2013. május 26.

Az elismerésreméltó ember

Sóhajtozott: neki mennyire kéne egy barátnő is! Mert illene mert ennyi idős korban másoknak is van már! És ő is olyan akar lenni! (Répás Feri odalett volna tőle, neki is pontosan ilyen eszményei voltak a szexualitásról.)

V-vel "beszélgetett" a témáról, többször is talán. Én nem nagyon figyeltem oda: két ember magánbeszélgetésére egyikük magánügyeiről. Nem nagyon figyeltem rá, amíg ki nem derült, hogy valamiképp én is érintve vagyok az ügyben: énrám haragszik. Pár feltűnő, kirívó dologra emlékszem.

Sóhajtozott, panaszkodott, még színpadiasabban, mint más dolgok miatt - és sértődötten, szemrehányón nyafogósan, mint egy sértődött, duzzogó gyerek: mert neki azt mások nem adják! V. kérdezte: még soha nem volt? Fanyalogva-utálkozva mondott valamit: de, igen, még régebb egyszer, de áá fúj olyan izé volt. Ijesztő volt. Még csak nem is tárgyilagosan beszélt a másik emberről vagy a történtekről, mintha nem is egy másik emberről beszélne. Ugyanazzal az utálkozással, ahogy tárgyakat vett szemügyre - és majdnem ingerülten: mintha azért, mert egy ilyen érdektelen dologról akarnak vele beszélgetni. Nagyságrendekkel nagyobb lelkesedéssel beszélt arról: kinek mije van, ki mit csinált,amiről beszélni lehet. (Mintha azért is fanyalogna, mert annak a lánynak sem volt semmi olyan különlegessége, amit el lehetne mesélni, azért sem felelt meg az igényeinek. Ezt talán mondta is.) Ugyanezzel a fanyalgó utálkozással, lekicsinyléssel beszélt más emberekről is...

És sóhajtozott, még színpadiasabban, mint máskor, hangosan, majd szétszakadt. Epedezett és sóhajtozott: ő olyan akar lenni amilyennek kell!  És másokat akar utánozni, azt akarja, ami másoknak is van, ami már megtörtént, meg van írva. És olyan romantikus regényeket és regényhősöket emlegetett nagy együttérzéssel és átéléssel, akik ugyanolyan rettenetesen szenvednek, mint ő, ők sem kapják meg, ami nekik kell! Példálózott még a barátjával is: ő is milyen romantikus szerelmet szerzett be! egy olyan is jó lenne neki is! Azt is hangsúlyozta: ő olyat akar magának, ami másoknak is van - és ami olyan látványos, különleges: amiről regényeket is írnak. Mintha az is külön imponálna neki ezekben a sztorikban: ezek olyan különleges sztorik, amikről írtak is - mintha egy bulvárlap tudósításai lennének.

Már jól beleélte magát a romantikus regényhős szerepébe, aki szenved, mert nem adják meg, ami neki kell. Ezek után utazott el valahova és visszatérve még jobban meg volt sértődve, mert találkozott egy lánnyal, akinek ő annyira megtetszett, hogy egyből meg is hívta volna őt egy külföldi utazásra! És meg van sértve, mert ő ott tőlünk nem kapja meg ugyanazt! És rám haragudott valamiért. Már akkor, amikor előadta, mi történt. Azután Goethe Wertherével példálózott: a férfiak öngyilkosok lesznek, ha nem adják meg, ami nekik kell. Gusztustalan volt. A szobatársa vigasztalta - arra megdühödött, kirúgta maga alól a széket, majdnem ránk borította az asztalat és dühösen elcsörtetett, még az ajtót is bevágta maga után. Azután feltűnően fenyegetően viselkedett velem.

Folyamatosan az igényeit nyilatkoztatta ki, kezdettől: neki mi minden kéne - és ő meg van sértődve és haragszik azokra, akik azt nem adják! Elég fenyegető lett volna önmagában ez is. Mégsem az anyagias igényei és az erőszakos követelőzése volt a legfenyegetőbb - hanem az a követelés: mindig az legyen, ami már megtörtént, az ő életében vagy regényekben, filmekben, amit ő már tud, kigondolt. És az indulatai, a düh mindig, ha nem az van... ha csak a hétköznapi fizikai környezetéről kellett is tudomást vennie.

(az idegen)

Meglepett, amikor Andor arról írt egy bejegyzésben: a tanulás is munka. Addig csak az ellenkezőjét hallottam. Rossz szó a meglepetés: annyira idegen volt.

Ahogy az a barom és a transzperszonális nő is követelték: hagyjam ott az egyetemet!

(gonosz építészek)

Rendszeresen zsidózott a nő: én bármi olyat tettem, mondtam, ami neki nem tetszett, az mind zsidó volt. Nem hangoztatott nyíltan semmi olyat, amit az átlagember ismeretei szerint antiszemiták hangoztatnak, és amikor így zsidózott, még csak nem is agresszíven, indulatosan beszélt - mint egyébként velem rendszeresen. Hanem szinte szeretettel, valamiféle jóleső kéjelgéssel. Aztán ki tudja, mi okozta neki azt a jóleső kéjt. Lehetett volna hinni: az a konkrét dolog, amiről ő megmondta, hogy az zsidó, a zsidók gondolkodnak úgy, a zsidók viselkednek úgy.

Csupa olyan dolgot zsidózott le, ami egyébként hasznos, értékes - és konstruktív, kreatív vagy felhasználható olyan célra, valamilyen építő tevékenység alapja lehet, pl. olyan "zsidó" bölcsesség, világkép.

