A követelései aljassága. Mindig zsarolt másokat, mindig úgy adta elő a követeléseit: ha a másik ember nem adja meg azt, ami neki kell, az a másik azért a rossz! (A lányok/nők, akik nem adják, ami neki kell, a mitikus Gonosz Nő, aki nem adja!) Először egyszerűen csak így ezt. Aztán még kompromittálni is igyekezett az embert.
Erről szólt az is, hogy állandóan úgy akarta kizsarolni-kihisztizni, ami neki kellett (főleg a meghívásokat - de csak olyan különleges helyekre, ahova mi nem tudjuk meghívni őt: ettől is hogy szenved!), hogy ezeknek az igényeinek a kinyilatkoztatása közben fennen és nyafogva-hisztisen hangoztatta, hogy ő azt azért akarja másoktól kapni, mert ő olyan "szegény", hogy nem engedheti azt meg magának, nem tudja önerőből megvenni-kifizetni azokat a szórakozásokat (és azt az életmódot!), ami neki nagyon kell (hal bele, ha nem kapja meg!) - és ha a másik ember nem adja meg neki ezeket, akkor "nem szereti" és biztosan azért!
Biztosan azért, mert ő többet, sokkal többet szeretne költeni mindenre, ami nem hétköznapi szükséglet, mint amennyit megengedhet magának, és ezért másoktól próbálja kizsarolni, hogy finanszírozzák azt, amire épp "vágyik" - azt is megmondta, miért: mert mások bezzeg megengedhetik maguknak! és ő azt nem tudja elviselni, ha másnak van valamije, ami neki nincs! És amikor a követelőzés túljutott azon, hogy ő a legszemélyesebb "vágyait" is igényeit kinyilatkoztatja (kérkedve, hogy neki ezek vannak! és neki mindenből csak az kell, ami különleges és drága és leg!) amikor már a dologias követelőzésre (és fenyegetőzésre) került sor, akkor már nem is önmagát mint személyt állította a középpontba, hanem emberek olyan csoportját, amit ő képviselt: a Szegény Romantikus Férfiak Akik Nem Kapják A Gonosz Nőktől Ami Kell!... pl. meg a Szegény Anyuci Mucikái Akiknek Anyukájuk Sem Adta A Gondoskodást Ami Kell!
Ő is így utasított el embereket: kollektíve. És rögtön akkor, amikor eufórikusan rajongott, hogy ő hogy örül, hogy "megismerkedhetett" velem (lakótársak lettünk) - mert beszélt rólam másokkal és neki azt mondták (szerinte...) hogy én megfelelek az ő igényeinek: nekem olyan körülményeim, felmenőim vannak és olyan nagyszabású életvitelem, amit ő másokban szeret! Már ekkor kinyilatkoztatta nemcsak azt, hogy miket "szeret" ő más emberben, mire van neki igénye - hanem azt is, hogy és akik nem birtokolják ezeket a javakat, azokat ő hogy utálja!
(Aztán volt még az is, hogy és ő még így kollektíve utálja a zsidókat is, meg mindent, ami "zsidós" - a Dávid-csillag alakú mézeskalácsig. És mindent és mindenkit, aki, ami nem fajtiszta magyar. Sejteni lehetett ezekből is: neki milyen borzasztóan fontosak a "kollektív identitások" - főleg a másik embert amiatt utálni: az "olyanokat" mind! És ezt milyen menőnek képzelte!)
És neki mint individuumnak csak sikerei lehettek, őt mint személyt csak elismerni lehetett - és ajándékokat fölajánlani neki: mert ő az akart lenni, az a szerep, aki azt kapja. Az megengedhetetlen volt, hogy ő mint egyén ne legyen szimpatikus valakinek.
