonról - fölháborodva számonkérte azt is: ki tette be azt a sok tojást a hűtőbe?! Jelentkezett a gazdája, és mondta: azért vitte, mert szeret reggelire/vacsorára tojást enni. Ő tovább fölényeskedett, magyarázta: a tojás gyorsan megromlik, és "nem kell belőle annyi" - és egyébként sem kell tojást enni! Mert az nem egészséges, és csak. Rendszeresen erőszakosan követelte: mások ne fogyasszanak valamilyen élelmiszert.

Amíg közös lakásban laktunk, én sem ettem szinte semmi olyat, amit ő megtiltott - de amit előtte és utána is rendszeresen fogyasztottam: sajtokat például. Sokallotta azt is, hogy vajat kentem a kenyeremre, amikor megehettem volna az üres kenyeret is. Szóvá tette azt is, ha két szelet kenyeret ettem, egy nem volt elég - abból, amit én vettem magamnak.

III.
Rendszeresen azzal vádolt: én nem adok semmit, amit az én kötelességem lenne adni! És én nem adok senkinek enni az ő igényei szerint, és én nem adom meg neki azt a szerepet se, aki ő lenni akar! A másik bűnöm az volt, hogy a saját szükségleteimre költöm a pénzem, élelmiszert és más szükségleti cikkeket vásárolok magamnak. Dühös, indulatos volt és látványosan utált miatta, ha én magamnak vásároltam akár élelmiszert, akár téli lábbelit. Haragudott azért is, ha ettem, ha csak vizet ittam is.

Nekem a saját szükségleteimre egyáltalán nem lett volna szabad költenem és semmit nem lett volna szabad fogyasztanom: élelmiszert, tisztálkodószert, még ivóvizet sem - de kötelességem lett volna mindent adni, ami neki kell. Meg is mondta, miért: azért, mert az én kötelességem adni mindent, ami neki kell! Mellesleg föl volt háborodva azért is: ő nem akar évekig tanulni és dolgozni azért, hogy "elérje, amit akar", neki az most kell! Most kell a lakás és az az életmód, ami "másoknak is van". Mert ő az akart lenni, akinek az van - és aki kapja! 

És aki értékes ajándékokat kap, és a lányoktól kap mindent, ami neki kell! - és ilyen "kapcsolatra" vágyott és ilyen ideálra. (És a megfelelő ideál erre alkalmas körülményeire.)

Haragudott azért is, mert nem voltak olyan anyagi körülményeim és olyan életmódom, ami neki kellett volna. Utálta és megvetette az olyan embereket: hangoztatta is - rám még haragudott is miatta.

2012. február 5.

A természet utánzása

Amikor Répás Feri valami megbízható emberről beszélt: kirázott szinte a hideg, az volt az egészből a legviszolyogtatóbb. Mert úgy néz ki a megbízható ember. Akinek megbízhatóan mindig az ideális véleményei és érzései vannak: ami meg van mondva, hogy annak kell. Aki megbízhatóan mindig annak függvényében szeret vagy utál, hogy mi van éppen megmondva, mit kell csinálni, kit kell szeretni, kit nem.

(Ma reggel jutott eszembe, valaki valami jellemek kibontakozását hiányolta valahonnét. A döbbenet vagy majdnem: ennek az embernek például olyan egyszerűen nem volt. Jelleme. Rossz jelleme sem. Semmilyen. Egy rakás alkalmi gesztus: egy rakás utánzás. Egy rakás ideális viselkedés. Ami meg van mondva - szerinte -, hogy most az számít elismerésreméltónak. Egy rakás "jellemábrázolás".)

2011. szeptember 12.

(líra és logika)

Dolgok, amiket régebben nem gondoltam helyből. Az erőszakos "érzelmekről" se. (De láttam elégszer és most más gondolom.) Miféle emberek, a saját "érzelmeikkel" abszolút eltelve - és akkor mindenki másnak is ugyanazt kell érezni, ugyanúgy! És az agressziójuk amiatt is, ha valaki nem úgy érez, ahogy ők. De pontosan úgy és azért, ahogy ők.

