Ideális lakótárs volt... Nem tűrhette, ha mások nem vele foglalkoznak, nem őt bámulják, hallgatják, nem őt szolgálják ki. Legelsősorban azt nem tűrhette, ha én valami mással foglalkozom. Elvárta: ha ő a lakásban tartózkodik, mindenki őt ugrálja körül, őt szolgálja ki, vele foglalkozzon, neki adja, ami neki kell - és az ő előadásait hallgassa:
- neki milyen igényei vannak, neki mi minden kellene (főleg milyen kiszolgálás tőlünk, lakótársaitól és általában is a lányoktól - mert a lányoknak az a dolga!) és hogy szenved attól, hogy ő ott az egyetemen nem kapja azt meg, és tőlünk, lakótársaitól nem kapja! (és hogy utálja a közönséges senkiket - minket például -, akik nem tudják neki adni, ami neki kell, és mindenki milyen hülye, aki az ő igényeinek nem felel meg és ettől hogy meg is van sértődve)
- és ő mennyivel különbnek tarja magát mert neki ilyen magas igényei vannak (de ugyanakkor hogy szenved attól, hogy ő nem elég különleges! nem olyan, amilyen akar lenni! mert mi azt neki nem adjuk, mert közönséges senkik vagyunk és utál minket ezért, főleg engem) és hogy neki barátnő is különleges kellene, és még attól is, hogy ő milyen "különleges" dolgokat tud, miket látott a tévébe a népi fafaragásról például, és főleg attól, hogy őt az érdekli a legjobban: ki kinek a kije, és kinek mije van és kinek vannak befolyásos rokonai és kinek van híresember rokona és a híresembereknek kik a rokonai és melyik híres színésznek ki a gyereke és xy kinek az unokaöccse és még miket olvasott, hallott: milyen rendkívül érdekes-fontos információkat, hogy mik vannak! milyen tudományos és technikai újdonságok, amikről ő még gyerekkorába olvasott az úttörő magazinban is
- és ő a hétvégén hol járt, és ott is milyen különleges emberekkel találkozott, akik velünk ellentétben megfeleltek az ő igényeinek (és olyan lányokkal is! akik bezzeg olyan nagyon nőiesen öltöznek, ahogy az neki tetszik! - nem úgy, mint mi, nem úgy, mint a mérnökhallgató lányok és minket azért is utál, mert nem úgy öltözünk, ahogy azt ő elvárja, és még a hajunk se olyan! és még hajbalzsamot is kenünk rá és arra költjük a pénzt! ahelyett, hogy őt hívnánk meg olyan bulikba, ahol találkozhat olyan különleges emberekkel és nőies lányokkal, amik neki tetszenek!) és hogy meg van sértődve, mert mi nem olyanok vagyunk!
- és milyen tervei vannak, hova akar még menni, milyen buliba és külföldi utazásra most így a közeljövőben (amire szeretne valakitől pénzt kölcsönkérni) és lehetőleg egyfolytában és minél exkluzívabb bulikba és társaságba és minél messzebb! és hogy szenved attól, hogy ő azt nem engedheti meg magának és nem kapja meg de neki az akkor is kell! és miránk, lakótársaira (és énrám) is azért haragszik, mert mi nem adjuk! és én nem adom azt neki.
Pedig mi nem vagyunk olyan nőideálok, amilyen neki kéne és nem is úgy öltözünk, és még a hajunk se olyan (és hajbalzsamra költjük a pénzt!) - és azt minimum jogosan várja el, hogy kárpótoljuk őt azért, mert mi nem vagyunk olyan nőideálok, amilyen neki kell, és még a küllemünk sem felel meg az ő elvárásainak, és ha nem akarjuk, hogy nagyon utáljon minket, akkor adjunk neki pénzt olyan bulikra, ahol találkozhat az igényeinek megfelelő igényes és nagyon nőies lányokkal...
Nagyjából ennyi volt. Az állandó műsor. Napi huszonnégy órában. (Így utólag visszagondolva: kissé csodálkozom rajta: hogy nem csapta valaki agyon?)
És ehhez folyamatosan közönség kellett neki.
II.