Az aljassága annak is, ahogy gátlástalanul vissza akart élni mások bármilyen normális emberi viselkedésével, érzésével - rendszeresen azzal, hogy épeszű épérzésű ember valamilyen mértékben szolidáris másokkal, képes részvétet érezni: általában olyan emberekkel akik valóban nélkülöznek, szükségük van valamire. Nemcsak úgy élt ezzel vissza, hogy állandóan azt hangoztatta, iszonyú harsányan, hogy ő hogy szűkölködik mindenben, ami neki kéne, ő hogy szenved ezektől a "nélkülözésektől" (konkrétan pl. attól, hogy neki nélkülöznie kell az olyan drága és különleges külföldi utazásokat, ahova menni akart). Ráadásul teátrálisan mutogatta az önmaga iránti részvétét. Ezeknek a nélkülözéseknek a teátrális előadásakor is úgy lépett föl, mint aki általában az ilyen nélkülözőket képviseli: ő a "nem szeretett" és kielégítetlen férfiak képviselője, és főleg a másoknál kevesebbet birtokló "szegény" férfiak képviselője, akik attól szenvednek, hogy nekik kevesebb van valamiből, mint másoknak.
A nélkülözés mellett persze rendkívül fontos volt még másféle közösségi "identitás" is: főleg a férfiúi. (De azért a "nélkülözésektől" lett neki kollektív identitása. Aztán ugyanezek a borzalmak H-tól... Hogy ezt így kell! És az ilyen férfiakkal együtt kell érezni stb.)
... és akkor a másik embernek (főleg nőknek, pl. nekem de általában is mindenkinek) úgy általában azok iránt a "szegény nélkülöző" férfiak iránt kellett volna részvétet érezni (pl. olyan regényhősök iránt), akik úgy szenvednek attól, hogy nem kapják meg, ami nekik kell, ahogy ő is szenved - és neki, kizárólag neki megadni azt a konkrét dolgot, ami neki kell. Ettől a kollektív részvéttől indítva, amit a szegény nélkülöző, kielégítetlen férfiak, meg nem értett romantikus szerelmesek iránt kellett volna érezni. Meg főleg az olyan szegény mucikák iránt, akikről nem gondoskodik az anyukájuk, a férfi mint "elhagyott gyermek" iránt...
Mindig minden emberi érzelemmel vissza akart élni. Azzal is, hogy épeszű emberek mit gondolnak arról ha valaki állítólagos érzelmeket mutogat, hangoztat. Pl. az állítólagos "szerelmét".
Erről szólt az is, hogy állandóan úgy akarta kizsarolni-kihisztizni, ami neki kellett (főleg a meghívásokat - de csak olyan különleges helyekre, ahova mi nem tudjuk meghívni őt: ettől is hogy szenved!), hogy ezeknek az igényeinek a kinyilatkoztatása közben fennen és nyafogva-hisztisen hangoztatta, hogy ő azt azért akarja másoktól kapni, mert ő olyan "szegény", hogy nem engedheti azt meg magának, nem tudja önerőből megvenni-kifizetni azokat a szórakozásokat (és azt az életmódot!), ami neki nagyon kell (hal bele, ha nem kapja meg!) - és ha a másik ember nem adja meg neki ezeket, akkor "nem szereti" és biztosan azért!
Biztosan azért, mert ő többet, sokkal többet szeretne költeni mindenre, ami nem hétköznapi szükséglet, mint amennyit megengedhet magának, és ezért másoktól próbálja kizsarolni, hogy finanszírozzák azt, amire épp "vágyik" - azt is megmondta, miért: mert mások bezzeg megengedhetik maguknak! és ő azt nem tudja elviselni, ha másnak van valamije, ami neki nincs! És amikor a követelőzés túljutott azon, hogy ő a legszemélyesebb "vágyait" is igényeit kinyilatkoztatja (kérkedve, hogy neki ezek vannak! és neki mindenből csak az kell, ami különleges és drága és leg!) amikor már a dologias követelőzésre (és fenyegetőzésre) került sor, akkor már nem is önmagát mint személyt állította a középpontba, hanem emberek olyan csoportját, amit ő képviselt: a Szegény Romantikus Férfiak Akik Nem Kapják A Gonosz Nőktől Ami Kell!... pl. meg a Szegény Anyuci Mucikái Akiknek Anyukájuk Sem Adta A Gondoskodást Ami Kell!