El van várva mindig ugyanaz a procedúra is - ahogy az a barom is elvárta, mindig 1) először elkezdi "rosszul érezni" magát: kihívóan, teátrálisan 2) az után a céltudatosan arra irányuló fenyegető, erőszakos magatartásával (vagy valami károkozással) kierőszakolja azt a helyzetet, ami íme az oka annak: a sértődöttségének (vagy még az agressziónak is) - mint pl. amikor úgy meg volt sértődve azon, hogy én nem hívtam meg olyan utazásra, mint az álomnő bezzeg: úgy meg volt sértődve, hogy azt se tudta elviselni, ha én közös helyiségben tartózkodom vele, és ezzel a sértődött és erőszakos viselkedéssel ki is erőszakolta, hogy én hagyjam el a helyiséget, ahol ő van, szabályosan elkergetett, és utána még jól megsértődött ezen is. Azon, hogy én távoztam a környezetéből, miután ő elég látványosan agresszíven adta a tudtára mindenkinek, hogy mennyire nem bír engem elviselni sem.

Ráadásul adva volt már eleve az is (tudtuk, tudatta), hogy neki mindig olyan előre kimódolt-kitervelt szerepjátékok kellettek, amiket ő elképzelt, eltervezett magának és akart (legtöbbször "példaképek" alapján) - és az ő érzésvilága is mindig valami elképzelt és "vágyott" (és iszonyú teátrálisan előadott) szerepjáték volt. Úgy általában: előbb mindig kell lenni az ideának és a sztorinak és a szerepeknek, ami neki mind kell - és utána akkor annak kell lenni, meg kell lenni annak fizikailag is. És ugyanilyen erőszakos követelés volt mindig, hogy a közönség "érezzen együtt" vele! De ez ne az ő érzelmi állapotának és helyzetének a tényleges megértése legyen. Még kevésbé arra irányuló gyakorlatias igyekezet hogy őt megvigasztalják - hanem csinálják és adják, ami neki kell!

De ez a fajta agresszió csak az egyik oldala annak, amiért nyomasztó és fenyegető és veszélyes. A másik fele még ugyanennek: ha az ilyen tanúja annak, hogy egy másik ember valamiért rosszkedvű, másnak baja van, megsértődik azon is - mert csak azt tudja feltételezni: a másik ember is biztosan akar valamit (biztosan "el akar érni valamit" azzal, hogy rosszul meri érezni magát: annak biztosan célja van!). És biztosan azt, amit jellemzően ő akart: erőforrásokat - konkurencia.

Az meg külön iszonyat volt, hogy mindig egyszerre láttam az egészet. Nem kis részleteket csak. Nem is volt szükség rá: kis részekből összerakni vagy rekonstruálni. Mert mindig elénk volt teregetve az egész. Hajlamot se éreztem valami kis részletből "tudni", hogy az biztosan mi. Most se. De néha "tudom", miről szólnak bizonyos megnyilvánulások - most már ismerem tényleg annak a viselkedésnek és észjárásnak a "logikáját" is.

2011. augusztus 6.

(logika)

Amikor végül pár szót mondtam neki n-ről, akkor először és utoljára, többek között azt: háborús bűnösökre hasonlított. És hogy miben. Amit fölsoroltam, azok az antiszociális személyiségzavar tünetei voltak. (Amit én akkor nem tudtam.)

Mire ő: AZ I-LYEN EM-BER NA-GYON SZEN-VED! Felháborodottan és szájbarágósan, emelt hangon és tagoltan, ingerülten és türelmét vesztve: mintha ezt a problémát is mi ketten már sokszor megbeszéltük volna.