Ahányszor a házi feladataimat oldottam meg, írásbeli feladatokat, amiket be is kellett adni, azonnal megjelent, fontoskodott és elvárta: vele foglalkozzunk! mindenki! Vagy csak úgy beült a szoba közepére, elterült ott egy fotelban és fintorogva és feszülten figyelt minket, miközben tanultunk vagy a leckénket írtuk. És ez: "a lányok megfigyelése" még csak nem is spontán cselekvés, hanem valami tervezett napi program lett volna: így sértődött meg, amikor valaki megkérte,húzza el a belét legyen szíves, hagyja el a szobánkat, mert zavaró, amit csinál: megvétóztuk az ő délutáni programját, mondtuk, hogy nekünk ez nem tetszik.
Magától értetődőnek vette: neki joga van bejárkálni a lányok szobájába és ott azt csinálni, amit akar. Elolvasni a levelezésünket és "megfigyelni" minket és folyamatosan ellenőrizni: mit csinálunk és hogyan... És kvázi minket arra használni, amire akar: ha neki úgy tetszik, akkor ilyen "megfigyelési tevékenység" céljára.
Nyilván azért, hogy arról is tudjon beszélni: ő miket tud, hogy egyetemista lányok hogyan tanulnak, hogyan ülnek az ágyon vagy az íróasztal mellett és hogyan lapozzák a könyvet - balról jobbra vagy jobbról balra? és hogyan fogják meg a könyvlapot, melyik sarkánál és a tollat, a ceruzát, a vonalzót, és hogyan húzzák a vonalat? Mert ő olyan értékes és érdekes ember akar lenni, aki ilyen dolgokat tud és ilyenekről tud beszélni: ki mit és mit hogyan csinál - fizikai tevékenységeket hogyan? - és az ő társaságát ezért kell szeretni! Nemcsak arra kellettünk neki, hogy mi legyünk a közönség, amikor ő másokról tol ilyen rendkívül érdekes információkat. Hanem arra is, hogy rólunk szerzett fenomenális és rendkívüli (és rendkívül részletgazdag) "információkkal" szórakoztathasson másokat - hogy a mérnökhallgató lányok milyen undorítóak mert nem olyan különlegesek, ami neki kell és nem is csinálnak semmi olyan különlegeset csak ilyen közönséges dolgokat! és azt hogyan!
Kedvenc témája volt: különféle foglalkozások képviselői fizikailag hogyan hajtanak végre tevékenységeket, a népi fafaragó hogyan tartja a kést, a zenészek a hangszereiket, hogyan "kell" és ki mit hogyan csinál azzal az eszközzel, amivel a munkáját végzi - nyilván az is baromira érdekelte és rendkívül fontos volt alaposan megfigyelni: egyetemista lányok hogyan lapozzák a könyveiket. (És biztosan nemcsak alaposan megfigyelni volt ezt nagyon fontos, hanem aztán erről a nagyon közönséges tevékenységéről alaposan beszámolni is - mondjuk olyan sokkal különlegesebb embereknek, akik bezzeg! Vagy legalább olyanoknak, akik megértik őt, mert ugyanolyan különleges igényeik vannak és ugyanúgy utálják az olyan közönséges senkiket, mint mi, az olyanokat, akik nem csinálnak semmi különlegeset!)
Bejárkált a szobánkba csak azért is, hogy a holmink között turkáljon "kíváncsiságból", elolvasta a leveleinket - a szemétben is guberált, ott is kidobott papírokat, leveleket keresgélt. (Rajtakaptuk.) Nőírók szerint ez például teljesen normális dolog, mert ők is szoktak ilyet csinálni, ők is szoktak a másik nő kukájában turkálni - azzal a nemes céllal, hogy a nő bűneit leplezzék le, akinek a szemetében turkálnak. És a nők kukájában igenis turkálni kell ezzel a céllal - azért, mert a kukából Fontos Információkhoz lehet jutni. Kidobott levelekből azt lehet megtudni: kivel miről levelez a nő? élelmiszerek csomagolóanyagából még azt is: mit eszik-iszik? és vásárolt-e cukrászsüteményt vagy csokoládét? költötte-e arra a pénzt?!)
A ruhaneműink és fehérneműnk között is turkált: árgus szemmel vizslatta a bugyijainkat: ki milyet hord? Mert ő undorodott a lányoktól és a nők testétől (ezt is fennen hangoztatta), és így "érdekelte": ezeket az undorító testeket mibe öltöztetik? és ő még amiatt is milyen jókat undorodhat tőlünk, mert még bugyit és melltartót se olyat hordunk, ami neki tetszik! (Bezzeg azok a nőies lányok, akik neki tetszenek azok még fehérneműt is biztosan másmilyet és szebbet és nőiesebbet hordanak.)
