Sóhajtozott: neki mennyire kéne egy barátnő is! Mert illene mert ennyi idős korban másoknak is van már! És ő is olyan akar lenni! (Répás Feri odalett volna tőle, neki is pontosan ilyen eszményei voltak a szexualitásról.)
V-vel "beszélgetett" a témáról, többször is talán. Én nem nagyon figyeltem oda: két ember magánbeszélgetésére egyikük magánügyeiről. Nem nagyon figyeltem rá, amíg ki nem derült, hogy valamiképp én is érintve vagyok az ügyben: énrám haragszik. Pár feltűnő, kirívó dologra emlékszem.
Sóhajtozott, panaszkodott, még színpadiasabban, mint más dolgok miatt - és sértődötten, szemrehányón nyafogósan, mint egy sértődött, duzzogó gyerek: mert neki azt mások nem adják! V. kérdezte: még soha nem volt? Fanyalogva-utálkozva mondott valamit: de, igen, még régebb egyszer, de áá fúj olyan izé volt. Ijesztő volt. Még csak nem is tárgyilagosan beszélt a másik emberről vagy a történtekről, mintha nem is egy másik emberről beszélne. Ugyanazzal az utálkozással, ahogy tárgyakat vett szemügyre - és majdnem ingerülten: mintha azért, mert egy ilyen érdektelen dologról akarnak vele beszélgetni. Nagyságrendekkel nagyobb lelkesedéssel beszélt arról: kinek mije van, ki mit csinált,amiről beszélni lehet. (Mintha azért is fanyalogna, mert annak a lánynak sem volt semmi olyan különlegessége, amit el lehetne mesélni, azért sem felelt meg az igényeinek. Ezt talán mondta is.) Ugyanezzel a fanyalgó utálkozással, lekicsinyléssel beszélt más emberekről is...
És sóhajtozott, még színpadiasabban, mint máskor, hangosan, majd szétszakadt. Epedezett és sóhajtozott: ő olyan akar lenni amilyennek kell! És másokat akar utánozni, azt akarja, ami másoknak is van, ami már megtörtént, meg van írva. És olyan romantikus regényeket és regényhősöket emlegetett nagy együttérzéssel és átéléssel, akik ugyanolyan rettenetesen szenvednek, mint ő, ők sem kapják meg, ami nekik kell! Példálózott még a barátjával is: ő is milyen romantikus szerelmet szerzett be! egy olyan is jó lenne neki is! Azt is hangsúlyozta: ő olyat akar magának, ami másoknak is van - és ami olyan látványos, különleges: amiről regényeket is írnak. Mintha az is külön imponálna neki ezekben a sztorikban: ezek olyan különleges sztorik, amikről írtak is - mintha egy bulvárlap tudósításai lennének.
Már jól beleélte magát a romantikus regényhős szerepébe, aki szenved, mert nem adják meg, ami neki kell. Ezek után utazott el valahova és visszatérve még jobban meg volt sértődve, mert találkozott egy lánnyal, akinek ő annyira megtetszett, hogy egyből meg is hívta volna őt egy külföldi utazásra! És meg van sértve, mert ő ott tőlünk nem kapja meg ugyanazt! És rám haragudott valamiért. Már akkor, amikor előadta, mi történt. Azután Goethe Wertherével példálózott: a férfiak öngyilkosok lesznek, ha nem adják meg, ami nekik kell. Gusztustalan volt. A szobatársa vigasztalta - arra megdühödött, kirúgta maga alól a széket, majdnem ránk borította az asztalat és dühösen elcsörtetett, még az ajtót is bevágta maga után. Azután feltűnően fenyegetően viselkedett velem.
Folyamatosan az igényeit nyilatkoztatta ki, kezdettől: neki mi minden kéne - és ő meg van sértődve és haragszik azokra, akik azt nem adják! Elég fenyegető lett volna önmagában ez is. Mégsem az anyagias igényei és az erőszakos követelőzése volt a legfenyegetőbb - hanem az a követelés: mindig az legyen, ami már megtörtént, az ő életében vagy regényekben, filmekben, amit ő már tud, kigondolt. És az indulatai, a düh mindig, ha nem az van... ha csak a hétköznapi fizikai környezetéről kellett is tudomást vennie.