Aztán még, már nem annyira (feltűnően) ingerülten, de ugyanolyan szájbarágósan kioktatón: és akik érzéketlenek mások gondolataira és érzéseire, azok az autisták! (Azóta valamennyire tájékozódtam a témában, és kiderült, hogy hazugság volt ez is.) Mint a férje is! De még ráadásul olyan jelentőségteljesen és vádaskodón adta elő, mint amikor rólam mondott meg dolgokat: vegyem csak magamra én is. Mert itt most rólunk van szó, kettőnkről! És arról, hogy én nem voltam érzékeny az ő érzéseire és gondolataira! (Az ő "sugallataira" és azokra a dolgokra, amiket ő mintegy "sugallani" akart: amikre célozgatott - meg amiket állandóan iszonyú drámaian előadott: mit kell szeretni és kiket-miket utálni!) Az ő viselkedésére, és arra, ahogy azzal akart befolyásolni - megerőszakolni inkább. És az ő érzéketlenségére és emberfeletti önzésére, arra, hogy én igenis eszköz vagyok neki: mert neki ez kell! Akkor már párszor kinyilatkoztatta ezt így, amikor követelt valamit.

És mivel én nem azonosultam elég buzgón az ő "érzelmeivel" (rajongásaival-gyűlölködéseivel) és nem engedelmeskedtem elég buzgón és nem adtam elég buzgón és bőkezűen (és önfeláldozón és szerelmetes imádással csüggve rajta - mint Nagy Gurun) mindazt, amit elvárt sőt követelt - és nekem a kezdetektől folyamatosan volt ez a "bűnöm": állandóan fenyegetőzött is miatta, minősíteni kellett engem ezért, és megmagyarázni: én miért is nem úgy viselkedem, ahogy azt ő elvrája, miért nem teszek eleget ezeknek az elvárásoknak. És az miért csakis az én hibám!

2011. augusztus 5.

(idill)

Sokkal később tudtam meg, hogy gyakorlatilag az érzelmi és verbális bántalmazás teljes eszköztárát végigpróbálgatta rajtam. Olyan dolgokat is, amiket állítólag politikai foglyok megtörésére használnak, magántermészetű kapcsolatokban nem feltétlenül fordul elő.

Mi sem volt természetesebb és rendszeresebb, hogy mondott vagy tett valamit, azután letagadta, kihívóan és felháborodottan, mintegy kikérve magának - és mintegy utasításképpen kinyilatkoztatva: most ez a valóság van! 

2011. augusztus 1.

Itt és most

Nincs most kedvem még egyszer nagyjából ilyeneket.

céltudat
céltudat

És így működjön akkor az ajándékozás is még...

(Ahhoz most még a korábbiakat sincs kedvem megkeresni. Aludni inkább.)

És a tények is legyenek! Most azonnal! Itt és most!

Megmondtam, vége, most jöttem utoljára. Mert elegem volt azokból a hülyeségekből. A Ley-vonalaktól és a "magasabb dimenzióktól" a szellemvilágig, amiben én hiszek biztosan (nem ő!) és hogy (vegyem tudomásul!) nekem ez kell! (Nekem ennek kelleni kell! - mert neki ez kell!) És mert kiderült, sokadszorra végképp: reménytelenül csak ez van. Ostoba és egyre képtelenebb kitalálások és megmondások rólam nekem. És az egyre erőszakosabb követelőzés: csináljam, hogy az legyen! Engedelmeskedjem! Így. Legyek mindig az, akinek ki vagyok találva. És az egyre hisztérikusabb és egyre agresszívebb megtorlások csak azért is, ha megszólalok, ha valami konkrétumot elmondok magamról - ha nem az vagyok, akinek kell, ha egyáltalán: vagyok.

Meg lett mondva akkor már nyíltan is, miről kell szólni a kettőnk kapcsolatának: hogy ő parancsolgat nekem és nekem kötelességem engedelmeskedni! (Mert ez egy olyan szereposztás - pl. mintha házasság lenne és ő lenne a férjem.) És hogy én kussoljak és engedelmeskedjem! És a verésről és a büntetésről. Mert amit ő is kapott gyerekkorában, és neki az olyan rossz volt. És most ő akarja azt csinálni - velem. És egyáltalán: nekem kell őnek lenni. Helyből. Nekem kell azok az indíttatásaim és problémáim is legyenek, amik neki vannak. Helyből. És ha nem, akkor én rossz vagyok azért is...

