Egy bábut adott a kezembe azzal, hogy adjak neki nevet, személyesítsem meg. Nem engedelmeskedtem, nem tettem, amit mondott - ahogy sok más bizarr utasításának sem engedelmeskedtem, amit nem értettem. De nagyon megdöbbentem és elhűltem kissé. Elképedtem, mert már rég kinőttem abból a korból, hogy játékbabákkal játsszam, pláne meg is személyesítsem őket. És nagyon ijesztő is volt az egész.
A zaklatóm is játékbabával játszott egyszer demonstratívan, úgy duzzogott. Abban az időszakban, amikor teátrálisan nyájaskodni kezdett velem, annak a tavaszi félévnek a végén, amikor visszajött. Egyszer ugyanúgy mindenki előtt elővett egy játékbabát, duzzogott és a babával beszélgetett, mintha színjátékot adna elő: ő a játékbabáját szereti mert az is szereti őt, tőle megkapja, ami neki kell - és a hús-vér embereket utálja mert ők nem olyan jók, mint a játékbaba, tőlük nem kapja meg ugyanazt. Előtte már sokszor kinyilatkoztatta: neki szerepjátékok kellenek, az kell, hogy ő mindig az lehessen aki akar és a másik ember is mindig az a szerep, amit ő ráoszt - és mindig meg volt sértődve, mert tőlem nem kapta meg azokat a szerepjátékokat és szerepeket, amik neki kellettek és amit játszani akart. A játékbabával demonstratívan eljátszotta ezt a sértődöttséget. A babával beszélgetett duzzogva, neki panaszolta, hogy ő ott mindenkit utál mert őt ott nem szeretik - ő a bábut jobban szereti és inkább beszélgetni is vele beszélget mert tőle megkapja azt, ami neki kell, vele azt a szerepjátékot játszhatja, amit csak akar. Az eleven emberekre haragszik, mert azok nem olyan engedelmes bábok és nem csinálják, ami neki kell.
Ugyanazt csinálta azután a nő is: ő is ugyanolyan szerepjátékokat akart játszani. Ugyanúgy szerepeket osztott rám és követelte: én az legyek és azt csináljam és az legyen! Csak ő ezt nem magánemberileg csinálta, hanem ez volt a terápia. És én voltam a báb és ő nekem adott neveket, rám osztott szerepeket - úgy, ahogy gyerekek játákbábukra. Ugyanúgy akart játszani velem. Akkor végül pedig arra szólított föl: én is csináljam azt, azzal a bábuval. Jellemző mintázata volt a viselkedésének: elkövetett velem szemben valamilyen erőszakos dolgot, azután magyarázta: az a jó viselkedés, azt kell csinálni - és számon kérte rajtam, utasított: csináljam én is azt másokkal. Amikor a kezembe adta a bábut és fölszólított, elképedtem azon is: már megint valami olyanra szólít föl, ami neki normális, ő szereti azt csinálni. Engem személytelen tárgyként, bábuként akart használni, amire tetszése szerint oszt olyan szerepet, amit akar - ugyanakkor rendszeresen megszemélyesített tárgyakat.
Élő vudubabaként is használt és akart használni: velem akarta fizikailag csinálni azt, amit igazából másokkal, az én testemen akart kiélni olyan agressziót, amit másokon akart, és amit állítólag mások tettek vele - azt akarta velem újrajátszani: a kapcsolatunk végén erre hivatkozva akart bántalmazni. Akkor már egy idő óta rendszeresen a saját viselkedésével vádolt engem.
A zaklatóm is játékbabával játszott egyszer demonstratívan, úgy duzzogott. Abban az időszakban, amikor teátrálisan nyájaskodni kezdett velem, annak a tavaszi félévnek a végén, amikor visszajött. Egyszer ugyanúgy mindenki előtt elővett egy játékbabát, duzzogott és a babával beszélgetett, mintha színjátékot adna elő: ő a játékbabáját szereti mert az is szereti őt, tőle megkapja, ami neki kell - és a hús-vér embereket utálja mert ők nem olyan jók, mint a játékbaba, tőlük nem kapja meg ugyanazt. Előtte már sokszor kinyilatkoztatta: neki szerepjátékok kellenek, az kell, hogy ő mindig az lehessen aki akar és a másik ember is mindig az a szerep, amit ő ráoszt - és mindig meg volt sértődve, mert tőlem nem kapta meg azokat a szerepjátékokat és szerepeket, amik neki kellettek és amit játszani akart. A játékbabával demonstratívan eljátszotta ezt a sértődöttséget. A babával beszélgetett duzzogva, neki panaszolta, hogy ő ott mindenkit utál mert őt ott nem szeretik - ő a bábut jobban szereti és inkább beszélgetni is vele beszélget mert tőle megkapja azt, ami neki kell, vele azt a szerepjátékot játszhatja, amit csak akar. Az eleven emberekre haragszik, mert azok nem olyan engedelmes bábok és nem csinálják, ami neki kell.
Ugyanazt csinálta azután a nő is: ő is ugyanolyan szerepjátékokat akart játszani. Ugyanúgy szerepeket osztott rám és követelte: én az legyek és azt csináljam és az legyen! Csak ő ezt nem magánemberileg csinálta, hanem ez volt a terápia. És én voltam a báb és ő nekem adott neveket, rám osztott szerepeket - úgy, ahogy gyerekek játákbábukra. Ugyanúgy akart játszani velem. Akkor végül pedig arra szólított föl: én is csináljam azt, azzal a bábuval. Jellemző mintázata volt a viselkedésének: elkövetett velem szemben valamilyen erőszakos dolgot, azután magyarázta: az a jó viselkedés, azt kell csinálni - és számon kérte rajtam, utasított: csináljam én is azt másokkal. Amikor a kezembe adta a bábut és fölszólított, elképedtem azon is: már megint valami olyanra szólít föl, ami neki normális, ő szereti azt csinálni. Engem személytelen tárgyként, bábuként akart használni, amire tetszése szerint oszt olyan szerepet, amit akar - ugyanakkor rendszeresen megszemélyesített tárgyakat.
Élő vudubabaként is használt és akart használni: velem akarta fizikailag csinálni azt, amit igazából másokkal, az én testemen akart kiélni olyan agressziót, amit másokon akart, és amit állítólag mások tettek vele - azt akarta velem újrajátszani: a kapcsolatunk végén erre hivatkozva akart bántalmazni. Akkor már egy idő óta rendszeresen a saját viselkedésével vádolt engem.