Például az építészek gondolkodását és munkáját úgy általában, azt, hogy valaki házakat akar tervezni, építeni. Kinyilatkoztatta: azt ajándékba kell kapni! Az rossz gondolkodás, ha egy építész maga akarja megtervezni a házat, a jó gondolkodás az, hogy a terveket ajándékba kell kapni, annak istentől kell származnia. Elég furcsa dolgokat mondott, nem egy nyelven beszéltünk. Az biztos volt: ő akarja megmondani, hogyan kell gondolkodni egy építésznek és hogyan kell házat tervezni - és csak az a jó. Ahogy az építészek gondolják és csinálják, az a rossz gondolkodás.

Ahhoz szoktam már akkor, hogy az emberek többsége úgy viszonyul az építészethez és az építészekhez, ahogy ő: határozott elképzelése van róla, mi a jó és hogyan kell csinálni és azt meg is akarja mondani - és aki nem olyat csinál, nem úgy, azt lehülyézi. Azt gondoltam: na tessék, a tény, hogy építészhallgató vagyok, belőle is kihozta ezt mint magánemberi megnyilvánulást, ő elmondja, én meghallgatom, majd befejezi és akkor beszélhetünk másról. Nem akarta abbahagyni és nagyon erőszakosan követelőzött. Követelte, hogy én igenis olyat csináljak, ami neki kell, azt és úgy ami neki tetszik - mert az a jó, más nem. Kicsit meglepett: azt hogy képzeli, hogy másoknak nem lehetnek jogos igényeik, csak neki és mindenki csak olyat csináljon, ami neki tetszik "mert az a jó" - és mindenkinek azt kell szeretni. Az erőszakosságával együtt egy kicsit kellemetlen és terhes volt.

Az egyáltalán nem érdekelte, az nem számított: én mit akarok, mit gondolok a dolgokról. Megpróbáltam leszerelni azzal, hogy sajnálom de vannak más követelmények is, amiknek eleget kell tennie egy háznak és nekem is és nekem most az fontosabb - erre persze tűzbe jött, hogy azok ott a gonosz elnyomó hatalom mert nem engedik hogy az ember azt csináljon amit akar! Én meg csak néztem erre is - nekem addig ott még mindent megengedtek, ő volt az, aki nem akarta megengedni, hogy azt csináljam, amit én akarok. Mert szerinte ez lett volna a szabadság maga - szemben azzal az elnyomó hatalommal ott. Ahogy az egész kinézett: ő arra akart rávenni, uszítani engem, hogy én harcoljak helyette az ő eszményeiért, azok ott a hétfejű sárkány és én igenis menjek neki és győzzem le, vágjam le mind a hét fejét és utána vegyem őt feleségül és építsek neki olyan kacsalábon forgó palotákat, ami neki kell. Én kicsit túlzónak éreztem az elvárásait. Extrémnek. Az csak most jutott így eszembe: talán úgy gondolta, hogy ő az a felsőbb hatalom, ami kinyilatkoztatja nekem a dolgokat, mint valami istenség - később tényleg hivatkozott rá nyíltan, hogy ő magasabb igazságokat közvetít, sőt: látványos drámai szerepjátékban magára vette először valamiféle istenség papjának, földi rendfentartójának a szerepét, azután egy másik szerepjátékban még isten prófétájának a szerepét is - és alighanem a mai napig is annak hiszi magát.

Archaikus

A műszaki és természettudományok közül is speciálisan a geometria volt az, amiben a nő szerint a Férfias Elnyomó Hatalom leginkább megtestesült. Már a legelső találkozásunkkor kinyilatkoztatta. Csak ez annyira meredek és értelmetlen volt, hogy én figyelmen kívül hagytam.

2013. május 25.

Bal, jobb

A transzperszonális nő morgott és ugatott, mint egy kutya. A kapcsolatunk második fele pedig azzal kezdődött, hogy decsekedett: ő hogy bűvölt és hódított a behízelgő hangjával. Velem nem azon a hangon beszélt. Én a Rossz voltam, az Ellenség - velem úgy is beszélt. És gyakorlatilag folyamatosan fizikai agresszióval fenyegetett. Meggyőződése volt: a hozzám hasonlókat fenyegetni kell, az ilyennel úgy kell kommunikálni is, úgy kell vele közölni, mit akarnak tőle. És mert ez volt a jó nőies és jobb agyféltekés kommunikáció: nem értelmesen közölte a mondandóját, hanem érzelmekre akart odahatni.

Az értelmet az képviselte, hogy rendszeresen egzotikus és misztikus vallásos hagyományokra hivatkozott -olyankor, amikor követelt tőlem valamit: azt, hogy úgy viselkedjem, ahogy az abban az eszmerendszerben meg van mondva. Folyamatosan állatiasan agresszív volt velem és fenyegetett - mert az volt a jó nőies jobb agyféltekés érzelmes és logikátlan viselkedés -, de ugyanakkor nem tűrhette, ha én fenyegetve éreztem magam. 

A nőies nő

Azok a jelentések, amit egyesek hozzákapcsolnak egy-egy fizikai jelenséghez vagy/és saját érzelmi állapotukhoz, a megélt élményhez, a tudatban eleve adott tudattartalmak - tárgyias és időtlen tudattartalmak. (Egyeseknek csak puszta szavak, absztrakt jelszekvenciák - amiknek azután önkényesen lehet a pillanatnyi igények szerint egyéb jelentéseket, tartalmakat tulajdonítani.) Általában azzal találkoztam és találkozom, hogy ezek a jelentések nem korábban megélt élmények, érzelmek.