És akkor, miután megmondtam - áá! Biztosan miért akarom őt otthagyni! Mert tudjuk, ugye! Ja! Vannak ám az olyan emberek! akik nem akarják bevallani! akik el akarják titkolni a bűneiket és miért - mert félnek hogy megbüntetik őket! És ő azt tudja ám! Hogy nekem [milyen na-agy] bűneim vannak! - mert ő mostanra már nagyon jól megismert engem és rájött ám erre: hogy engem még amiatt is kellene verni, mert biztosan bűneim is vannak. (Nemcsak "bűnös identitásaim".)

Végül is logikus volt tényleg. Azzal a premisszával együtt, hogy mert a kettőnk viszonyának magától értetődően eleve erről kell szólni: ő parancsol nekem, nekem pedig engedelmeskednem kell - és ha én nem engedelmeskedem (neki!) az olyan "bűn", amiért engem büntetni kell.

Az nem volt a képben soha, öt percig sem, hogy én esetleg nem így fogtam volna föl a kettőnk viszonyát: eleve egy ilyen parancsolós-büntetős hatalmi viszonyként. Hogy egyáltalán: bármilyen viszonyt. Hogy ÉN NEM ehhez voltam szokva - ő igen! És ő tudja, hogy ennek kell lenni! mert más nem lehet! (iszonyú hisztérikusan tudta követelni) És így kvázi be lett bizonyítva igenis, hogy nekem is márpedig ahhoz kellene szokva lenni: az EGYEDÜL lehetségeshez - és ennek is kell lenni.

Tényleg összeállt ám a kép. Rém egyszerű: nekem az a bajom van, ami neki, én vagyok ő. (Mert más nem lehet!) És én ezt higgyem el neki. Még így legutoljára.

És én akkor akarom otthagyni, amikor pedig neki végre összeállt a kép! (Amikor 1. ő végre "rájött", hogy engem nem egyszerűen "csak" olyan "bűnös identitások" miatt kellene megtámadni, kivégezni akarni, büntetni, mert biztosan zsidó vagyok és holokauszttúlélők leszármazottja, hanem biztosan van még ezen kívül valami konkrét "bűnöm" is - és az is "bűn", hogy én azt nem akarom "bevallani" 2. végre arra is rájött, hogy neki rám kell projiciálni a saját problémáit, a gyerekkori konfliktusaitól kezdve, és énbennem kell utálni-büntetni ezeket - és ez a funkcióm, erre kellek neki. És hogy így kvázi ki is vagyok én: én vagyok "ő".)

Soha nem érdekelte, mi van tényleg, soha nem volt szabad beszélnem semmiféle konkrétumról - ő akarta kitalálni mindig a "tényeket", amik igenis vannak, amiknek kell lenni! - és igenis annak kell lenni! Mert ő azt mindig "tudta", hogy mik vannak. És akkor ezek után (ezek után a "tudások" és elvárások-követelőzések után) mindig a saját szemével láthatta az én engedetlenségemet - sőt: azt is, a legelejétől, hogy az ő bántalmazó viselkedése következményeként én rosszul érzem magam, sőt: pont úgy nézek ki, mint akit bántalmaznak. Nem sokkal később mások is látták rajtam, észrevették, szóvá tették... És ez is bűn volt: konkrétan EZ volt az a "depresszió", ami bűn. A legelejétől. Konkrétan az, ha valaki rosszul érzi magát, fenyegetve érzi magát, ha bántalmazzák, ha nem élvezi a bántalmazást, a büntetéseket. Már a legeslegelején előadta - iszonyú drámaian-misztikusan - hogy ez micsoda bűn! És miért "bűn".)

És neki tehát így csakis olyan abszolút hiteles információi voltak hát rólam, az én "bűneimről" (kezdve azzal, hogy nem is úgy öltözöm, ahogy kell!), amiket a saját szemével láthatott.

Például, az, hogy én nem engedelmeskedem neki úgy, ahogy pedig kell, ahogy ő azt akarja - mint fizikai valóság. Vagy hogy én igenis "agresszíven" beszélni akarok magamról, valami konkrétumot elmondani - amikor pedig ő azt nem tűri!

