2014. július 14.

(a gépek zaja)

Jól el tudom képzelni azt is, ahogy az a barom másoknak nyafoghatott: én nem adtam meg, ami neki kell! És mi mindent! És ő attól hogy szenved! - és neki az kell és én tartozom azzal és neki az kell! Ahogy nekünk nyafogott. Ugyanígy el tudom képzelni azt is, ahogy azt lereagálhatta volna, ha másoknak megesik rajta a szívük és megadják neki azt a sokmindent mind, amivel én tartoztam neki! de én azt mind nem adtam meg és ő attól szenvedett! Hogy én nem adtam neki lakást és olyan ellátást, amire neki igénye volt és én nem adtam meg neki azt az életmódot és meghívásokat se olyan helyekre, ahova ő menni akart, se külföldi utazásokra se menő bulikba, menő társaságba - és ő miattam nem lehetett az aki lenni akart! És nem vagyok olyan menő királylány se, ami neki kellett!

... és el lehet képzelni azt is, ahogy ehhez a panaszkodáshoz is kihasznált volna irodalmi kliséket - mert vannak olyan sztorik, amikben a regényhős így panaszkodik a nőre, aki miatt neki szenvednie kell! Feleségekre panaszkodnak így regényhősök. Jól el lehet képzelni ahogy ilyen sztorikat is megpróbálhatott volna kiaknázni és ilyen regényhősöket leutánozni - ahogy előttünk, lakótársai előtt még a "romantikusan epedő panaszos hősszerelmes" fázisban volt a dolgok állása.

Ehhez persze úgy kellett volna beállítani a "kapcsolatot", mintha a nő, akire panaszkodik, a felesége lenne vagy lett volna - mert csak akkor "jogosak" a panaszai és a követelései, de meg mert regényekbe is az van megírva, ahhoz van klisé is: a panaszkodó férfiak a regényekben a feleségükre panaszkodnak.

(Attól nyilván nem zavartatta volna magát, hogy nekem közöm nem volt hozzá - korábban is sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy van hozzám köze, sőt: együtt élünk. És a haverjai magától értetődőn velem akartak neki üzengetni. Miközben köszönő viszonyban se volt velem.)