Viszont vannak emberek, akiknek az normális, hogy egy-egy helyzetben megélt érzelmeik, élményeik ilyen tárgyias és időtlen dologgá kövesednek, pl. az érzelmi viszonyulásuk egy konkrét személyhez, azok az érzelmek, amit egyszer megéltek - és azután bárki kicsit is hasonló személy azt jelenti nekik. A nőnek például valami baja volt építészekkel, mérnökökkel már akkor, amikor én először találkoztam vele, és én akkor azokat a megkövesedett érzelmeket jelentettem neki. Sőt, férfiakkal is valami baja volt, annyira bizarrul, hogy a kapcsolatunk végén értettem meg, hogy neki minden férfival baja van - azért is csak a kapcsolatunk végén, mert férfiak soha szóba sem kerülhettek kettőnk között. Az első két alkalommal fura dolgokat mondott arról, hogy a műszaki és természettudományok a bal agyfélteke és az a férfias elnyomó hatalom az azt jelenti és ez meg a nőies gondolkodás: a dolgok jelek és mindennek jelentése van, de azután nem volt szó soha férfiakról, nem lehetett. Hús-vér férfiakról pláne. A végén én nagyon el akartam mondani egy-két dolgot, akkor zúdult rám újra a nő, azaz arra a férfiemberre, akiről én beszéltem és általában férfiakra - kezdte megint a férfias elnyomó hatalom szöveget. Akkor "döbbentem rá", hogy ennek minden férfival baja van, az sem érdekli, kicsoda, milyen ember és mit csinált, hogyan viselkedett, hogyan szokott: helyből férfias elnyomó hatalom. És azok után volt képes ezzel előállni újra, amiket ő művelt velem. Az erőszakos követelőzései után, az agresszivitása és erőszakoskodása után: ha nem csinálom amit követel akkor ő megbüntet!

Nála elnyomóbb és hatalmaskodóbb személlyel életemben nemigen találkoztam - ahhoz képest is el voltam képedve: kit akar ő azzal vádolni. Egy olyan embert, aki férfi létére és a macsó megjelenésével együtt kifejezetten anyáskodón törődött a tanítványai munkájával vagy inkább bábáskodott. Egyszer egy rossz pillanatában goromba volt és butaságot mondott, ami engem korábbi eseményekre is emlékeztetett. Nekem érzelmeket nem jelentett, amit tett, de a viselkedése fölidézett korábbi rossz tapasztalatokat. És önmagában is ijesztő volt. Olyat mondott, aminek az adott helyzetben nem volt semmi értelme, nem arra reagált, amit én mondtam, hanem valamire, amire ő gondolt - fogalmam sincs, mire. Egy paranoid reakció volt a részéről. (Pontosabban a borderline személyiségekre jellemző projektív identifikáció) Nagyon megijedtem. Bíztam benne, hogy nála ez csak alkalmi megnyilvánulás volt, nem lesz belőle szisztéma, nem valaki mással fog beszélgetni helyettem a jelenlétemben. Azért megijedtem nagyon. Erről akartam beszélni a nőnek. Odáig nem jutottam el, hogy a konkrét eseményt elmondhattam volna és ő azt tényleg fölfogta volna. Sziszifuszi vállalkozás volt megkísérelni is elmondani neki egy ilyen bonyolult eseményt - de én azért szerettem volna. Nem akart róla tudni. Őt csak a férfias elnyomó hatalom érdekelte.

2013. május 22.

A minden és a semmi

Neki a valami ott kezdődött, hogy mindent adjanak, ami neki kell. Nem praktikus, hanem logikai okból kezdődött ott: nem tudott különbséget tenni, neki csak a szélsőségek voltak.

Neki a valami ott kezdődött, hogy hívják meg legalább egypárszor legalább egy-egy menő buliba vagy külföldi utazásra, hívja meg a másik ember lakni a saját lakásába (és még azon kívül hívja, vigye magával bulikba, utazásokra), több hónapon át rendszeresen élelmezze és szolgálja ki, de az ő magas igényei szerint! Ilyen dolgokat elvárt, követelt - és el is fogadott másoktól. Ezen kivül tetszettek még neki mások különleges és menő vagyontárgyai, rinyált, sóhajtozott még azon is: mit kéne birtokolni, ami kell mert az kell az menő - úgyhogy lehet, szívesen elfogadott értékes és különleges ajándéktárgyakat, tárgyias javakat is. Erről ugyan nem nagyon lehetett tudni akkoriban. (Arról igen, hogy nőktől elvárta, hogy ilyen módon is gondoskodjanak róla: ők adjanak neki ruhaneműt, vegyenek vagy készítsenek neki olyat, menjenek el vele vásárolni - a nővérének volt ez a dolga. És el lehetett képzelni, hogy más tárgyias dolgokat is szívesen fogadna el nőktől: neki azt is nők adják.)

És az is semmi lett volna, ha valaki csak egyszer ad neki valamit vagy egyszer-kétszer. De semmi volt az is, ha neki az nem volt elég, az ő igényeihez képest kevés volt. Semmi lett volna az is, ha egy átlagember meghívja akár lakni is a saját szerény átlaglakásába és az átlaglehetőségei szerint gondoskodik róla - de nem ad neki különleges dolgokat, nem hívja-viszi olyan bulikba, olyan társaságba, nem teszi azt neki lehetővé. Mert az nem jelent semmit, neki abból nincs haszna: amilyen neki kellett.