Vagy hogy én általában nem akarok olyan eszmék mellett elköteleződni, olyan életvitelt, olyan magatartást produkálni, amit ő követel, ami a "jó"! - ami neki tetszik, ami olyan ezotérikus-egzotikus. (És a főbűn: nem imádtam Makovecz építészetét se!) Vagy hogy én már helyből se az az ember vagyok és nem úgy gondolkodom, ahogy kell! Meg helyből nem is az a bajom volt...

Helyből és mindig látszott rajtam, sőt, látatlanban is tudta, helyből: én a Rossz Ember vagyok - akit azért büntetni kell. Helyből én voltam az az ember, akit neki büntetni, ütlegelni kell. (Rendszeresen olyan hanghordozással is beszélt, amikor kinyilatkoztatott valami "bűnöket", hogy mi a rossz és kik a rosszak.) Akiben neki büntetni, ostorozni kell bűnöket, amiket ő büntetni akar, meg csak. Mert ő ezt akarja és szereti - és mert neki ezt kell csinálni!

A legelejétől kezdve arra a szerepre voltam szánva. A végére meg összeállt a kép: miért kell annak lenni, miért kell neki azt csinálni.

És ami a legbetegesebb volt: ténylegesen megpróbált "kondicionálni" engem arra, hogy én kínzások "hatására" éljek át olyan érzéseket, amiket normális ember pl. a normális szexuális intimitásban. Erről szólt például az, hogy szisztematikusan mikor "kedveskedett" ő velem, mikor adta nekem az ő "szeretetét". És 1) ezt a "szeretetet" olyan érzésekkel kellett volna viszonoznom, amiket normális ember másféle szituációkban él át 2) ezeknek az (elvárt) érzéseknek az ő agresszív cselekedeteivel és az ő jóvoltából történő fizikai történésekkel, kínzásokkal kellett volna összekapcsolódni bennem. Mert ezek árukapcsolva voltak: vagy a kínzások vagy az, hogy én adjak neki valamit - azzal az édelgő bájolgással, aminek a megfelelő fiziológiai reakciót kellett volna kiváltani.

Igazából EZÉRT hagytam ott, emiatt.

2011. július 31.

(tiszteletreméltó)

Nézni, ahogy a tiszteletreméltó embert nyilvánosan ajnározzák a hívei. Látni, ahogy hirtelen fölbukkan valaki, aki megvádolja azzal a "bűnnel", amit vele szemben elkövetett. És látni a tiszteletreméltó ember felháborodását; ő kikéri ezt magának, ez rágalom, ő ilyet soha és senkivel. Ő nem olyan. Mit érezzek? Kaján örömöt? kárörömöt? a leleplezés miatt - nem a nyilvánosság előtt, hanem csak hogy előttem. Vagy csak afölötti öröm, hogy megtudtam valamit? vagy csak a döbbenet? Mert ÉN tudom, hogy megtette ugyanazt (is és még annál többet is) énvelem is. És tudom azt is, hogy hazudik. Hazug a védekezése: ő soha, ő nem olyan. De igen, olyan. És még hazug is. Olyan hazug ember, aki letagadja a tetteit, amik őt nem abban a színben tüntetik föl, akinek mutatni szeretni magát - nem annak a nagy jóságos mindenható félistennek.

És tudni még valamit: az ilyen embernek (ez abszolút jellemző volt) minden kritika, ne adj' isten szembesítés a nemkívánatos tetteivel (tkp. hiányosságaival) rosszindulatú támadás - az illető minden kritikára azzal reagált, hogy azzal biztosan szándékosan és konspiratívan, érdekből akar neki ártani a konkurencia.