És ahogy igényt tartott nemcsak az ember figyelmére, hanem az idejére is...
Megsértődött, ha tanulni akartam, még ha vizsgára készültem is, ha tehette, fizikailag is meg akarta akadályozni. Nem egyszer volt vizsgaidőszakban, hogy ha másnap vizsgám volt, nem lett volna szabad tanulnom, vele kellett volna "beszélgetnem". Még éjjel kettőkor is ott kellett ülni a konyhában, mert ő társalogni akart, és őt kellett hallgatni. Azt is akadályozni akarta, hogy elkészítsem a beadandó feladatokat, azért is megsértődött, mert én azokkal foglalkoztam.
És engem is a tulajdonának tekintett...
Undorodott tőlem és haragudott, mert én nem feleltem meg az ő magas igényeinek és semmit nem adtam, ami neki kellett! - de rögeszméje volt: ha egyszer meg lett neki ígérve, akkor nekem kell azt adnom! kötelességem megadni, ami neki "meg lett ígérve"!
Az állandó sértődöttség jó ürügy volt rá, hogy szóba se álljon velem. A permanens sértődöttségtől gyakorlatilag beszélő viszonyban sem volt velem - nekem nem is hiányzott. (Ha méltóztatott leereszkedni és szóba állni, csak azért, mert eszébe jutott valami újabb követelés.) De ő ezt úgy adta elő, mintha én méltatlanul megsértettem volna, ki tudja mivel - és ő azért meg van sértődve, mert én elkövettem ellene valami olyat! (Rágalmazott is egyfolytában mindenféle "bűnökkel" engem és általában a lányokat is: biztosan miket akarunk! - és azért volt megsértődve.)
Szinte egyfolytában utált, megvetett, haragudott (és fenyegetően agresszív volt) és ha épp nem valami újabb kívánsága jutott eszébe, és nem azt volt muszáj kinyilatkoztatni, szóba se állt velem. Amikor a félév végén lelépett, mégis azt hitték a haverjai: van köztünk valami. (Még csak nem is azt, hogy volt, hanem hogy folyamatosan van, és pl. velem akartak üzengetni neki, tőlem akarták elkérni a címét, a telefonszámot: mintha tudnom kéne, annyira jóban kéne lenne vele.) És érinthetetlen voltam mint az ő barátnője vagy menyasszonya - olyan volt, mint egy rémálom. Amikor visszajött, kiderült: volt, aki azt hitte, el is jegyeztük egymást. És a haverjai azt hitték, újra és újra: együtt élünk. Hiába mondtam mindig újra: semmi közöm hozzá. Ő meg csak mutogatta a sértettségét, fölényeskedését, megvetését - mintha akkor éppen mindig meg lenne sértődve valamiért, de mintha egyébként "jóban" lennénk, lenne hozzám köze. Csak én tettem/mondtam volna valamit, amitől ő épp meg van sértődve.
Akkor már tényleg nem voltunk köszönő viszonyban sem. Én köszöntem, ha találkoztunk, ő nem köszönt vissza. És nem tűrhette azt se, hogy csak szóba is álljon velem valaki, senkinek nem volt szabad még köszönnie sem nekem. Az előadótermekben egyedül ültem az egész padsorban, a mögöttem lévő padsorba se ülhetett más, csak ő. Beült a hátam mögé és őrzött. Nehogy valaki a közelembe kerülhessen, szóba állhasson velem. Velem volt agresszív, engem fenyegetett, ha mások szóba álltak velem, ha csak köszöntek is nekem, rám is néztek.
És aztán az iszonyata r. számonkérésének, hogy én miért nem "pasizok" és visszamenőleg is, hogy a múltban miért nem. Próbáltam neki erről baromról beszélni. (Azt szerettem volna elmondani, r. tudtára adni, hogy ez az állat gyakorlatilag a tulajdonának tekintett, senkit nem engedett a közelembe sem - és hogy ezt mivel indokolta: neki én "meg lettem ígérve". És nekem ezért "kötelességem" lett volna mindent megadni, ami neki kellett - anyagi javakat főleg. És azt szerettem volna nagyon elmondani, a tudomására adni r. tanár úrnak, hogy okkal menekültem el egy ilyen barom elől. És azt, hogy senkinek nincs joga arra kényszeríteni, neki sem, hogy én olyan férfiakat "szeressek", akik nekem nem tetszenek. Nem tudom, képes/hajlandó lett volna-e megérteni.)