Neki a valami ott kezdődött, hogy az, aki adja, az valaki is legyen: aki azokból az anyagi javakból feltűnően sokat birtokol és fogyaszt, látványosan sok van neki - azért is vonzó a szemében. És adja! Olyan exkluzív dolgokat, amiket más nem is igen tudhat megadni, mert másnak az nincs. Olyan anyagias dolgokat.

És haragudott rám, mert én semmit nem adtam ami neki kell.

Különleges szépség

Soha nem tetszettem senkinek. Nem vagyok szép és vonzó és soha nem is voltam. Soha nem tetszettem senkinek, azt se mondta soha senki, hogy szép vagyok - csak az anyám, de hát egy anyának állítólag az ocsmány nyomorék torzszülött gyereke is szép. Soha nem talált vonzónak egyetlen férfi sem. Nők pedig mindig azt hangoztatták: csúf vagyok és nőietlen. Én vagyok a csúnya nő. És nincsenek olyan anyagi javaim sem, amik a férfiak szemében vonzóak.

Férfiak csak azért gyűlöltek és hibáztattak, mert anyagi javakat nem tudtam adni nekik. Nők a testemet gyűlölték, mert állítólag annyira csúf vagyok. Nők mindig elsősorban ezt hangoztatták és ezért bántalmaztak. Középiskolás koromtól kezdve. A gimnáziumban én voltam a legcsúnyább lány az osztályban. A barátnőm szerint. Szerette hangoztatni, nem így, hanem mindig másoknak tulajdonította, amit ő gondolt rólam és tudni vélte: mások biztosan azt gondolják rólam. Azok a tanárnők, akiknek a véleménye neki ilyen vagy olyan okból fontos volt és fiúk is - nem annyira az iskolában, ők nem is számítottak, őket megvetette, már akiből kinézett valami férfiasság, szóba jöhetett volna mint nemének a képviselője, hanem idegenek.

Neki nagyon fontos volt megfelelni a mindenkori felsőbbség elvárásainak. Azt csinálni, amit a szülei és a tanáraink megmondtak, olyannak lenni, amilyennek kell, meg van mondva. Nem mások kedvéért, hanem azért, mert nagyon szerette azt az elismerést, jutalmat, ami azért jár. Ezért előfordult az is, hogy szemtől szemben alázatosan engedelmesnek mutatkozott a "hatalommal", egyáltalán, soha nem ellenkezett, nem mondott ellent - de a háta mögött gyűlölte. És büszke volt erre a viselkedésére is, meggyőződése volt, hogy ezt így kell. Beszélt is róla. Mondta, hogy a szülei mondták, ezt így kell csinálni. Szemtől szemben és névleg mindig engedelmeskedni kell, mert azért jár a jutalom. És ha ő nem ért egyet a felsőbbség értékrendjével, akkor azt a háta mögött kell gyűlölni. Ilyen felsőbbség volt neki az egyik tanárnőnk. A háta mögött hisztérikusan gyűlölte az erkölcsei miatt, mert néha szexualitásról beszélt és még elvált nő is volt és az apukája megmondta, hogy az erkölcstelenség és ő is megvetette. De azért igyekezett nagyon megfelelni neki, olyan nőies nő lenni, amilyennek lenni kell. És én voltam az, aki nem.

Egyáltalán, neki nagyon fontos volt a nőiességet is úgy csinálni, ahogy meg van mondva. Olyan nőiesen öltözni és viselkedni, ahogy kell, ahogy az anyukája és mások megmondják. Állandóan diétázott és fogyókúrázott is, mert nem volt tökéletes az alakja, ez néha nagyon bosszantotta is, de büszke volt rá, hogy ő mindent megtesz - és nagyon megvetette azokat a lányokat, akiknek szintén nem tökéletes az alakjuk, de őket az nem zavarja. Velem nem olyan baj volt, ami ellen tehettem volna, nekem görbe a lábam, ezért engem mindig sajnált - de azért élvezte, hogy az ő lába sokkal szebb, nagyon büszke is volt rá. Gyerekesen szerette bizonyos testrészeit, amik szerinte jól néztek ki, nőiesek voltak. Például a kezét. Nekem a kezem is csúf - mint a Madonnának a sixtusi Piétán. Élvezte, hogy ő sokkal szebb, nőiesebb, mint én vagyok. És nőiesebben is viselkedik. És nőiesen is öltözködik. Meggyőződése volt, hogy amikor a gyűlöletesen erkölcstelen tanárnőnk nőies viselkedésről vagy öltözködésről beszél úgy általánosságban, mert szerinte vannak, akikre ráférnek a jótanácsai, akkor az mindig én vagyok, a tanárnő mindig rólam beszél. Akkor is, ha olyan viselkedésről beszélt, ami nem rám volt jellemző. És ezzel úgy elvolt. Egy darabig.

Azután a transzperszonális nő: vegyem tudomásul hogy hihetetlenül csúf arcom van és én csak ne gondoljam azt hogy én tetszhetem valakinek! És dicsekedett: ő bezzeg egy jótestű nő és ő meg van magával elégedve és büszke magára és arra is, hogy az ő különleges szépségét mások is észreveszik és megcsodálják! És dicsekedett: neki mások is hogy elismerték testi adottságait! És ő azzal hogy hódított!