Tudni: az ilyen emberben soha föl se merül a lehetősége se, hogy a másik nem elsősorban ővele van elfoglalva, nem ő a fontos, egyáltalán: nem ő a világ közepe - hanem más fontos. Mondjuk rendet rakni ellentmondásos információk között. Megkérdezni: hogy gondolta, miért mondta. (Pl. mint ismeretterjesztő guru.) Tisztázni vagy megbeszélni valamit. Ami önmagában se járna rá nézve semmi különösebb kedvezőtlen következménnyel - hacsak azzal, hogy el kellett volna ismernie: nem olyan mindenható és emberfelettien tökéletes, ami akart lenni: ilyen szerepben tetszelegni. (Mint "guru", a rajongók előtt.) És legtöbbször még az ilyen tökéletlenségeket is ki lehetne magyarázni, ha valakinek az kell. (Rossz lehet tényleg: vagy azt kellene elismerni, hogy az ember nem rendelkezik olyan emberfeletti és korlátlan lehetőségekkel, csak olyan közönséges és gyarló halandó maga is, azért volt kénytelen vagy azért tévedett - vagy azt kellene elismerni, hogy csakis és kizárólag az ő felelőssége, amit csinált, nem volt különösebb kényszerítő "objektív" oka)

És tényleg, normális ember bizonyos helyzetekben udvariasságból mond valami közhelyes kifogást. Ami nem is arról szól, hanem valami egészen másról (az udvariaskodásról, a másik ember igényeinek a méltánylásáról) - a nem normális embernek ez nincs. Csak biztosan mindig a vérre menő harc van és minden konfrontáció biztosan az. És aki vele konfrontálódik, ellentmond - jelentéktelen pici dolgokban: Ultraortodox - az mind gonosz Ellenség, akit le kell győzni! Vagy legalábbis eszközként használni. Másféle funkciója, szerepe a másik embernek nem lehetett. (És ezért én is "eszközként" használtam a saját céljaimra, tudatosan - de ez pontatlan. Kb. csak az történt, hogy nem voltam udvarias én sem, pláne az elvárt módon: mindenkitől, de főleg nőktől imádatot és agyba-főbe dicsérést várnak el. És nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásom. Hogy meg se próbáltam.)

Dolgok, amiktől irtózom, undorodom. Meg még más. És a késztetés: leküzdeni saját rossz érzéseimet. És, mit ad isten, elő bír fordulni olyan szituáció, amikor az olyan ember szinte felkínálja magát erre. És a hülye azt hiszi persze: a másik őt akarja legyőzni biztosan! Nem mondtam, hogy nem, csak szociális fóbiám van, azon szeretnék úrrá lenni és ezért kezdeményeztem beszélgetést - nagy lélekbúvár guruk nem értik ezt meg, és nem ismerik föl! és pláne megtiszteltetésnek nem veszik, ha félénk emberek is szóba állnak velük - ha valaki nem nyalja-falja őket, pláne női közönség nem produkálja azt a sikoltozó rajongást, ami elvárás, az már biztosan gonosz ellenség.)

De utána ugyanezt nem akartam tenni mással. (Andorral.)

2011. július 27.

Kétszer kettő

(folytatás)

Irreális, hisztérikus követelések - és igények: nekem kell! Az álom. Izgalmas, egzotikus életvitel, szerepek, az a logika, az a szex - de főleg az, hogy mindenki, szó szerint mindenki ezeket az igényeket elégítse ki, szolgálja! És azt adja meg és olyan legyen! És mind rossz, gonosz, aki neki nem adja, nem olyan, amilyennek lenni kell, nem úgy csinálja, nem úgy gondolkodik, viselkedik, sőt: "érez", ahogy kell - ahogy ő is. Akinek nem az kell, aminek kelleni kell, nem olyan céljai vannak, ami a jó - mint neki is...

Ahogy én voltam "a" rossz (a Rossz) már t-nek, de s-nek is, de másoknak is. Azután n-nek, legfőképpen. Azután h-nak, azután bj-nek. Répás Ferinek is. Meg még másoknak. Mert nem olyan vagyok, amilyennek kell...

És mindig, kivétel nélkül mindig olyan emberek, akik épp ott voltak, ahol én.