- neki milyen igényei vannak, neki mi minden kellene (főleg milyen kiszolgálás tőlünk, lakótársaitól és általában is a lányoktól - mert a lányoknak az a dolga!) és hogy szenved attól, hogy ő ott az egyetemen nem kapja azt meg, és tőlünk, lakótársaitól nem kapja! (és hogy utálja a közönséges senkiket - minket például -, akik nem tudják neki adni, ami neki kell, és mindenki milyen hülye, aki az ő igényeinek nem felel meg és ettől hogy meg is van sértődve)
- és ő mennyivel különbnek tarja magát mert neki ilyen magas igényei vannak (de ugyanakkor hogy szenved attól, hogy ő nem elég különleges! nem olyan, amilyen akar lenni! mert mi azt neki nem adjuk, mert közönséges senkik vagyunk és utál minket ezért, főleg engem) és hogy neki barátnő is különleges kellene, és még attól is, hogy ő milyen "különleges" dolgokat tud, miket látott a tévébe a népi fafaragásról például, és főleg attól, hogy őt az érdekli a legjobban: ki kinek a kije, és kinek mije van és kinek vannak befolyásos rokonai és kinek van híresember rokona és a híresembereknek kik a rokonai és melyik híres színésznek ki a gyereke és xy kinek az unokaöccse és még miket olvasott, hallott: milyen rendkívül érdekes-fontos információkat, hogy mik vannak! milyen tudományos és technikai újdonságok, amikről ő még gyerekkorába olvasott az úttörő magazinban is
- és ő a hétvégén hol járt, és ott is milyen különleges emberekkel találkozott, akik velünk ellentétben megfeleltek az ő igényeinek (és olyan lányokkal is! akik bezzeg olyan nagyon nőiesen öltöznek, ahogy az neki tetszik! - nem úgy, mint mi, nem úgy, mint a mérnökhallgató lányok és minket azért is utál, mert nem úgy öltözünk, ahogy azt ő elvárja, és még a hajunk se olyan! és még hajbalzsamot is kenünk rá és arra költjük a pénzt! ahelyett, hogy őt hívnánk meg olyan bulikba, ahol találkozhat olyan különleges emberekkel és nőies lányokkal, amik neki tetszenek!) és hogy meg van sértődve, mert mi nem olyanok vagyunk!
- és milyen tervei vannak, hova akar még menni, milyen buliba és külföldi utazásra most így a közeljövőben (amire szeretne valakitől pénzt kölcsönkérni) és lehetőleg egyfolytában és minél exkluzívabb bulikba és társaságba és minél messzebb! és hogy szenved attól, hogy ő azt nem engedheti meg magának és nem kapja meg de neki az akkor is kell! és miránk, lakótársaira (és énrám) is azért haragszik, mert mi nem adjuk! és én nem adom azt neki.
Pedig mi nem vagyunk olyan nőideálok, amilyen neki kéne és nem is úgy öltözünk, és még a hajunk se olyan (és hajbalzsamra költjük a pénzt!) - és azt minimum jogosan várja el, hogy kárpótoljuk őt azért, mert mi nem vagyunk olyan nőideálok, amilyen neki kell, és még a küllemünk sem felel meg az ő elvárásainak, és ha nem akarjuk, hogy nagyon utáljon minket, akkor adjunk neki pénzt olyan bulikra, ahol találkozhat az igényeinek megfelelő igényes és nagyon nőies lányokkal...
Nagyjából ennyi volt. Az állandó műsor. Napi huszonnégy órában. (Így utólag visszagondolva: kissé csodálkozom rajta: hogy nem csapta valaki agyon?)
És ehhez folyamatosan közönség kellett neki.
II.