A méret és a lényeg

A lányok semmilyen testi szükségletüket nem elégíthették ki anélkül, hogy ő azt ne kontrollálta volna. És rinyált a mosakodásért és rinyált azért, hogy én túl sokat eszem. Semmi nem egzakt mennyiség volt. minden ahhoz képest volt túl sok, amennyit ő megengedett volna.

Igenis fontos a méret, a mérték - és egzakt mennyiség.

A jó emberek

Engem már akartak megölni az "antropozófia" nevében. Nem nagy szám. 

Úgynevezett "transzperszonális pszichológus". Állítólag vannak ún. transzperszonális krízisek és egy ilyet élhetett meg: "az archetípus ébredése" nevűt. És én voltam az a Gonosz, akit neki le kellett győzni, le kellett volna gyilkolni: effektíve, fizikailag is akarta csinálni. Mert én a rossz gonosz "bal agyféltekét", matematikát és logikát és műszaki és természettudományokat és a férfit képviseltem. (Női testben: ez így hatványozott "abnormitás" és "gonoszság" volt tehát.)

Ő volt ellenben a jó és nőies jobb agyfélteke. Ebben a minőségében dicsekedett azzal is: ő egy kiöregedett hippi! Hát békét azt nem hirdetett, sőt. Viszont fennen dicsekedett is vele, hogy az ő agyában nincs semmiféle magasabbrendű kognitív funkció: hivalkodóan kérkedett vele, és hogy büszke rá... Valami más volt, ami az ő hippiidentitása lényege volt. Célozgatott is rá, a végén gyakorlatilag ki is nyilatkoztatta: az abnormális, ha egy nő azzal akar szexelni akibe szerelmes! Aztán magyarázták mások is: a szerelem és a szex összeegyeztethetetlen! A szerelemnek egy elérhetetlen ideálnak kell lenni, mert az az - szexelni pedig szerelem nélkül kell! És az érzelmi kötődés és a szex is összeegyeztethetetlen! Az abnormális! A jó szeretet (pláne: érzelmi kötődés) pedig az alárendelődés mások igényeinek, és a másik ember kiszolgálása és az ajándékok adása...

Kezdettől ezt is követelte tőlem (mint "pszichológus" a kliensétől): szolgáljam őt és csakis őt! senki mást, mások ellenében is, és gyűlöljem azokat, akiket ő gyűlöl, és harcoljak az ő ellenségei ellen. És én a Rossz voltam amiatt is, mert én nem vagyok olyan ellenségeskedő természetű, amilyennek szerinte lenni kellett volna. És nem hasítom ketté a világot, jóra és rosszra, úgy, ahogy szerinte kellett volna - és nem gyűlölöm a Másikat, az idegent, aki nem olyan, mint én; és a tudatidegen fizikai valóságot sem. Vagyis én voltam az ő közelebbről meg nem határozott misztikus eszméinek az ellensége. És az ő istenének: az nem derült ki, hogy kicsodának. Véletlenül "kardinális tűzjegyben" születtem és a Mars uralma alatt: ez egyeseknek baromi fontos - de akkor sem vagyok semmiféle háborút és ellenségeskedést követelő istenségnek sem híve, sem szolgálója, nem is szeretem az ilyesmit. Nem értettem a magyarázatát jó és rossz istenről sem. És én a rossz voltam azért is, mert nem a jó istenben hiszek - és azért is, mert nem akartam megengedni a rituális gyilkosságot sem.

2013. május 18.

Geometria

Abból a szempontból, hogy miféle ember és kicsoda ő, csak annyiban volt érdekes az "érzelmi élete", hogy az egész a környezete agresszív elutasításáról szólt - a távolság akarásáról.

És a szerep, ami neki kellett: őt akarják a nők - azért is, hogy ő elutasíthassa őket. Én nem adtam neki ezt sem: nem epedtem érte úgy, ahogy az neki kellett, megmondta, és nem fejeztem ki azt úgy, ahogy ő azt elvárta. Meg volt sértődve ezért is - azután eljátszotta, elmutogatta azt is, hogy de akkor is az van: az általa vágyott szereposztás. A beteg geometriája annak is, ami magába a szerepbe volt kódolva: ő az akar lenni, akihez mások közeledni akarnak de ő csakazértis távolodni akar. Ugyanez az "ellentmondásosság" abban, amikor olyan regényhősöket akart utánozni. És például ez sem volt benne vonzó. A tisztázatlan "geometriai viszonyai" az érzelmeinek és vágyainak, mifenéknek.

Kicsi plusz: szerepálmuk volt, mindkettőjüknek, hogy az akarnak lenni, akit mások csodálnak, "szeretnek" és akarnak, akarják az ő társaságukat. Dicsekedtek is az ilyen sikereikkel - utána követelőztek: nekik az kell! Úgy, hogy ők viszont nyíltan utáltak, gyűlöltek másokat, ők nem akarták a másik embert, a távollétét vagy nemlétét akarták, a jelen-nem-létét - még akinek a társaságát eltűrték, akarták is azt is csak azért, mert kihasználni akarták a szerepjátszásaikhoz.

2013. május 10.

Az idegen

Gondoltam, ha leírom: engem nem lehet szeretni, mások ezt mondták, meg is indokolták, miért, le kellene írnom: mit mondtak - permanensen azt nyilatkoztatták: miért vagyok én rossz, szerethetetlen és miért kell engem bántalmazni, én miért az vagyok, akivel azt kell csinálni. El tudom ismételni, mit mondtak - mit mondtak és hogyan viselkedtek azok, akik személyesen fenyegettek és bántalmaztak és bántalmazni akartak. De ez nem rólam szól, hanem róluk, az ő követeléseikről és az indulataikról. És az érdekes "gondolkodásukról".