2.
Békén lehetne engem hagyni. Gondoltam mindig. Ha ez az állandó hiszti van. Én mér nem olyan vagyok, nekem mér nincsen az nyaff nyaff! én mér nem tudom megadni azt?! Tisztára mint egy hisztis gyerek, akinek igenis neki is kell, hogy ő is megkapja a szüleitől azokat a dolgokat, holmikat, szórakozási lehetőségeket, amiket a másik gyerek is megkapott, megkap az ő szüleitől. És őt az nem érdekli! neki az akkor is kell! kell! kell! És ő akkor jól megbünteti majd a szüleit, azt, aki neki nem adja meg... Ezt a gyerekes hisztit, ezt a büntetést láttam azután később. Ahogy párszor, úton, útfélen ilyen hisztis, hisztiző gyereket láttam rátámadni a rosszakra - a szüleire -, mert neki nem adják meg...

Szerethetetlen

Én vagyok a Rossz.
 
 3.
A nagy lelkes rajongás, imádat, jó messziről - mellesleg akkor lehet még jót szenvelegni is: ahh! mennyire-mennyire hiányzik! Mintha a szerelme után epedne... Aztán, amikor ott van, mintha egy idegen lenne. Vagy inkább kissé ellenszenves berendezési tárgy, amiről legjobb tudomást se venni, keresztülnézni rajta... Hacsak nem nyújt a másik ember, bárki valami jó kis lehetőséget a mutogatásra. Eljátszani, elmutogatni a nyájaskodást vagy a jópofizást: én ilyen kedves ember vagyok! A saját jóságát, elismerésreméltóságát, "szeretetreméltóságát". Vagy a feltűnő ellenszenvet, utálatot, megvetést -   a másik ember rosszaságát. Mint velem szemben muszáj volt. Én jó vagyok! Én hibátlan vagyok! A másik ember rossz, gonosz! Mindenki lássa. Itt kérem érzelmek vannak elmutogatva, megmutatva, bemutatva.

Közben a másik ember le is van szarva.

Akkor is és főleg, ha éppen "kedveskednek" vele. Ő ahhoz a kellék.

Meg mert ez az igazi "intimitás" is, mindenki láthassa azt is! A bizalmaskodó rámászás, odadörgölőzés - azonos nemű személyekhez főleg. És soha nem tényleg meghitt barátokhoz főleg. Mert ez a lényeg: idegenekkel, alig-ismerősökkel kell csinálni, mutatni. Az nem kunszt, olyan emberekkel, akik régi és bizalmas ismerősök valóban. Mi van abban, egy régi barát/munkatárs vállára csapni, bizalmasan átölelni estleg, már nem úgy, csak olyan férfiasan, úgy lenni vele bizalmas fizikai közelségben is, úgy beszélgetni vagy tréfálkozni... Ilyet mindenki tud, ebben nincs semmi pláne. Vagy normális, hétköznapi közelségbe kerülni a másik nemmel. Csak a hétköznapokban is: elviselni legalább. Vagy pláne még közelebb. És akkor az ilyen emberrel lenni meghitt fizikai közelségben is. Bezzeg.

Kétszer kettő.

Csak úgy spontán, helyből és azonnal a dühödt, támadó utálkozás és felháborodás. Meg még a rosszindulat. Helyből - mert ennek lehet örülni. De meg azért is, mert helyből a másik ember a rossz. Eleve, előre tudva van róla. Még mielőtt ő lenne, van a rosszasága. Úgy egyáltalán: ő igenis a rossz, akit büntetni kell! Szereposztás, ami ez van, és tudva van, helyből és eleve. És utána még be is lesz mindig bizonyítva - egyre szélsőségesebben...

Természetesen az is, elsősorban az, hogy biztosan ő az, aki úgy gondolkodok, biztosan neki kellenek azok a dolgok, biztosan ő szokott úgy viselkedni - mert ennek kell lenni! És mást nem lehet elképzelni sem, ennek kell lenni mert ez van és más nem is lehet. És ez logikus is.