Ahányszor a házi feladataimat oldottam meg, írásbeli feladatokat, amiket be is kellett adni, azonnal megjelent, fontoskodott és elvárta: vele foglalkozzunk! mindenki! Vagy csak úgy beült a szoba közepére, elterült ott egy fotelban és fintorogva és feszülten figyelt minket, miközben tanultunk vagy a leckénket írtuk. És ez: "a lányok megfigyelése" még csak nem is spontán cselekvés, hanem valami tervezett napi program lett volna: így sértődött meg, amikor valaki megkérte,
Magától értetődőnek vette: neki joga van bejárkálni a lányok szobájába és ott azt csinálni, amit akar. Elolvasni a levelezésünket és "megfigyelni" minket és folyamatosan ellenőrizni: mit csinálunk és hogyan... És kvázi minket arra használni, amire akar: ha neki úgy tetszik, akkor ilyen "megfigyelési tevékenység" céljára.
Nyilván azért, hogy arról is tudjon beszélni: ő miket tud, hogy egyetemista lányok hogyan tanulnak, hogyan ülnek az ágyon vagy az íróasztal mellett és hogyan lapozzák a könyvet - balról jobbra vagy jobbról balra? és hogyan fogják meg a könyvlapot, melyik sarkánál és a tollat, a ceruzát, a vonalzót, és hogyan húzzák a vonalat? Mert ő olyan értékes és érdekes ember akar lenni, aki ilyen dolgokat tud és ilyenekről tud beszélni: ki mit és mit hogyan csinál - fizikai tevékenységeket hogyan? - és az ő társaságát ezért kell szeretni! Nemcsak arra kellettünk neki, hogy mi legyünk a közönség, amikor ő másokról tol ilyen rendkívül érdekes információkat. Hanem arra is, hogy rólunk szerzett fenomenális és rendkívüli (és rendkívül részletgazdag) "információkkal" szórakoztathasson másokat - hogy a mérnökhallgató lányok milyen undorítóak mert nem olyan különlegesek, ami neki kell és nem is csinálnak semmi olyan különlegeset csak ilyen közönséges dolgokat! és azt hogyan!
Kedvenc témája volt: különféle foglalkozások képviselői fizikailag hogyan hajtanak végre tevékenységeket, a népi fafaragó hogyan tartja a kést, a zenészek a hangszereiket, hogyan "kell" és ki mit hogyan csinál azzal az eszközzel, amivel a munkáját végzi - nyilván az is baromira érdekelte és rendkívül fontos volt alaposan megfigyelni: egyetemista lányok hogyan lapozzák a könyveiket. (És biztosan nemcsak alaposan megfigyelni volt ezt nagyon fontos, hanem aztán erről a nagyon közönséges tevékenységéről alaposan beszámolni is - mondjuk olyan sokkal különlegesebb embereknek, akik bezzeg! Vagy legalább olyanoknak, akik megértik őt, mert ugyanolyan különleges igényeik vannak és ugyanúgy utálják az olyan közönséges senkiket, mint mi, az olyanokat, akik nem csinálnak semmi különlegeset!)
Bejárkált a szobánkba csak azért is, hogy a holmink között turkáljon "kíváncsiságból", elolvasta a leveleinket - a szemétben is guberált, ott is kidobott papírokat, leveleket keresgélt. (Rajtakaptuk.) Nőírók szerint ez például teljesen normális dolog, mert ők is szoktak ilyet csinálni, ők is szoktak a másik nő kukájában turkálni - azzal a nemes céllal, hogy a nő bűneit leplezzék le, akinek a szemetében turkálnak. És a nők kukájában igenis turkálni kell ezzel a céllal - azért, mert a kukából Fontos Információkhoz lehet jutni. Kidobott levelekből azt lehet megtudni: kivel miről levelez a nő? élelmiszerek csomagolóanyagából még azt is: mit eszik-iszik? és vásárolt-e cukrászsüteményt vagy csokoládét? költötte-e arra a pénzt?!)
A ruhaneműink és fehérneműnk között is turkált: árgus szemmel vizslatta a bugyijainkat: ki milyet hord? Mert ő undorodott a lányoktól és a nők testétől (ezt is fennen hangoztatta), és így "érdekelte": ezeket az undorító testeket mibe öltöztetik? és ő még amiatt is milyen jókat undorodhat tőlünk, mert még bugyit és melltartót se olyat hordunk, ami neki tetszik! (Bezzeg azok a nőies lányok, akik neki tetszenek azok még fehérneműt is biztosan másmilyet és szebbet és nőiesebbet hordanak.)
És ahogy igényt tartott nemcsak az ember figyelmére, hanem az idejére is...