II.
Ami érdekes: ahogy például a zaklatóm artikulálta az ellenszenvét és utálkozását, abban két jól elkülöníthető dolog volt, hogy ő utálja a lányokat és undorodik a lányok fizikai közelségétől, a nők testétől - és az anyagias követelései: neki mi minden kéne és ő utálja azokat is, akiknek az nincs és nem adják neki azt. De valójában ugyanarról szólt a kettő. De nagyon erőlködött is, hogy elkülönítse. Kellett is neki erőlködni rajta. Az anyagias igényeiből következtek az ő önmeghatározásai: ő az, akinek olyan igényei vannak és ő azért a jó. Az agresszív utálkozása, undorodása a nők testétől elsősorban a lányok, nők meghatározása volt: ők azok, akik olyan undorítóak. Ezt igyekezett további magyarázatokkal is alátámasztani: miért undorítóak, miért kell tőlük undorodni. Kellett neki, hogy meg legyen indokolva, másoktól is követelte: mondják meg neki.

Ha valaki rám mint azoknak az indulatoknak a tárgyára vonatkoztatja azt az undorodást, utálkozást, akkor ugyanígy ketté lehet választani: nekem miféle bűneim, rosszaságaim vannak. Az a bűnöm, hogy nem olyan vagyok, amilyennek lenni kell, nem az az ideális nő vagyok és az az ideális fizikai valóság, aminek lenni kell, ami másoknak kell és nem adom, ami kell - és az a bűnöm, hogy női testem van, és a női test undorító és bűnös és erkölcstelen és minden nő bűnös rossz és erkölcstelen és undorító és mocskos és bűnös és erkölcstelen a teste, akinek női teste és női nemi szerve van! Mert a női test és a női nemi szerv undorító és bűnös és erkölcstelen! (A mutogatós ember is mutogatja, a női test és a női nemi szerv bűnös és erkölcstelen!) Könyvekben is meg van írva!

Az anyagi hiányosságaimon és a szerethetetlen csúf és undorító testemen-lelkemen kívül nekem további bűnöm, amiért engem bántalmazni kell, hogy nem vagyok olyan hagyományos nőiszerepes férfikiszolgáló nő sem, amilyennek lenni kell. Ahogy azt Grecsó Krisztián is kifejtette: minden magyar nő érzelmileg és szexuálisan abnormális, aki nem olyan hagyományos nőiszerepes nőies nő, amilyennek lenni kell, nem nőies foglalkozása van és nem olyat akar - és nem olyan nőiesen öltözik, ahogy kell.

2013. február 18.

A jó és a rossz

Találkozott azzal a lánnyal, aki az álmai nője volt és még úgy is viselkedett: egyből meg is hívta őt egy külföldi utazásra is és neki az is tetszett - és ő volt az ideális nő, aki mindent adott volna neki, ami kell. És én a rossz, aki azt mind nem adta - és akire azért haragudott és követelőzött és fenyegetőzött. Volt az álomnő, ami neki kellett volna és különféle eszményi és ideális dolgok: olyan regényes szerelem, amit ő romantikus regényekben olvasott, olyan ideálnő, olyan romantikus körülmények (az erkély!) és az erkélyes ház, plusz még önmagáról is voltak ilyen vágyott eszményei: ki akar lenni - és én a rossz, aki azt mind nem adja!

II.
Amikor a végén nyávogott, hogy ott semmi nincs ami neki kéne, akkor beszélt valami számításáról: ő azt nem találta ott meg és azon "gondolkodik" hogy ha félév végéig sem, akkor inkább elmegy máshova. Talán többször beszélt arról is - először csak nyávogott, utána részletezte és magyarázta. Mindenesetre akkor, amikor részletezte, "konkrét" anyagias számításokról beszélt - neki pénz kéne, saját lakás kéne és ő "valaki" akar lenni. És ő a mérnökhallgatókat, akik senkik, akik csak tanulnak és diplomát akarnak, lenézi és megveti. (És ő azért nem akart olyan lenni, azért akart "valaki" lenni. Énrám meg azért haragudott, mert én nem adtam neki ehhez a kellékeket.) Látványosan mutogatta is. Olyankor mindig, amikor előadta, hangoztatta azt is: ő másokat hogy utál, lenéz és megvet, a környezetét is, mert az nem felel meg az igényeinek. És ő ezért a menő...

Abból az egész nyávogásból akkor úgy tűnt: elsősorban az egyetem nem tetszik neki és a város, mert ő ott "nem találta meg a számítását". És ott nincs olyan társasági élet se, és még olyan lányok se, ami neki kéne, és ott nincs olyan ideálnő. Zavaros is volt: valami számításról beszélt, hogy ő azt ott nem találta meg ha nem találja meg akkor lehet hogy a félév végén lelép, azon "gondolkodik". Ez már a szorgalmi időszak vége felé volt, talán már vizsgaidőszakban. (Már az után, hogy fölháborodott és megsértődött amiatt is - és rám haragudott - mert őt nem hívták meg olyan szilveszteri buliba se, ahova menni akart.) Ahhoz képest akarta még a vizsgaidőszak végéig megtalálni a számítását. Később derült ki: az ideálnő volt a főszereplője.