És aztán közben még a "szeretet". Az "önzetlen" ragaszkodás... Meg még esetleg az alkalomszerű nagyívű, látványos "kedveskedések". Mindenki lássa is! És a másik a rossz, benne van a hiba. Ő az, aki "nem szeret", ő az, aki nem akarja elfogadni, aki nem érzi, aki nem viszonozza. A másik az, aki nem szeret - úgy, ahogy azt kell. És a másik az, akinek nem kell a "szeretet". Aki nem is tudja, mi az, hogy kell azt jól csinálni...

És a másik ember az, akinek nem kell az intimitás se, mindenki lássa. Aki összerándul az ijedtségtől és fölfordul a gyomra az undortól, ha látványosan "kedveskedik" vele az, aki máskor verni szokta - nem hirtelen indulatában, hanem szisztematikusan és meggyőződésből: mert ő a rossz. Sőt: kedvtelésből. Mert neki meg ez jó érzés, ez örömteli dolog, őt ez dobja föl. Neki ez is kell - és ezt el is veszi a másiktól...

És még meg is volt magyarázva.

2011. július 24.

(animus)

És az az egész csak még iszonyúbb volt, mindig, még iszonyúbb attól, hogy én nem vagyok olyan leglegnő.

Aki miatt érdemes lenne, akivel ezt tényleg. Az a rettenetes magakellető pózolás, riszálás. Mert velem "érdemes". Ha én valami olyan világszépe lennék, lettem volna, valami olyan gyönyörűség, akiért magától értetődően muszáj rajongani, akkor legalább ez menthette volna azt a viselkedést. (Vagy ha akármi, ha tényleg valami személyes jó tulajdonság, érdem, amit ki lehet nézni valakiből. Ha mondjuk azért "érdemes" valakivel, mert olyan kedves, jóságos, okos, intelligens, olyan nagyon-nagyon, hogy annak terjed messzire a híre. De nekem semmi egyéb ilyen nagyon nagy, látványos személyes érdemem se volt. (És mellesleg még aztán: ő utálja az olyan embereket. Voltak pedig egypáran.))

Érthetetlen volt csak ezért is. Hogy mégis, mivel érdemeltem én ezt ki. Ezt a fene nagy magakelletést. Ahogy ugyanígy az is, hogy egyes nők ellenszenvét mivel. És miféle ellenszenvet. Nincs nekem semmim, ami miatt énrám mint nőre "irigykedni" kellene. Lehetne egyáltalán.  Le kellene engem győzni, és megmutatni - mert ez valahogy mindig erről szólt. Mért pont engem.  Ahogy mellesleg nem voltak igazak soha azok a konkrét dolgok se, amik miatt állítólag. Árnyékra vetődtek, mindig.

Iszonyú volt ez is.

Ez az abszolút értelmetlensége az egésznek. 

(otthon)

ha egyszer kiismerem egy rendszer struktúráját, azonnal meg is találom hol tud tönkremenni

A sok kis bosszantó tévedés.

Mint egy mindig rossz helyen hagyott papucs, amiben mindig megbotlik az ember. Mégis.

És rohadtul hiányzik csak technikai okokból is: azért, mert így, hogy van, de nincs, nem tudok és nem akarok és nem fogok leírni se dolgokat. Amik nekem fontosak. Örökre titok.

(Ugyanígy hiányzott akkor. Nem mertem a hiányában megszólítani. Nevesíteni. Az egyes szám második személlyel. Töredékek - név nélkül. És egy rohadt szemét alak már csak ezért is. Nem lehet róla írni. Nem lehet leírni. Bizonyos dolgokat. Így nem, nélküle nem. Kíváncsi lennék, mindenki etikai kötelességének érzi-e fizikailag is magáévá tenni azt, akiről, már olyanokat - hogy joga legyen hozzá. Muszáj ezt? (Ez költői kérdés volt.))

Kedves Andor! Egy rakás bosszúság vagy! Mert nem vagy, csak azért.

Bosszú

Nem tudom, csak sejtem, hogy azelőtt is

Rosszul sejtetted, bébi. És, ahogy elnézem, a többi sejtelmed is körülbelül ilyen értékű volt. Há. Há. Há.

Vagy: hagyd ezt azokra, bébi, akik értenek hozzá.