Pont úgy, ahogy minden másnak is: "szimbólum" volt, amit "értelmeznie" kellett - és (szerinte) "tipikus zsidó bűn"...
És aztán nem egy alkalommal, szinte élvezkedve emlegette, és mindig muszáj volt nagyon kihangsúlyoznia: mert én vagyok az, akinek az a szokása! Így emlegette (nagy élvezettel!) akkor is, amikor "meginvitált" azokra a hülye szeánszokra (erőszakosan elráncigált inkább), és akkor is nagyon kihangsúlyozta és nagyon a lelkemre kötötte: onnan aztán nem szabad elkésni! Természetesen nemcsak időben érkeztem, hanem én voltam az első, és baromi sokat kellett várni, mire összeverődött a társaság - pedig nem mentem oda "túl korán": kb. percre pontosan. Szinte mindenki késett, elég sokat. Ennyire fontos volt tehát az, amit nekem a lelkemre kötött: hogy pontosan kezdünk és nem szabad késni! Persze, mert csak én vagyok olyan hülye, akinek ez jelent valamit és komolyan veszi, gondolhattam. Sőt akkor már voltam annyira bizalmatlan, hogy kb. azt is gondoltam: biztosan jó tréfa volt engem fölültetni ezzel - tudhatta, hogy nem szokásom, amit ő olyan élvezkedve hangoztatott. Függetlenül attól, hogy ő miféle "bűnök" miatt hibáztat - és azt is sejthette, hogy nem fogom félvállról venni, ha nagy komolyan előadja, hogy ez valami rettenetesen fontos!
És én aztán (pár éve, másik oldalra) "csak" erről akartam írni, csak ezt akartam leírni, megfogalmazni: nem valami extra ijesztő, csak nagyon bosszantó dolgot. (És amikor írtam róla, akkor már kicsit fel is voltam háborodva az ilyen pofátlanságain.) De már miközben írtam róla, ijesztő is volt és döbbenetes az, amit le kellett írnom...
Amikor mondta, kb. nem érdekelt, "csak" valami hülyeség volt a számomra. Nem is kerestem benne értelmet. Amikor próbáltam leírni, hogy kb. miket mondott, akkor viszont nagyjából legalább értelmes szavak és mondatok formájában kellett leírnom (mert én azzal nem lettem és nem is lehettem volna elégedett, hogy "mondott valami hülyeséget") - és az már döbbenetes és ijesztő volt.
És aztán nem egy alkalommal, szinte élvezkedve emlegette, és mindig muszáj volt nagyon kihangsúlyoznia: mert én vagyok az, akinek az a szokása! Így emlegette (nagy élvezettel!) akkor is, amikor "meginvitált" azokra a hülye szeánszokra (erőszakosan elráncigált inkább), és akkor is nagyon kihangsúlyozta és nagyon a lelkemre kötötte: onnan aztán nem szabad elkésni! Természetesen nemcsak időben érkeztem, hanem én voltam az első, és baromi sokat kellett várni, mire összeverődött a társaság - pedig nem mentem oda "túl korán": kb. percre pontosan. Szinte mindenki késett, elég sokat. Ennyire fontos volt tehát az, amit nekem a lelkemre kötött: hogy pontosan kezdünk és nem szabad késni! Persze, mert csak én vagyok olyan hülye, akinek ez jelent valamit és komolyan veszi, gondolhattam. Sőt akkor már voltam annyira bizalmatlan, hogy kb. azt is gondoltam: biztosan jó tréfa volt engem fölültetni ezzel - tudhatta, hogy nem szokásom, amit ő olyan élvezkedve hangoztatott. Függetlenül attól, hogy ő miféle "bűnök" miatt hibáztat - és azt is sejthette, hogy nem fogom félvállról venni, ha nagy komolyan előadja, hogy ez valami rettenetesen fontos!
És én aztán (pár éve, másik oldalra) "csak" erről akartam írni, csak ezt akartam leírni, megfogalmazni: nem valami extra ijesztő, csak nagyon bosszantó dolgot. (És amikor írtam róla, akkor már kicsit fel is voltam háborodva az ilyen pofátlanságain.) De már miközben írtam róla, ijesztő is volt és döbbenetes az, amit le kellett írnom...
Amikor mondta, kb. nem érdekelt, "csak" valami hülyeség volt a számomra. Nem is kerestem benne értelmet. Amikor próbáltam leírni, hogy kb. miket mondott, akkor viszont nagyjából legalább értelmes szavak és mondatok formájában kellett leírnom (mert én azzal nem lettem és nem is lehettem volna elégedett, hogy "mondott valami hülyeséget") - és az már döbbenetes és ijesztő volt.
És annyit fogtam föl belőle: a kettőnk kapcsolatában voltaképpen mi is volt (szerintem) az igazi értelme (vagyis ő miként értelmezte a kapcsolatunkat): hogy amikor én "nem akarok" odamenni őhozzá, az ő lakására (a "terápiás" alkalomra) - és a késésem csakis ezt jelentheti: hogy nem akarok odamenni! (mert minden csakis azt jelenthette: valami bűnös szándékot, hogy én biztosan mit akarok vagy nem akarok) az olyan, mint amikor az engedetlen, a "rossz" zsidók nem akartak odamenni a lemészárlásuk helyére. (És a jellegzetes modorában volt "nagyon megelégedve" is - miközben már megint valami szerinte "jellegzetes zsidós bűn" miatt hibáztatott...)
És akkor még ezek után találtam azt a gyerekbántalmazós cikket. Abban egyértelműen úgy írtak arról a "bűnről", amit ő nagyon hangsúlyozott: hogy az az "odamenni nem akarás" aktuálisan folyamatban lévő bántalmazás jele lehet. (A bántalmazás helyére: ahogy ezt H. is alaposan kihangsúlyozta - a holokauszttal példálózva.) És nyilván nem is csak gyerekek esetében, gondoltam... Tehát ha valóban jellemző lett volna rám, hogy elkésem, látszik, hogy nem szívesen megyek oda, abból talán neki is arra illett volna következtetni: valami rosszat tesz velem - nem a holokauszttúlélőkre és az ő "bűneikre" asszociálni. És először szinte élvezkedve, aztán dühösen hibáztatni 1. engem, amiért én is "ugyanazt" követem el - és az nagy bűn! 2. azokat is, akikhez hasonlít...
És akkor még ezek után találtam azt a gyerekbántalmazós cikket. Abban egyértelműen úgy írtak arról a "bűnről", amit ő nagyon hangsúlyozott: hogy az az "odamenni nem akarás" aktuálisan folyamatban lévő bántalmazás jele lehet. (A bántalmazás helyére: ahogy ezt H. is alaposan kihangsúlyozta - a holokauszttal példálózva.) És nyilván nem is csak gyerekek esetében, gondoltam... Tehát ha valóban jellemző lett volna rám, hogy elkésem, látszik, hogy nem szívesen megyek oda, abból talán neki is arra illett volna következtetni: valami rosszat tesz velem - nem a holokauszttúlélőkre és az ő "bűneikre" asszociálni. És először szinte élvezkedve, aztán dühösen hibáztatni 1. engem, amiért én is "ugyanazt" követem el - és az nagy bűn! 2. azokat is, akikhez hasonlít...