Megsértődött, ha tanulni akartam, még ha vizsgára készültem is, ha tehette, fizikailag is meg akarta akadályozni. Nem egyszer volt vizsgaidőszakban, hogy ha másnap vizsgám volt, nem lett volna szabad tanulnom, vele kellett volna "beszélgetnem". Még éjjel kettőkor is ott kellett ülni a konyhában, mert ő társalogni akart, és őt kellett hallgatni. Azt is akadályozni akarta, hogy elkészítsem a beadandó feladatokat, azért is megsértődött, mert én azokkal foglalkoztam.
És engem is a tulajdonának tekintett...
Undorodott tőlem és haragudott, mert én nem feleltem meg az ő magas igényeinek és semmit nem adtam, ami neki kellett! - de rögeszméje volt: ha egyszer meg lett neki ígérve, akkor nekem kell azt adnom! kötelességem megadni, ami neki "meg lett ígérve"!
Az állandó sértődöttség jó ürügy volt rá, hogy szóba se álljon velem. A permanens sértődöttségtől gyakorlatilag beszélő viszonyban sem volt velem - nekem nem is hiányzott. (Ha méltóztatott leereszkedni és szóba állni, csak azért, mert eszébe jutott valami újabb követelés.) De ő ezt úgy adta elő, mintha én méltatlanul megsértettem volna, ki tudja mivel - és ő azért meg van sértődve, mert én elkövettem ellene valami olyat! (Rágalmazott is egyfolytában mindenféle "bűnökkel" engem és általában a lányokat is: biztosan miket akarunk! - és azért volt megsértődve.)
Szinte egyfolytában utált, megvetett, haragudott (és fenyegetően agresszív volt) és ha épp nem valami újabb kívánsága jutott eszébe, és nem azt volt muszáj kinyilatkoztatni, szóba se állt velem. Amikor a félév végén lelépett, mégis azt hitték a haverjai: van köztünk valami. (Még csak nem is azt, hogy volt, hanem hogy folyamatosan van, és pl. velem akartak üzengetni neki, tőlem akarták elkérni a címét, a telefonszámot: mintha tudnom kéne, annyira jóban kéne lenne vele.) És érinthetetlen voltam mint az ő barátnője vagy menyasszonya - olyan volt, mint egy rémálom. Amikor visszajött, kiderült: volt, aki azt hitte, el is jegyeztük egymást. És a haverjai azt hitték, újra és újra: együtt élünk. Hiába mondtam mindig újra: semmi közöm hozzá. Ő meg csak mutogatta a sértettségét, fölényeskedését, megvetését - mintha akkor éppen mindig meg lenne sértődve valamiért, de mintha egyébként "jóban" lennénk, lenne hozzám köze. Csak én tettem/mondtam volna valamit, amitől ő épp meg van sértődve.
Akkor már tényleg nem voltunk köszönő viszonyban sem. Én köszöntem, ha találkoztunk, ő nem köszönt vissza. És nem tűrhette azt se, hogy csak szóba is álljon velem valaki, senkinek nem volt szabad még köszönnie sem nekem. Az előadótermekben egyedül ültem az egész padsorban, a mögöttem lévő padsorba se ülhetett más, csak ő. Beült a hátam mögé és őrzött. Nehogy valaki a közelembe kerülhessen, szóba állhasson velem. Velem volt agresszív, engem fenyegetett, ha mások szóba álltak velem, ha csak köszöntek is nekem, rám is néztek.
És aztán az iszonyata r. számonkérésének, hogy én miért nem "pasizok" és visszamenőleg is, hogy a múltban miért nem. Próbáltam neki erről baromról beszélni. (Azt szerettem volna elmondani, r. tudtára adni, hogy ez az állat gyakorlatilag a tulajdonának tekintett, senkit nem engedett a közelembe sem - és hogy ezt mivel indokolta: neki én "meg lettem ígérve". És nekem ezért "kötelességem" lett volna mindent megadni, ami neki kellett - anyagi javakat főleg. És azt szerettem volna nagyon elmondani, a tudomására adni r. tanár úrnak, hogy okkal menekültem el egy ilyen barom elől. És azt, hogy senkinek nincs joga arra kényszeríteni, neki sem, hogy én olyan férfiakat "szeressek", akik nekem nem tetszenek. Nem tudom, képes/hajlandó lett volna-e megérteni.)