Arról szólt az is, ahogy elköszönt tőlem. Iszonyú teátrálisan (de mint egy hivatásos színész, amikor ripacskodva, túlzóan színpadiasan eljátszik ilyen szerepet) leereszkedőn és úgy, mintha ő az lenne, aki akart lenni: egyrészt olyan felsőbbrendű, menő valaki, akinek van honnan leereszkednie, másrészt a nők rajongásának és vágyainak a tárgya - akit annyira akarnak, hogy ajándékokat is fölajánlanak neki (és arra igényt is tart), de a közeledésükre fensőbbségesen nemet mond, mindig muszáj, mert valamiért senki nem felelt meg az igényeinek mégsem. És azért nyávogott és hisztizett, hogy neki ez kell: hogy így történjenek a dolgok, és ő az akar lenni - és meg volt sértődve, mert tőlünk, lakótársaitól nem kapta ezt meg. Mert én nem adtam, és én nem ajánlottam föl neki ugyanolyan ajándékokat és nem adtam meg neki azt a szerepet. Ennek ellenére akkor eljátszotta, mintha az történt volna, amiért hisztizett: én is akartam  volna őt, mint azok a lányok, akiket elutasított és ő az a szerep lenne (ott is, velem szemben), aki-ami ő akart lenni: a nők vágyainak és hódolatának a tárgya. (Konkrétan az enyém.) Nem értettem, mire fel játssza az eszét és azt se, hogy velem mire fel viselkedik úgy - mert kicsit se volt vonzó, egy bunkó seggfej volt és én nem akartam a társaságát és örültem, hogy elhúz onnan. Reméltem, minél messzebb és tartósabban.

Az stimmelt, hogy én nem feleltem meg az igényeinek. Ezt nyilatkoztatta ki napi huszonnégy órában, ezért utált (és lenézett, megvetett és haragudott - és mocskolódott, rágalmazott) és ezért viselkedett egyre fenyegetőbben. Volt okom nem akarni a társaságát.

Megdöbbentő volt, hogy valaki annyira ne legyen tisztában a saját viselkedése reális értékével és okszerű, várható következményeivel. Láthatóan nem akart tudomást venni róla, hogy azok után, ahogy hónapokon át viselkedett velem és általában is, kicsit se vonzó, se a személye, se a társasága. Egész félévben nyávogott, hisztizett, követelőzött - és duzzogott és fenyegetőzött és bosszút állt, mert nem adják, ami neki kell, mert én nem adtam.  És agresszíven, indulatosan undorodott a fizikai jelenlétemtől, a puszta létezésemtől is, utált és lenézett, becsmérelt és rágalmazott, és fenyegetően agresszív volt. És ez az egész egyre szélsőségesebb lett. Utána meg eljátszotta, hogy ő a vonzó személyiség, aki leereszkedőn elutasít engem, aki (biztosan) imádom és akarom őt - ahogy (elmondása szerint) mindig ezt csinálta más lányokkal is. És előadta nekünk, hogy ez az, amire ő vágyik. Félelmetes volt. Csak ezért is jó okom volt nem akarni a társaságát.

Mindig az volt a menetrend: volt az, ami neki tetszett és kellett volna (nőideálok, ideális-vágyott események: min. olyan külföldi utazások, ahova menni akart és a nőideálok imádata és hogy akarják az ő társaságát és hívják meg olyan bulikba, ahova menni akar, plusz még a lakás is, ami neki kellett volna: ideálnővel) - és haragudott, mert én nem olyan nőideál voltam, ami neki kellett, és én nem adtam azt, ami neki kellett. És mindig rám haragudott és engem büntetett.

III.
Volt az álomnő (akibe annyira szerelmes volt és annyira epekedett érte, hogy halt bele - de azért arra még futotta, hogy énrám haragudjon amiatt is, mert én nem vagyok olyan! és én nem hívtam meg olyan külföldi utazásra sem!). Azután ebből is menetrend lett: mindig voltak azok a nőideálok, akikkel ő máshol találkozott, és akik neki tetszettek, mert pont majdnem mindenben megfeleltek volna az igényeinek - és voltam én: a rossz aki mind nem adja azt és akit azért bántalmazni kell. Amikor visszajött (mégis) akkor már fizikailag is megpróbált rám támadni, többször is. Mert neki ilyen "intimitás" kellett volna: előadta azt is. És megsértődött még amiatt is, mert azt sem engedtem meg, megkértem, ne rugdosson. Nem adtam neki azt a "szexet"  sem, ami neki kellett. Mert ő volt a nőgyűlölő jani, aki undorodik a nők testétől és a női nemi szervtől: alaposan részletezte előttünk ezt is, hogy mi mindentől undorodik (miközben nyafogott, hogy neki barátnő kell és egyre hiányosabb öltözékben és egyre obszcénebbül riszálta magát, és közben harsányan utálkozott a nők "erkölcstelen" vágyaitól) - és bántalmazni akarta a nők testét, és neki az tetszett, filmekben is, ha például nőket megöltek, és neki az kellett volna.

Mert azt ő olvasta is, és meg volt írva híres magyar írók és költők műveiben is: a nők teste és nemi szerve és a vaginális közösülés milyen undorító! és ha egy nőnek női teste és női nemi szerve van és baszni akar vagy gyereket szül az a nő milyen undorító és erkölcstelen és rossz-gonosz! (És még az is meg volt írva a híresírók műveiben és még filmben is látta, hogy a nőket ezért büntetni kell és bántalmazni kell! És filmben még azt is látta, hogy a nőt meg kell ölni.)