V-vel "beszélgetett" a témáról, többször is talán. Én nem nagyon figyeltem oda: két ember magánbeszélgetésére egyikük magánügyeiről. Nem nagyon figyeltem rá, amíg ki nem derült, hogy valamiképp én is érintve vagyok az ügyben: énrám haragszik. Pár feltűnő, kirívó dologra emlékszem.
Sóhajtozott, panaszkodott, még színpadiasabban, mint más dolgok miatt - és sértődötten, szemrehányón nyafogósan, mint egy sértődött, duzzogó gyerek: mert neki azt mások nem adják! V. kérdezte: még soha nem volt? Fanyalogva-utálkozva mondott valamit: de, igen, még régebb egyszer, de áá fúj olyan izé volt. Ijesztő volt. Még csak nem is tárgyilagosan beszélt a másik emberről vagy a történtekről, mintha nem is egy másik emberről beszélne. Ugyanazzal az utálkozással, ahogy tárgyakat vett szemügyre - és majdnem ingerülten: mintha azért, mert egy ilyen érdektelen dologról akarnak vele beszélgetni. Nagyságrendekkel nagyobb lelkesedéssel beszélt arról: kinek mije van, ki mit csinált,amiről beszélni lehet. (Mintha azért is fanyalogna, mert annak a lánynak sem volt semmi olyan különlegessége, amit el lehetne mesélni, azért sem felelt meg az igényeinek. Ezt talán mondta is.) Ugyanezzel a fanyalgó utálkozással, lekicsinyléssel beszélt más emberekről is...
És sóhajtozott, még színpadiasabban, mint máskor, hangosan, majd szétszakadt. Epedezett és sóhajtozott: ő olyan akar lenni amilyennek kell! És másokat akar utánozni, azt akarja, ami másoknak is van, ami már megtörtént, meg van írva. És olyan romantikus regényeket és regényhősöket emlegetett nagy együttérzéssel és átéléssel, akik ugyanolyan rettenetesen szenvednek, mint ő, ők sem kapják meg, ami nekik kell! Példálózott még a barátjával is: ő is milyen romantikus szerelmet szerzett be! egy olyan is jó lenne neki is! Azt is hangsúlyozta: ő olyat akar magának, ami másoknak is van - és ami olyan látványos, különleges: amiről regényeket is írnak. Mintha az is külön imponálna neki ezekben a sztorikban: ezek olyan különleges sztorik, amikről írtak is - mintha egy bulvárlap tudósításai lennének.
Már jól beleélte magát a romantikus regényhős szerepébe, aki szenved, mert nem adják meg, ami neki kell. Ezek után utazott el valahova és visszatérve még jobban meg volt sértődve, mert találkozott egy lánnyal, akinek ő annyira megtetszett, hogy egyből meg is hívta volna őt egy külföldi utazásra! És meg van sértve, mert ő ott tőlünk nem kapja meg ugyanazt! És rám haragudott valamiért. Már akkor, amikor előadta, mi történt. Azután Goethe Wertherével példálózott: a férfiak öngyilkosok lesznek, ha nem adják meg, ami nekik kell. Gusztustalan volt. A szobatársa vigasztalta - arra megdühödött, kirúgta maga alól a széket, majdnem ránk borította az asztalat és dühösen elcsörtetett, még az ajtót is bevágta maga után. Azután feltűnően fenyegetően viselkedett velem.
Folyamatosan az igényeit nyilatkoztatta ki, kezdettől: neki mi minden kéne - és ő meg van sértődve és haragszik azokra, akik azt nem adják! Elég fenyegető lett volna önmagában ez is. Mégsem az anyagias igényei és az erőszakos követelőzése volt a legfenyegetőbb - hanem az a követelés: mindig az legyen, ami már megtörtént, az ő életében vagy regényekben, filmekben, amit ő már tud, kigondolt. És az indulatai, a düh mindig, ha nem az van... ha csak a hétköznapi fizikai környezetéről kellett is tudomást vennie.