Ő is így utasított el embereket: kollektíve. És rögtön akkor, amikor eufórikusan rajongott, hogy ő hogy örül, hogy "megismerkedhetett" velem (lakótársak lettünk) - mert beszélt rólam másokkal és neki azt mondták (szerinte...) hogy én megfelelek az ő igényeinek: nekem olyan körülményeim, felmenőim vannak és olyan nagyszabású életvitelem, amit ő másokban szeret! Már ekkor kinyilatkoztatta nemcsak azt, hogy miket "szeret" ő más emberben, mire van neki igénye - hanem azt is, hogy és akik nem birtokolják ezeket a javakat, azokat ő hogy utálja!
(Aztán volt még az is, hogy és ő még így kollektíve utálja a zsidókat is, meg mindent, ami "zsidós" - a Dávid-csillag alakú mézeskalácsig. És mindent és mindenkit, aki, ami nem fajtiszta magyar. Sejteni lehetett ezekből is: neki milyen borzasztóan fontosak a "kollektív identitások" - főleg a másik embert amiatt utálni: az "olyanokat" mind! És ezt milyen menőnek képzelte!)
És neki mint individuumnak csak sikerei lehettek, őt mint személyt csak elismerni lehetett - és ajándékokat fölajánlani neki: mert ő az akart lenni, az a szerep, aki azt kapja. Az megengedhetetlen volt, hogy ő mint egyén ne legyen szimpatikus valakinek.
Az aljassága annak is, ahogy gátlástalanul vissza akart élni mások bármilyen normális emberi viselkedésével, érzésével - rendszeresen azzal, hogy épeszű épérzésű ember valamilyen mértékben szolidáris másokkal, képes részvétet érezni: általában olyan emberekkel akik valóban nélkülöznek, szükségük van valamire. Nemcsak úgy élt ezzel vissza, hogy állandóan azt hangoztatta, iszonyú harsányan, hogy ő hogy szűkölködik mindenben, ami neki kéne, ő hogy szenved ezektől a "nélkülözésektől" (konkrétan pl. attól, hogy neki nélkülöznie kell az olyan drága és különleges külföldi utazásokat, ahova menni akart). Ráadásul teátrálisan mutogatta az önmaga iránti részvétét. Ezeknek a nélkülözéseknek a teátrális előadásakor is úgy lépett föl, mint aki általában az ilyen nélkülözőket képviseli: ő a "nem szeretett" és kielégítetlen férfiak képviselője, és főleg a másoknál kevesebbet birtokló "szegény" férfiak képviselője, akik attól szenvednek, hogy nekik kevesebb van valamiből, mint másoknak.
A nélkülözés mellett persze rendkívül fontos volt még másféle közösségi "identitás" is: főleg a férfiúi. (De azért a "nélkülözésektől" lett neki kollektív identitása. Aztán ugyanezek a borzalmak H-tól... Hogy ezt így kell! És az ilyen férfiakkal együtt kell érezni stb.)
... és akkor a másik embernek (főleg nőknek, pl. nekem de általában is mindenkinek) úgy általában azok iránt a "szegény nélkülöző" férfiak iránt kellett volna részvétet érezni (pl. olyan regényhősök iránt), akik úgy szenvednek attól, hogy nem kapják meg, ami nekik kell, ahogy ő is szenved - és neki, kizárólag neki megadni azt a konkrét dolgot, ami neki kell. Ettől a kollektív részvéttől indítva, amit a szegény nélkülöző, kielégítetlen férfiak, meg nem értett romantikus szerelmesek iránt kellett volna érezni. Meg főleg az olyan szegény mucikák iránt, akikről nem gondoskodik az anyukájuk, a férfi mint "elhagyott gyermek" iránt...
Mindig minden emberi érzelemmel vissza akart élni. Azzal is, hogy épeszű emberek mit gondolnak arról ha valaki állítólagos érzelmeket mutogat, hangoztat. Pl. az állítólagos "szerelmét".