Bántalmazni akarta nők testét és neki az tetszett, ha filmekben is az volt. Azt élvezte, már akkor, abban a félévben, amikor közös lakásban laktunk. Később fizikailag is akarta velem csinálni azt is. Rám támadt nem egyszer és rugdosni vagy ütlegelni akart vagy föllökni. És haragudott és megvetett azért is, mert én azt sem adtam, nem akartam megengedni. Egyre jobban utált-gyűlölt (mert semmit nem adtam, ami neki kell!) és egyre indulatosabb lett.

De a nagy utálata és agressziója mellé mindenből volt olyan ideális, ami neki kellett volna: ideális nő, életvitel, körülmények. Amiket ő mind "akart". És ő azért a jó volt, aki akarja azt a sok eszményi dolgot. És az a rossz, aki azt nem adja, nem csinálja, nem akarja azt: amit ő, ami neki kell.

2013. február 17.

(magyar irodalom)

Amit műveltek, olyasmi volt, mintha fölismerhetetlenül torz képeket rajzolnának. Nagyon sematikus, primitív és semmilyen pálcikaemberkéket - amin még a testrészek sincsenek a helyükön. Vagy valami egészen mást: saját fantáziálásaikat a fizikailag létező helyett, direkt minél mesésebb, fantasztikusabb fantáziát. És rajtam akkor számon lehet kérni agresszíven és dühösen: mér nem olyan vagyok mér nem azt csinálom?! Mert nem az a rossz, aki kitalálja a fantasztikus valóságot, hanem az, aki nem csinálja, hogy az legyen! Humánus rögeszme.

És ha egy nőről megmondta egy perverz szarjankó, hogy ő az az undorító szerethetetlen undorító kövér zabáló nő aki igenis olyan! és igenis elkövette azt mind, amit ő megmond! (minimum, hogy a kövér nő, aki sokat zabál és arra költi a pénzét, tartozik azzal!) akkor annak a nőnek kötelessége alkalmazkodni ahhoz a fantáziához - és kötelessége tudomásul venni hogy ő akkor az! Mert csak az számít ami megmondva van hogy ki kicsoda és mi az ami van és mindenkiről megmondva kell legyen és akkor az van! - csak az ami megmondva van! És az építészek akik nem makoveczek és nem díszleteket mesélnek azok azért is hülyék bunkók és azért is kell agyonverni őket mert amit csinálnak az nem az.

II.
Tudom, hogyan működtek a hazugságaik, milyen "logika" szerint és milyen témákat preferáltak. És azt tudom, milyen modorban voltak képesek előadni a hazugságaikat, bármilyen fantáziálást.

Jól el tudom képzelni, hogy a zaklatóm azt hazudozta rólam bárkinek: én az ő pénzét zabáltam meg, neki kellett ennivalót vennie helyettem és nekem. (Már az egyetemen is próbálkozott ezzel.) El tudom képzelni azt is, hogy (olykor talán) nem állította konkrétan kimondva azt, ami nem történt meg: ő fizetett olyan élelmiszerért, amit én zabáltam meg, csak sugallotta: neki kellett helyettem megvenni az ennivalót! Vagy ugyanolyan sértetten és fölháborodva panaszolta: ez fagylaltot akart enni! amikor ő csak mutogatta azt a fagyizót! és direkt azért is mutogatta, mert ennek az a bűne van hogy máskor, máshol is evett már fagylaltot - ez olyat szokott! És drága cukorkát és csokoládét is! És vajat kent a kenyerére és drága teára pazarolta a pénzét!

El tudom képzelni, ahogy méltatlankodva beszámolt róla: ő a saját szemével látta azt is, hogy én ettem vagy akartam enni abból az ételből is, amit tanulmányúton szolgáltak fel az évfolyamnak! És ha ő nem akadályoz meg benne, még többet ettem volna! El tudom képzelni, ahogy sértetten és felháborodva vagy megvetőn, utálkozva beárulta azt a bűnömet is, hogy nem akartam vegánul se táplálkozni. De el tudom képzelni azt is, hogy teljesen nyíltan hazudozott, egyértelműen állított meg nem történt fizikai eseményeket. Azt meg abszolút el tudom képzelni, hogy arra hivatkozott: ő azt tudja, hallotta, mások mondták. Ez volt a kedvenc módszere: másoktól hallani.

Jellemző volt az is, hogy mások háta mögött szerette keverni a szart. És ahogy nagyra volt vele, ő is, a transzperszonális nő is: milyen exkluzív tudásuk van mások életének részleteiről - a tipikus érdeklődésük: 1. "híres emberek" és rokonságuk 2. ki kivel hova megy szórakozni, nyaralni, biztosan ki kivel barátkozik (ha két ember kb. három méternél közelebb kerül egymáshoz és nem verik agyon egymást, az biztosan egy nagy barátság), ki hol mikor hogyan volt öltözve ("társasági rovat"). Meg a másik fő téma: a másik biztosan mit gondol, mit akar, mit hisz, mit érez és mit nem.

De a nő még azt is állandóan "tudta": nekem biztosan milyen fizikai környezetem van. Hogyan kell berendezve lenni az egyetemi tantermeknek is! (r. tanár úr meg biztosan öreg és szakállas, és a képzelt szakállával papol a képzelt katedráról.) És mindenki hülye, aki nem azt tudja!